Monthly Archives: március 2011

Szívből kérlek, Uram, az idő kerekét
állítsd meg – egy pillanatra csak,
hadd simogassam a fák tenyerét,
hadd örüljek a hullámzó pataknak,

hadd csodálkozzak a gyönyörű világra,
lássam a fényt a ringó nád között,
mosolyogjak vissza minden virágra,
csodálni tudjam a vértelen ködöt.

Utoljára halljam a nyári zápor hangját,
a hóhullás neszét, ahogyan sír a szél,
csillapítsam lelkem olthatatlan szomját,
míg ő gyönyörködik, másoknak remél.

(tovább…)

I.

Egy kis madár.
Verebecske.
Esőben ázó,
hóban fázó
lelkecske.

Tolla közt
napdárdát dob
a tikkadt nyár,
s ő már
egy csepp vízzel,
az “íze nincs ízzel”
is beéri.

Éhét csillapítja
naponta egy morzsa,
és szótlan
tűri mit sorsa
rámér.

Nem zúg haragja
és nem jajong hangja.
Ügyet se vet rá senki.
Ki venné észre
ha meghalna? (tovább…)

Tavaly még állt a szomszédomban, – a város végén, – egy rogyott hátú, régi házacska. Görbe fal, horpadt tető. Az udvarkát valamikor deszkakerítés választhatta el a pásttól, de az utóbbi években már csak három szál korhadt deszka lógott ottan a két cölöpön. A három deszka mellől persze rég elvitte az ajtót az idő, – vagy hogy a cigányok. Csupa lósóska, meg magasra burjánzott üröm a kerítés melléke.

Hát tavaly még állt a ház. Szegény csősz lakott benne; kurtalábú bőrtarisznyás ember, meg egy mindig napszámba járó asszonyka, – a felesége. Jóféle nép. Gyermekük nem volt, hanem időnkint hol innen, hol onnan került hozzájok tartásra.

Egyszer látom, hogy két gyermek is sütkérezik a tavaszi napon, az eresz alatt. Egy öt éves forma kerekfejű fiúcska, meg egy vékony, nyulladt leányka, – nyolc vagy kilenc éves. A fiún semmi egyéb nincs, csak egy térdig érő ing, kendervászonból való. A leányon foltos kék szoknyácska és elszűkült rékli, ugyanolyan színű. Mind a kettő mezítláb persze. (tovább…)

a legfájóbbak
mégis a reggelek
ahogy az álomból
minden születő
hajnallal
hosszan
a messze
tűnő emlékek
után révedek
hiába kelteget lágy fényű napmeleg és a friss ezüstös
selymű hópihék sem simítják már bársony-szelíddé homlokom
a fájdalomtól (tovább…)

A vén ligetben jártunk mi ketten,
Aludt a tölgy, a hárs, a nyár;
Hozzám simult félőn, ijedten,
S éreztem: nem a régi már.
Sebten suhantunk, halk volt a hangunk,
S csendes volt a szivünk nagyon,
És mégis csókba forrt az ajkunk
Azon a sápadt alkonyon.

Kezéből a fűre, könnyesen, gyűrve
Lehullott egy csöpp csipke-rom,
Fehéren és halkan röpült le,
Akár egy elhervadt szirom.
Szeme rámnézett kérdőn, búsan:
(Nincs búsabb szem, mint aki kérd)
Ily szomorúan, ily koldúsan
Mért hívtuk egymást ide? mért?
(tovább…)

És néha vágtatunk, mint őrült tengerészek,
recseg-ropog hajónk,
kegyetlen vashajónk,
hullámokon, ködön megyünk, örök merészek.
A szél, a köd jajong,
hogy sír, jajong
és vasbordáival feszül meg a fedélzet,
oda se könnynek és oda se semmi vérnek,
hajrá, tovább, tovább,
mindég tovább, tovább,
csak nyargalunk vadul, mint bomlott tengerészek.
(tovább…)

Mi az erény? Ha egy ember jót tesz felebarátjával.
Nevezhetek-e erénynek mást, mint ami a javamra szolgált? Én ínségben élek, te bőkezű vagy; veszélybe kerülök, te a segítségemre sietsz; félrevezetnek, és te fölvilágosítasz az igazságról; senki sem törődik velem, de te megvigasztalsz; tudatlan vagyok, s te beavatsz a tudás szentélyébe – persze hogy erényesnek foglak nevezni.
De mit kezdjünk a főerényekkel, vagyis az isteni erényekkel?
Némelyik alighanem ott marad az iskolák falai és a könyvek lapjai közt.
Mert mit érdekel engem, hogy mértékletes vagy e-?
A mértékletesség egészségügyi rendszabály; ha követed és jobban érzed magad tőle, a magam részéről szerencsét kívánok hozzá.
Hiszel és reménykedsz, ehhez még melegebben kívánok szerencsét, hiszen így részed lesz az örök üdvösségben.
Isteni erényeid égi adományok; főerényeid pedig kiváló tulajdonságok, amelyek a segítségedre vannak az élet mindennapjaiban – de felebarátaid szempontjából egyik sem számít valódi erénynek. (tovább…)

1. Reggel, ha nehezedre esik a felkelés, gondolj tüstént rá: “Arra ébredek, hogy emberhez méltóan munkálkodjam. Rosszul esnék-e annak végzésére indulnom, amiért születtem, aminek kedvéért a világra jöttem? Vagy arra rendeltettem-e, hogy párnámon heverészve melengessem magam? – Mindenesetre ez élvezetesebb! – De hát élvezetre születtél-e? Általában: tétlenségre-e vagy tevékenységre? Nem látod-e, hogy a növények, a verebek, a hangyák, a pókok, a méhek megteszik a magukét, és a maguk részével hozzájárulnak a világ harmóniájához? S te nem akarsz emberi kötelességeidnek eleget tenni? Nem sietsz a természetedtől kijelölt cél felé?”
- De hát pihenni csak kell! – Kell! Én is azt mondom.
De a természet megszabta a pihenés mértékét, mint ahogyan megadta az evését és ivásét is. Mégis túllépsz a mértéken, az elegendőn. Bezzeg a munkában már nem, hanem megmaradsz a lehetőségen belül. Mert nem szereted önmagad!
Különben szeretnéd természetedet és szándékát! Mások; akik szeretik mesterségüket, mosakodás nélkül, étlenül senyvednek munkájuk mellett, te pedig kevesebbre becsülöd természetedet, mint a szobrász a képfaragást, a táncos a táncot, a kapzsi a kincset, a hiú a hírt. Ezek, ha elfogja őket a szenvedély, inkább sem enni, sem aludni nem kívánnak, csak hogy előbbre vihessék, amire lelküket feltették. S a te szemedben a közhasznú tevékenység silányabb, kisebb erőfeszítésre méltó? (tovább…)

Hőshöz is méltó. – Itt áll előttünk egy hős, aki nem csinált semmit, csak megrázta a fát, amikor a gyümölcs már megérett. Szerintetek ez túl kevés. Hát akkor jól nézzétek meg előbb azt a fát, amelyiket megrázta. (Emberi – túlságosan emberi 347. töredék)

Mivel mérhető a bölcsesség? A bölcsesség növekedése pontosan mérhető az epe csökkenésén. (Emberi – túlságosan emberi 348. töredék)

Ha a tévedést kellemetlen hangnemben közlik. – Nincs mindenkinek ínyére, hogy az igazságot kellemes hangnemben mondják meg. De azt azért senki se gondolja, hogy a tévedésből igazság lesz, ha kellemetlen hangnemben állnak elő vele. (Emberi – túlságosan emberi 349. töredék)

A legjobb gyógyszer. – A beteg legjobb gyógyszere egy kis egészség hébe-hóba. (Emberi – túlságosan emberi 325. töredék) (tovább…)

Immár minden bércet
Csend ül,
Halk lomb, alig érzed,
Lendül:
Sohajt az éj.
Már búvik a berki madárka,
Te is nemsokára
Nyugszol, ne félj…

(Tóth Árpád fordítása)

Aki eddig még semmit sem hallott Švejkről, a derék katonáról, annak tán elegendő lesz az alább következő rövid jellemzés erről a becsületes jó vitézről. Švejk, a derék katona az utolsó leheletig akarta szolgálni a hazát, de közben – csupa buzgóságból – olyan baromságokat művelt, hogy már nemegyszer haza akarták küldeni. Védekezett, ahogy csak tőle tellett, nehogy kiszuperálják, s amikor össze kellett volna ülnie a szuperarbitrációs bizottságnak, hogy egyszer s mindenkorra felmentsék Švejket a katonai szolgálattól, illetve a hadsereget Švejktől, egy nappal a bizottság ülése előtt Švejk, a császár hűséges vitéze meglépett a kaszárnyából.

Meg kellett szöknie, hogy tovább szolgálhassa a császár őfelségét.

Két hétig híre-pora se volt.

Tizennégy nap elteltével Švejk megjelent a kaszárnya kapujában, és az őrség legnagyobb megrökönyödésére, becsületes mosollyal kerek képén, nyugodt hangon jelentkezett: (tovább…)

Szeretnék életed utolsó asszonya lenni…
Utolsó szivárvány ég és föld között,
Utolsó álom, amit lázas aggyal álmodsz,
Utolsó angyal az életed fölött…

Szeretnék életed utolsó asszonya lenni…
Utolsó tűz, amit remegve lángra gyújtasz,
Utolsó sziget, amelyben kiköt a tarka gálya,
Utolsó rózsa, amit életedre hullatsz…

Szeretnék életed utolsó asszonya lenni…
Utolsó, aki nem volt sohase még,
Utolsó, akire elborultan nézel,
Utolsó, aki egyben: a Kezdet és a Vég… (tovább…)

Az ódonművű óra ver,
a mennyezeten pókok szőnek.
Homlokodon bánat hever,
bánata özvegy, néma nőnek,
ki fogyton vékonyul, mint a hold,
mert arra gondol, ami volt
s hunyó tűznél fonnyadva fázik
és arra gondol, aki holt,
míg zöld, nagyárnyú lámpa mellett
magányosan, csendben teázik.

S akkor jövök. Halk nesze sincs
saruimnak, mikor belépek.
Nesztelen moccan a kilincs,
borzadva néznek rám a képek.
- Én is teázom, kedvesem… -
mondom lágyan és kedvesen.
A húnyt parázsnak lángja támad. (tovább…)