Monthly Archives: január 2011

Nézzél szemembe… így… sokáig…
Ne nyíljon ajkad semmi hangra;
Lelkem álmodik édes álmot,
S félek, hogy a hang felzavarja.

Nézzél szemembe… így… sokáig…
Ez a pillantás, mire vágyom,
Ez lesz az élet szent csatáján
Győzelmet osztó talizmánom.

Mert sok sugár fog rámderülni,
De lelkemet, mely így betöltné,
Ilyen fehéret, ilyen tisztát
Nem fogok kapni soha többé!

Csak az én két vállam hordja súlyát
csak az én mellem viselje búját
viruló szép titkomnak, hogy szeretlek.
Csak nekem dús, nagy ez a kis utca
és áldott százszor az aszfalt.
Ki tudja, nem Te jártál-e itt esetleg?

Egy órája tán itt voltál magad
ruhád súrolt sok barna házfalat
s e nő, ki szembe jő velem
úgy mosolyog, mint aki Téged látott
– nedves és nagyra nyílt szemekkel.
Látod, pedig őt nem fűti szerelem. (more…)

Ó, szomorú téli sötét, te szennyes fekete bársony!
Örülök annak a kis résnek a függönyömön,
mert rajta a végtelen Terek mélyébe látni,
csillagokig!

A szomszéd szobákból az Élet örök ritmusa, alvó
kedves életek lélekzése, – ó, ti
meleg Erők titkos munkája, kik jöttök az Idő
fenéktelen mélyeiből!

Élet vagyok én is, meleg erő, – gyűlöljön aki rossz!
Magyar korok mélyeiből, nagyapákon, apákon át
ideértem, ahol kilátok a csillagokig,
csillagokig! (more…)

Olyannyira hozzászoktam az utóbbi napokban ahhoz, hogy az elmét különválasszam az érzékektől, s olyannyira pontosan megfigyeltem, hogy a testi dolgokról csak nagyon kevés igaz észleletünk van, s hogy sokkal több mindent ismerünk meg az emberi elméről, de még ennél is sokkal többet az Istenről, hogy már semmi nehézséget nem jelent gondolkodásomat a képzelettel megragadható dolgoktól az értelemmel megragadhatók, vagyis a mindenféle anyagtól különváltak felé fordítani. Az is bizonyos, hogy az emberi elméről, amennyiben gondolkodó dolog – tehát amennyiben nem rendelkezik kiterjedéssel, hosszúsággal, szélességgel és mélységgel, és más egyébbel sem, ami a testtől származik – sokkal határozottabb ideám van, mint bármely testi dologról. Amikor pedig fölfigyelek arra, hogy kételkedem, vagyis hogy tökéletlen és függő létező vagyok, a független és tökéletes létezőnek, azaz Istennek oly igen világos és elkülönített ideája jelenik meg előttem, s csupán csak annak alapján, hogy megvan bennem ez az idea – vagyis hogy létezésemhez tartozik, hogy rendelkezem ezzel az ideával – olyannyira nyilvánvaló a következtetés, hogy Isten is létezik, valamint hogy egész létezésem minden egyes pillanatban őtőle függ, hogy megvallom, nem látok semmit, amit az emberi elme ennél evidensebben és ennél bizonyosabban képes lenne megismeri. Sőt mintha már úgy tűnnék, hogy valamiféle utat is látok, amelyen haladva az igaz Isten ama szemléletétől, (more…)

Jó volna csöndben, egymagam,
úgy élni, békén, boldogan,
mint a pipacs vagy ott alább
a margaréta, a szarkaláb, –
jó volna egy kis tanyai ház
előtt őrt állani, nyurga akác,
és megborzongani, szótlanúl,
ha az égre éji vihar vonul,
és reggel a fénybe kéjesen
belemosni millió levelem.
Jó volna szállni, ameddig a szem,
kék fátyol lenni a hegyeken,
felelőtlen, kóbor szelek
módján futkosni, egyre szebb
és távolibb országokon át,
jó volna, mint a kis kacsák,
fürödni, patakban, szitakötők
fia lenni, vagy malacok között,
akiket nem kínoz öntudat,
heverni a sárban a nap alatt.
Jó volna, – óh, de nehéz a szivem! –
átszűrni magam az elemeken, (more…)

41. William Shakespeare: XLl. szonett

Kecses bűneid, mikre a szabadság,
Ha szíved elhagy néha, rákapat,
Szép éveid illő ékeit adják.
Hisz kísértés követ, bármerre vagy.
Kedves vagy, így tehát megnyerhető,
Szép vagy, tehát ostromok ingere;
S van-e, kit nő szült, s ki, ha vívja nő,
Fut, morcosan, hogy ne bukjék vele?
Ó, jaj! kerülted volna házamat,
Szidva szépségedet s kóbor kéjedet,
Mely odavitt, hol egy vad pillanat
Két hűséget szegni kényszerített:
A lányét, ki szépségedért elárult,
A tiédet, mert szépséged vele csábult.
(more…)

Az igazi csodák mily kevés zajt ütnek! A lényeges dolgok milyen egyszerűek! Életem ama pillanatáról szinte nincs is mit mondanom, álomban kell újra élnem, hogy halljam a barátom szavát.

A háború előtt volt, Saone partján, Tournus közelében. A vendéglő faerkélye kihajolt a folyó fölébe. Puhafa asztalra könyököltünk, melybe a vendégek bevésték nevüket. Két Pernod-t rendeltünk. Az orvos ugyan megtiltotta neked az alkoholt, de nagy alkalmakkor kissé csalni szoktál. Márpedig ez az volt. Hogy mi okozta jókedvünket, az éppoly kitapinthatatlan volt, mint a napfény minősége. Tehát az ünnepi Pernod mellett döntöttél. És minthogy pár lépésre tőlünk két hajóslegény éppen rakodott egy hajóból, meghívtuk őket is. Az erkélyről intettünk nekik. És ők jöttek. Jöttek, minden ceremónia nélkül. Egész természetesnek találtuk, hogy társakat is hívjunk, talán mert valami láthatatlan ünnep volt a szívünkben. Oly világos volt, hogy elfogadják meghívásunkat. El is jöttek és koccintottunk. (more…)

Ó, te drága, fáradhatatlan szívem,
hányszor remegsz úgy, mint szélben kinn a fák,
hányszor zülleszt szét a másba vetett hitem,
mégsem torpansz meg, csak dobogsz, versz tovább,

hányszor alszik ki mélyedben a tűz,
majd érzem újra benned éles melegét,
egy pillanatra megállsz, reménytelennek tűnsz,
majd ismét nekilódulsz múltat feledvén,

és csodát áhítva szenvedéllyel töltődsz
helyettem is hiszed jövőm igazát,
ha marcangol a kín, egy pillanatig gyötrődsz,
de hamar újra érzed az öröm illatát. (more…)

kaptam fillért fényeset
vihart vértől ékeset

halántékomra kék eret
halottaimhoz könnyeket

virágom hétszer hétszínű
kenyerem föld- és vérízű

hazug hangok közt élezek
acélcsengésű éneket

halált dalolok szerelmet
vétkes ősöknek kegyelmet

zúgó szavaim harangok
koldus kezében aranybot

1

Szétvetett lábakkal állt az állomás tornácán, felsőtestében lazán meghajolva, egy önműködő szekrény előtt. Kihívóan, valójában azonban figyelmetlenül szemlélte ezt az okos ládát, amely néhány fillérért – ha széles betűkorongján letárcsázta a nevet – egy csinos, ónszínű pánton, dombormívű névjegyet nyújtott csaknem a kezébe. Már három hete kódorgott városról város­ra. Délután, mint mindennap, egy kofánál banánt vett, leült az utcapadra, és megeszegette. Odahaza nem árultak banánt már évek óta.

A kutatók, felfedezők kedvéből nem sok lakozott benne. Az országot, amelyben először járt, számára ez a kedves, gyengéden megpirított gyümölcs és a többfelé látott automata betűprés jelentette. Igaz, nagy hegyek között utazgatott, vonatjának sínei sziklák, alagutak, magas hidak tekervényein futottak, ez a táj ugyancsak különbözött a hazájától, az éghajlat is más volt, az ég is, aztán meg, mintha itt nem létezett volna falu, község, csak város, nagyváros, kisváros és még kisebb város – mások voltak körülötte az emberek is; mindezt tudomásul vette, de a legkevésbé sem törődött vele. Tizennyolc éves volt. (more…)

Ó, igen! Ideges – nagyon, rettenetesen ideges voltam és vagyok is; de mért akarjátok mindenáron rám bizonyítani, hogy őrült vagyok? A betegség érzékeimet még megélesítette… nem ölte meg… nem tompította el. Kivált a hallás érzéke lett éles. Égen és földön minden neszt hallottam. És sokat hallottam a pokolból is. Hogy lennék hát őrült? Hallgassatok rám! És figyeljétek meg, milyen józanul… milyen nyugodtan tudom elbeszélni az egész históriát.

Lehetetlen megmondani, hogyan támadt az első gondolat agyamban: de amint egyszer megfogant, kísértett éjjel-nappal. Célom nem volt vele. Harag nem volt bennem. Szerettem az öreget. Sose bántott. Sohase sértett meg. Pénzére nem vágytam. Talán a szemében lehetett valami! Igen, az volt. Keselyűszeme volt – halványkék, hályogos. Ahányszor rám esett a tekin­tete, megfagyott bennem a vér; és így fokonként – nagyon lassú átmenetekben – elhatároztam, hogy elveszem az öreg életét, s evvel megszabadulok a szemétől örökre.

Most már: ez a dolog lényege. Ti azt hiszitek, hogy őrült vagyok. Az őrült nem tud semmit. De láttatok volna engem. Láttátok volna, mily okosan jártam el, mily óvatosan, mily előre­látóan, mily képmutatással fogtam a dologba! Sose voltam nyájasabb az öreghez, mint az előtte való héten – mielőtt megöltem. (more…)

Ha még megkívánsz,
megkívánlak érte,
kevés már a kedvem
földi jóra, szépre,
kezdek öltözködni
jégbe, hófehérbe.

Nem érek rá többé
könnyű ölelésre,
ha nagyon szeretsz,
hálás leszek érte,
ha nem csábítasz el,
magad vesztesége.

Én már csak az égre
nézek fel maholnap,
két ország határán
lábaim topognak,
az is csak búcsú, ha
szívedbe botolnak. (more…)

Nevetni szívből újra megtanult.
S mert Nyár van még: a ruhája fehér.
De lelkében, a legbelső szobában,
Minden élőnél erősebben él
Az ifjú isten, aki tovaszállt,
Ki ajándékba kapta a halált,
Hogy férfi helyett csillaggá legyen:
Örök szépség és örök szerelem.

A lelkében, a legbelső szobában,
A virágait rendezgeti szépen:
Ezt névnapra, ezt kézfogóra kapta,
Ezt viszontlátáskor, ezt búcsúképen…
Ó mennyi, mennyi virágot kapott!
Pedig be kurta volt a földi éden.

Pár hétig tartott a paradicsom.
S most lányos asszony-lelkében pihen (more…)

Ne félj, az óra meg nem áll,
szelek szűnnek, vizek apadnak.
Hiába hosszú, vége lesz
az éjszakai sivatagnak.

Sívó, sötét homok felett
a hajnalszél kibontja szárnyát
s elmenekül a puszta-rém,
a bíboros ruháju skárlát.

Ne félj, az óra meg nem áll.
Reggel felé elszáll a láz is,
reggelre enyhülés fogad,
forrásvizes, hűvös oázis. (more…)

Figyelmeztetés

Egy nagyon értelmes és némileg tapasztalt asszony a napokban azt vitatta, hogy a szerelem nem oly hirtelen születik, mint általában gondolják.  “Úgy hiszem, a szerelem születése hét, teljesen különálló korszakra oszlik” – s állítása igazolásaként a következő történetet mesélte el. Vidéken voltunk, szakadt az eső, boldogan meghallgattuk.

Egy teljesen közönyös lélekben – a vidék egy zugában, távoli kastélyban fiatal lány lakik – a legcsekélyebb meglepetés is mélységesen felizgatja a figyelmet. Például egy fiatal vadász, amint váratlanul előbukkan az erdőből a kastély mellett.

Ennyire egyszerű eseményből fakadt S… Ernestine boldogtalansága is. Öreg nagybátyjával, S… gróffal lakott a Drac partján, még a középkorban épült kastélyban, mely e vad sodrású hegyi patak medrét összeszorító sziklák egyikén állott, s Dauphiné egyik leggyönyörűbb táján uralkodott. Ernestine nemes vonásúnak ítélte a véletlen jóvoltából megpillantott fiatal vadász arcát. Emléke untalan kísértett gondolatában, mi egyébbel is foglalkozhatott volna ebben az ősi fészekben? Bizonyos fényűzésben élt itt, nagy cselédséggel rendelkezett, de mintegy húsz éve már, amióta a ház ura s a cselédek is megvénültek, minden órarend szerint történt a házban, ha beszélgetés szövődött, az emberek cselekedeteit becsmérelték, vagy szomorkodtak a legegyszerűbb dolgokon. Egy tavaszi este – a nap lemenőben – Ernestine az ablakban ült, a kis tavat meg az erdőt szemlélgette, s talán a táj különös szépsége is hozzájárult, hogy borús álmodozásba merüljön. Hirtelen azt a fiatal vadászt pillantotta meg, kit néhány nappal azelőtt látott volt, most is a tavon túl, a kis erdőben, egy csokor virágot tartott kezében; megállott, mintha őt akarná nézni, megcsókolta a virágcsokrot, s gyöngéd tisztelettel a tópart egyik hatalmas tölgyfájának odvába helyezte.

(more…)