Daily Archives: 2011. július 17. vasárnap

Ábrányi Emil: Credo

17 július 2011

Bár napról napra látom
Hogy mennyi szenvedés
Öl, rombol a világon
S a boldog mily kevés;
Bár győz a jóval szemben
Az aljas, a hamis,
S e véres küzdelemben
Tántorgok magam is:

Míg lesz e durva földön
Egy szép emberi tett:
A gyászt még fel nem öltöm
S ünneplem a hitet.
Amíg lesz könnyem, vérem, (more…)

Wass Albert: A “háborús bűnös”

17 július 2011

Délfelé járt az idő. Magasan fönt, a Standing Indian sziklás gerincén ragyogva izzott a nap aranypora. Alant, a völgyi legelőn, borja után bőgött egy jóllakott tehén s a hegyoldal tölgyesében valahol harkály kopogtatott.
A görbedt vállú, sovány vénember lassan, fáradtan ereszkedett alá a hegyről, karján a kiskosár gombával. Mögötte kilógó nyelvvel kullogott a hosszúszőrű, nagy veres vadászkutya. Belefáradt már a kajtatásba, friss vízre s árnyas fekhelyre vágyott.
Szelíd, békés, vénembernek való augusztusvégi nap volt. Gyümölcsérlelő nap. S ahogy lassan, ügyelve lépdelt a hegyoldal kanyargós ösvényén, árnyékos tölgyek, borzolt fenyők alatt, a vénember gondolatai messze jártak. Egy régi, odaveszett otthon hajdani gyümölcsösében. Vajon a pojnyikalmafák megvannak-e még? – tűnődött. A muskotálykörte? A szőlőskert fölött a vén diófák?
A ház bizonyára összedőlt azóta, gondolta és sóhajtott hozzá. Harminc esztendő bizony nagy idő. Talán a gyümölcsfákat is kivágták már azóta, ki tudja? De a szomorúság nem sajgott már nagyon. Megszokott, szinte megbékélt szomorúság volt az emlékké vénült hajdani otthon távolodó képe. Bizony, sok idő eltelt… (more…)

Kosztolányi Dezső: A szabadság

17 július 2011

A szabadságról beszélgettek köröttem. Arról, hogy el kell törölni a régi, korhatag intézményeket, az ostoba tilalmakat, melyek csak előítéleteken alapulnak. Magam is helyeseltem ezt. De megjegyeztem, hogy ez még nem elegendő. A külső gát eltakarításával nem szűnik meg a belső gátlás. Előbb föl kell szabadítani a lelkeket, hosszan kell iskolázni a szabadságra, akár valaha a rabságra. Erre vonatkozólag ezt a történetet meséltem el:

-Amikor először értem angol földre, engem is a gyöp lepett meg leginkább, mint az idegeneket általában. Zöld sziget – kiáltottam -, édes, buja gyümölcsöskert, smaragd ékszer, mely a tenger kék hullámain lebegsz, komor és ködös sziklaország te, melyet a természet nyájas előzékenységből végtől-végig zöld selyemperzsákkal teregetett be. Mit bántam, hogy nem valami eredetibbet vettem észre. A szólamok mögött boldogan fedeztem föl az igazságot. – Az angol gyöp valóban csodálatos, semmihez se hasonlítható. Ez a föld természetes haja. Dús, sűrű, göndör, mint egy húszéves ifjú sörénye. A gereblye akadozik benne, mint a fésű a bozontos fürtben. Lehet tépni, cibálni, tiporni is. Annál pazarabbul nő. Hozzá képest az európai szárazföld legápoltabb gyöpe is olyan, mint a hajnövesztővel pacsmagolt gyér haj, mely csak tél-túl ütközik, s arra szolgál, hogy eltakarja az öreg föld kopaszságát. Ezt a gyöpöt a tenger sós-keserű párái hizlalják és fényesítik, az örökös köd, az örökös lucsok. Albion fiai nyilván kárpótlásul kapják azért, hogy évente százezren és százezren pusztulnak el köszvényben. (more…)