Daily Archives: 2011. november 27. vasárnap

Hans Christian Andersen: A rendíthetetlen ólomkatona

27 november 2011

Volt egyszer huszonöt ólomkatona, egytestvér valamennyi, mert ugyanabból az ócska ólomkanálból öntötték mindegyiket. Puskájuk a kézben, szemük egyenesen előretekint, piros-kék egyenruhájuk pompázó szép. Amikor kinyitották a dobozt, amelyben feküdtek, meghallották az első szót ebből a világból: “Ólomkatonák!” Ezt egy kisfiú kiáltotta, és boldogan tapsolt. Születésnapjára kapta az ólomkatonákat. Sorba állította őket az asztalon. Egyik katona szakasztott mása volt a társának, csak a huszonötödik különbözött valamennyire a többitől: fél lába volt, mert őt öntötték utolsónak, s két lábra már nem futotta az ólomból. De fél lábán is éppen olyan szilárdan állott, mint társai a két lábukon. Mégis éppen ez az egy volt az, akinek a sorsa különösre fordult. (more…)

Shakespeare – 75. szonett

27 november 2011

Lázár Ervin: A bajnok

27 november 2011

Hogy a faluból hazajusson Rácpácegresre, el kellett mennie a grófi kastély parkja mellett. Magas, kovácsoltvas kerítés övezte a parkot, s ráadásul még egy szögletesre nyírt örökzöld sövény is, jó magas. Így aztán csak hallotta, hogy nagyon vidáman vannak odabent, lányhangok csilingeltek, kiáltások csattantak, tapsok.

Meresztette a szemét, hátha lát is valamit, de csak néhány fehér villanás szüremlett át az élősövény ritkásabb foltjain.

Beugrott a kerítés melletti árokba, a bokrok tövén talált egy kutyajárta rést, leguggolt, bámult befelé.

Tarkaruhás csoport egy homokgödör körül, előttük valami állványféle, most befut a képbe egy hófehér sportöltözékes fiú, igen, a gróf kisebbik fia, elrugaszkodik a földtől és átlendül az állványon keresztbe tett léc fölött. Taps csattan, a grófgyerek föláll a homokban és győzedel­mesen az ég felé lendíti a karját.

Hötöle hasalt az árokban, a kerítés drótja megérintette az arcát.

Most egy másik fiú próbálkozott odabent, de sikertelenül, leverte a lécet. Nevetés bugybo­rékolt, vidám megjegyzések röpködtek, egy fehér kesztyűs inas fölemelte a lécet a homokból és visszahelyezte az állványra, a kárvallott újra nekifutott, de megint csak leverte.

Az inas kérdezett valamit a grófgyerektől, bólintott, matatott az állványon, egy csavarós szerkezettel emelte a magasságot. A fiú nekifutott, de ezzel már ő sem tudott megbirkózni, a léccel együtt huppant a homokba.

Látszott, ezzel véget ért a magasugró verseny, de Hötöle nem mozdult a rés mellől. Vajon ő át tudná-e ugrani? Igazított a testtartásán, mert egy hantdarab nagyon nyomta a térdét. (more…)

Lovik Károly: A vak ember felesége

27 november 2011

Kedves olvasóm – érezted-e valaha a borzalom leheletét? Lebocsátkoztál-e a középkor költőivel a pokol tornácába, elkísérted-e Faustot a Walpurgis-éjszakába? És ha igen, nem támadt-e föl benned is a dőre vágy, ráülni egy felhőfoszlányra és végignyargalni a világ fölött, belekacagni a kéményekbe, táncot járni a gonosz szellemekkel? Ah, nem, kedves olvasó, nem merem ezt a lelkedről elgondolni, ha a lólábú ördög előbújna a kandallóból, bizonyára elűznéd, és ma már nem is járnak Antikrisztusok, Asmódik, egyéb rossz szellemek a földön. Éppen ezért a következő mese egyes részeiben talán homályos lesz szemedben; úgy lehet, évszázadokkal ezelőtt kellett volna megírnom. Ha mégis elmondom ezt a történetet, azért teszem, mert talán megkönnyebbülök, ha kitárom lelkemet; ez az emlék a kárhozat tüzével éget, és úgy látszik, sohasem tudok tőle megszabadulni.

A kis gőzhajón láttam először, az öltözete, mint egy varróleányé: egyszerű, kék szoknya, fehér blúz, regattacipő és fekete szalagos szalmakalap, de mindez igen finom anyagból, amely messziről elárulta, hogy az egyszerűségnek itt nem a szegénység a magyarázata. Mindjárt megtudtam az igazi okot; a szomszédos tábori széken szürkülő hajú, egyenes tartású férfi ült, és szemét türelmesen szegezte egy láthatatlan pontra. Vak volt; e kegyetlen testi fogyatkozása annál szomorúbb volt, mert maga a férfi csupa erő, egészség; messziről polgári ruhás katonatisztnek hitte volna az ember vagy aratásról felszökött földesúrnak, aki ösmeretséget kötött egy csinos varrókisasszonnyal, és most kirándulásra (more…)

ÖNÉLETRAJZ

27 november 2011

Kaffka Margit

Nagykárolyban születtem, súlyos és letagadhatatlan harminckét esztendővel ezelőtt. Az apám ügyvéd, később a megye főügyésze – mondják: eszes, szelídlényű és emberekkel bánni tudó; – nem volt idősebb, mint ma én, mikor hirtelen támadt betegség pár hónap alatt megölte. Anyám újból férjhez ment – ismét megözvegyült; most is otthon, a szülővárosomban éldegéli már nagyon elcsöndesedett életét. Az apai családomból – állítólag hiteles adatok szerint egy Gawga Zdenko nevű cseh ember háromszáz esztendővel ezelőtt jött be elsőnek a Morvamező felől és – bármint is nehezteljenek, akiket ma kívülem érdekel – nem volt rablólovag, hanem békés és hasznos mesterséget űző, királyudvari cseléd. Sok jel és adat vall rá, hogy később nemességet kaptak itten; Biharban meghirdették a szépapámét, amikor oda átvándorolt – de az ismeretlen ősök álmatag csergésű, északi és jobbágyi vére az újabb időkig megtartotta a családot városi házban élő, kézművesi, iskolamesteri, biztonságos és tisztes sorban, kicsinyesen szigorú erkölcsökben; nagyapám volt közülük az első diplomás ember; bíró. Anyám vérei az Urayak, a Nagy Iván és egyéb csalhatatlan történelmi kútforrások tanúsága szerint, a megye legősibb nemzetségei, az Árpád vezérrel bejöttek közül valók; s igaznak kell lennie, mert a “Wrá”-nak írott, ősi zsombékos, lapos otthonban sok száz évekig annyira hitték, hogy – (heves, lobbanó, konok és nemes hóbortú kisúrhad) – leütötték, aki tagadni merészelte. Az anyámat én még ismertem olyannak, aki csupa dac volt, gőg és lázadozás minden ellen; mert ez a minden az élet volt, a fajták és osztályok felett álló törvény, mely megőrölte lassan és teljesen. Az előttem járt okoknak és nehéz, véres csatájú bonyodalmaiknak nemcsak a “Színek és évek” regény témáját köszönöm, melyért szülővármegyém – megizente – kegyetlenül csúffá tesz, ha megbántott földjére merem a lábam tenni; – hanem bensőmnek folytonos és küszködő kettősségét főképpen; ez igen kétféle örökség tusáját, mit nagyon analizáló, tudatos voltommal minden, léptemben nyomról nyomra kísérek. Kissé azt is mondhatnám: ez a csata karakterem, megváltozásaim, történéseim története. (more…)