Monthly Archives: január 2012

Szabó Lőrinc: Elmentél, s megnémult a táj

29 január 2012

Elmentél, s megnémult a táj. Halott erdők
mélyébe tűnt az eddig oly vidám visszhang
s ott hangtalan zokogva nem figyelt többé
hívó szavamra, nem akarta napfényes
örömmel visszamondani neved, melyre
tegnap még együtt s boldogan tanítgattuk.
A délután biztató zöldje elsápadt,
a friss vadrózsa összecsukta bimbóit,
az ibolyák szemében árva könny égett:
kedvem veled szállt, s tehetetlen, új bánat
húzza elgyengült szivem. A kilátó vén
kövein álltam, a korlát előtt, honnan
falunk fölött legtovább lehetett látni
már messze ringó kis hajód vitorláit.
Engem is elvittél? – oly léttelen vártam,
mig meg nem érkezett az estharangszó!… Majd
az éj hullatni kezdte harmatát; súlyos
csillagok ültek pillámra. A hajlongó
fák közt éjfélig megmaradt a csönd, és sírt.

Antoine de Saint-Exupery: Fohász

22 január 2012

Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak
erőt kérek a hétköznapokhoz.
Taníts meg a kis lépések művészetére!

Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és
forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és
tapasztalatokat!
Segíts engem a helyes időbeosztásban!

Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú
vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez!
Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak
átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem
a váratlan örömöket és magaslatokat! (more…)

Maxim Gorkij: A kékszemű asszony

22 január 2012

1

Zoszim Kirillovics Podsiblo, helyettes rendőrkapitány – egy kövér és mélabús ukrán – hivatali szobájában ült, és bajuszát pödörgetve, haragosan meredt a nyitott ablakon át a rendőrségi udvarra. A szobában félhomály volt és fülledt meleg, csend, csak a falióra ingája nyikorgott, egyhangú ketyegéssel számlálva a másodperceket. Az udvar meg csak úgy ragyog, hívogat! Közepén, a három nyírfa sűrű árnyékában, a rakás szénán, amit az imént hoztak a tűzoltó­lovaknak, kényelmesen elnyújtózva alszik Kuharin altiszt: ügyeletes volt, és most váltották fel. Zoszim Kirillovics nézte egy darabig és dühbe gurult. Altisztje mélyen alszik, ő meg, a szerencsétlen főnök, kénytelen itt kuksolni ebben az odúban, és szívni a kőfalak nyirkos kigőzölgését. Elképzelte, milyen élvezettel végigdőlne ő is az illatos szénán, ha ideje és szol­gálati beosztása engedné – és hogy erre gondolt, nagyot nyújtózott, ásított, és még mérgesebb lett. Nem tudta megállni, hogy fel ne verje Kuharint.

– Hé te… Kuharin… Nem hallod! Te barom! – kiáltott ki neki.

Nyílt az ajtó, és bejött valaki. Podsiblo kinézett az ablakon, és nem fordult meg, egy szikrát se érdekelte, hogy az, aki bejött, most megállt a háta mögött, súlyával a padlót recsegtetve. Kuharin odalenn meg se mozdult a kiáltásra, két kezét a feje alá kulcsolva, szakállát égnek emelve aludt, főnöke még a hortyogását is hallani vélte; ez a nevetséges, jóízű hortyogás csak még jobban megkívántatja vele a pihenést, még jobban mérgesíti, hogy neki nincs rá módja. Szeretett volna lemenni, és belerúgni az altiszt domborodó hasába, aztán a szakállánál fogva kirángatni onnan a hűsről a tűző napra.

– Hé, te! Ne itt horkolj! Hallod? (more…)

Móricz Zsigmond: Titok

22 január 2012

A tanár szigorúan nézett a gyerekre.

– Ha egyszer föladom, meg kell tanulnod.

A gyerek lesütötte a szemét, nagyon sápadt volt s nagyon szégyellte magát, egész teste remegett s a feje szédült.

– Kezdjük újra, – mondta a tanár, – mit tanultál, törtet törttel hogy adunk össze?

– Törtet törttel úgy adunk össze…

– Ne szajkolj nekem: mondd meg.

– Számlálót számlálóval, nevezőt nevezővel adunk össze.

– Abszurdum, – mondta a tanár – ilyen ostoba csak egy lány lehet: hát a nevezőket is össze­adod.

– Nem.

– Hát.

– A nevezőt nem adom össze.

– Hát mit csinálsz? (more…)

József Attila: Mint gyermek…

18 január 2012

Mint gyermek, aki bosszut esküdött
és felgyujtotta az apai házat
s most idegenség lepi, mint a köd,
s csak annak mellén, aki ellen lázadt,

tudná magát kisírni, elfödött
arcát mutatni szabad mosolyának, –
oly reménytelenűl erőlködök,
hogy könnyeimre: erényre találjak.

Világot hamvasztottam el szivemben
és nincs jó szó, mely megrikasson engem,
kuporogva csak várom a csodát,

hogy jöjjön el már az, ki megbocsát
és meg is mondja szépen, micsodát
bocsát meg nékem e farkasveremben!

1935. aug.

Voltaire: Abbé

15 január 2012

Hová siet, abbé úr? – ahogy a nóta mondja. Tudják-e vajon, hogy abbé annyit jelent, mint atya?
Ha azzá leszünk, szolgálatot teszünk az államnak; a legjobbat cselekedjük, amit ember cselekedhet; gondolkodó lény kel életre bennünk. Van ebben a cselekedetben valami isteni.
De ha csak azért vagyunk abbé urak, hogy tonzúrásan díszelegjünk; körgallért meg rövid kabátot hordjunk, hogy valami jövedelem felé kacsingassunk, akkor nem érdemeljük meg az abbé nevet.
A hajdani szerzetesek választott főnöküknek adták ezt a nevet. Az abbé lelki atyjuk volt. Hogy változik az idő múlásával a szavak jelentése! Az abbé szegény ember volt, több más szegény ember élén: azóta a szegény lelki atyáknak kétszáz- meg négyszázezer tallér a jövedelmük; és manapság Németországban olyan szegény lelki atyák is vannak, akiket seregnyi testőr vesz körül. Egy szegény, aki fogadalmat tett a szegénységre, és aki ennek következtében földi hatalmasság! – erről már volt szó; de ezerszer is el kell ismételni -, bizony tűrhetetlen. (more…)

Lao-ce: Az út és az erény könyve (TAO TE KING) /Második rész/

15 január 2012

21

A hatalmas erény változatai
az utat követik.
Az út magában-véve
árny és köd.
Köd és árny,
hol képek rejlenek.
Árny és köd,
hol dolgok rejlenek.
Mélység, köd,
hol magvak rejlenek.
Létük: valóság,
belük: igazság.
Ôskortól máig
nem kallódott el a neve:
általa megnevezhetô mindennek kezdete.
Mindennek kezdetét mint tudhatom?
Csupán vele. (more…)

Nathaniel Hawthorne: A hóember

15 január 2012

– Gyermeki csoda –

Egy hideg téli nap délutánján, amikor a hosszú vihar után jeges ragyogással sütött ki a nap, két gyermek engedélyt kért az anyjától, hogy kifuthassanak játszani a frissen hullott hóba. A nagyobbik gyermek kislány volt, akit gyöngéd és szerény természete miatt és azért is, mert nagyon szépnek tartották, a szülei és közeli ismerősei Ibolyának szólítottak. Az öccsét viszont Bazsarózsának nevezték, mivel széles és kerek arcocskája úgy rózsállott, hogy mindenkinek napsütés meg nagy piros virágok jutottak róla az eszébe. E két gyermek apja, bizonyos Lindsey úr – ezt fontos megjegyeznünk -, kiváló, ám rendkívül prózai ember volt, vaskeres­kedő, aki szilárdan ragaszkodott hozzá, hogy mindent, ami elébe kerül, az úgynevezett józan ész szemszögéből vizsgáljon. Volt olyan melegszívű, mint bárki más, de a kobakja, az olyan kemény és áthatolhatatlan, s ezért talán éppoly üres, akár valamelyik vasfazeka, melyet foglalkozása folytán árusított. Az anya jellemében ezzel szemben volt némi költői vonás, valami átszellemült szépség – afféle törékeny, harmatos virág, mely fantáziadús ifjúsága talajából sarjadt ki, és tovább élt a házasélet s az anyaság poros valóságában is.

Egyszóval, mint mesélni kezdtem, Ibolya és Bazsarózsa kérlelték édesanyjukat, engedje ki őket játszani a friss hóba; mert amilyen zord és lehangoló látvány volt a szürke égből alá­peregve, olyan vidám képet nyújtott most, hogy a nap rásütött. A gyermekek városban éltek, és nem volt tágasabb játszóterük, mint a ház előtti kis kert, melyet fehér kerítés választott el az utcától, egy körtefa és két-három szilvafa árnyékolt, és közvetlenül a nappali ablaka előtt rózsabokrok díszítettek. De a fák és bokrok most csupaszok voltak, és ágaikat könnyű hóréteg borította, mint afféle téli lombozat, s itt-ott jégcsap csüngött rajtuk gyümölcs gyanánt. (more…)

Móricz Zsigmond: Én megsértelek és te bocsánatot kérsz!

15 január 2012

Micike azzal jött haza az iskolából, hogy:

– Kibékültem Nusival.

– Hát össze voltatok veszve?

– Igen.

– Szép dolog. Min vesztetek össze?

– Nusi kiszedett a zsebemből mindent és utánam dobta.

Az anyus tűnődve nézett a kislányára. Zavaros volt a dolog.

– Hogy szedett ki mindent?

– Csakúgy.

– Hol?

– Hát otthon, náluk.

– Mit kerestél te náluk?

– Hát a tisztelendő bácsi azt mondta, menjek fel és mutassam meg neki a leckét, mert beteg volt.

– Na és mikor te vendég voltál náluk, ő megsértett?

– Csak azt írta fel egy papírra, hogy „Mici szamár” és én is fel akartam írni, hogy „Nusi szamár” és ő nem engedte, mindent kiszedett a zsebemből és én akkor el akartam jönni és ő utánam hajította és azt mondta: „Örök harag!” (more…)

LIFE Magazin, avagy egy legenda életre kél

15 január 2012
A Google-al kötött szerződés értelmében immáron bárki hozzáférhet és szabadon nézegetheti az egykor oly legendás LIFE magazin tízmilliós archívumát.
1936 és 1972 között a hetente megjelenő LIFE Magazin a fotóújságírás legszámottevőbb kiadványa volt. Példányszáma meghaladta a 13 milliót. Többek között a LIFE-ban jelentette meg Churchill emlékiratait folytatásokban. 1972 után volt, hogy havi kiadványként jelent meg, volt, hogy más lapok mellékleteként, de volt, hogy kétszer is szünetelt hosszabb időre, aztán 2007-ben végleg meg is szűnt. (more…)

Laczkó Géza: Éjfél

14 január 2012

Mint egy régi, parókás, hajporos költő,
Hogy éjfélt ütött, tentába mártom tollam,
S szivemből, melyet porlaszt négy emberöltő,
Előásom a bús-bús melankóliát.

Ha koldust látok, naplementét,
Könny szökik révült szemembe
S a keselyűt, mely szivemen tép,
Promotheuséhoz vetem.

Dianá!-t sóhajtok, ha holdat
Felhők között úszni látok,
S lomb-zúgásban szólnak a holtak,
Mint Gessner Idylljeiben.

A víztükörnek csobogása
Ekhó szaván sóhajba tör
S kínomnak, úgy hiszem, forrása
Egy hűtelen nympha-árnyék. (more…)

Ady Endre: És mégis kikiáltom

12 január 2012

Ha maradt volna nagy akaratom,
Megint verses sorokba törném össze,
Hogy lépjen ki hökkentőn a szívemből
Utolsó, szép titkom is szabadon.

Szűk lelkű Élet, kibe beleférnem
Alázatos meghajlással se tudtam,
Hajolj reám, csóváld meg csúf fejed
S hallgasd meg én szépséges szívverésem.

Vers-leső kandik, szokottság családja,
Száz volt asszonyra hiába gondoltok:
Most jött elém csak az egyetlenegy
S ez az egy a más, ez az egy a drága. (more…)

Feszített vizen…

10 január 2012

Feszített vízen, tükör az arc, mi kiemel Embert, mégis, a harc, mi benne dúl, nem békés… De látva tudja, ha elrejtezik szépen, ellenáll és túlél, pedig nem is kéne mindenképpen… (RLZs)

Kaffka Margit: Lacika imádkozik

7 január 2012

Vallásoktatásról van szó, legalább valami távoli szellő kemény polémiák hírét röpíti felém. Este van. A jó meleg, puha szappanvízből most szedtem ki szárazra egy hatesztendős kis embert, aki rám van bízva, és még nem küldtem iskolába. Nem sokára leülök vele a frissen húzott kis ágya szélére, és halkan, de tisztán elébe mondom a napi imádságot – rögtönözve, mindennap mást – mintegy leszűrését az aznapi tanításnak, hozzátoldva és kiegészítve az előbbiekkel. – Egyet – például, amint megpróbálom, leírom:

„Én most lefekszem a jó, puha párnámra, és azt akarom, hogy szépet álmodjak, és reggel megint felkeljek, akkor süssön a nap, és megcsókoljon a néném. Azt kívánom, hogy minden gyerek, aki csak a világon van, éppolyan jó ágyban aludhasson, mint én, és örüljön reggel. Vannak a világon árva gyerekek, szegény koldusok, beteg emberek, fájós szívűek és öregek, azoknak meg világosságot. Kívánom, hogy nagyra nőjek, és segíthessek azokon, akiknek rossz dolguk van és szomorúak. Sohasem akarok hazudni, és nem akarok bántani senkit, a cselédeket sem és a szegény embereket sem. Tudom, hogy a macska azért öli meg az egérkét, mert erősebb nála, és én megszoríthatom a macskát, és eltaposhatom a bogarat, mert erősebb vagyok. A bogár elrontja a fák levelét, azért el is taposom, de nem szabad annak örülni, hogy neki fáj az, és hogy a macska nyávog. Ha valami már meghalt, akkor nem fáj neki semmi. Énnekem vigyázni kell, hogy meg ne haljak, és a többi ember sem, akik hasonlítanak rám. De egyszer majd meg fog halni mindenki – én is, mint nagyapa -, akkor puha földbe fektetnek, és szép virágos fűvel betakarnak. Este mindig meghal az ember, amikor elalszik, de reggelre feltámad. Szeretném, ha akkor is, ha igazán meghaltam, föl lehetne egyszer kelni, és látni a napsütést, és amit szeretek. De azt még nem lehet tudni, csak annyit, hogy előbb meg kell nőni nagyra, és ami szép vagy jó, azt nem szabad elrontani. Azt kívánom, hogy egyszer majd mindent lássak és tudjak, ami csak a világon van. A nap egyformán rásüt a kis bogárra, a cicám, az egérkére és énrám, és mindegyiknek azért van élete, mert úgy akarja az Isten. Istennek hívják azt a valakit, aki olyan nagy, hogy az egész világ tele van vele, és olyan jó, mint az apa keze, amikor simogat. Őróla még csak annyit tudok hogy nagyon jó és erős, de egy cseppet sem olyan, mint amit látni lehet vagy megfogni. Én most őrá bízok mindenkit, jó éjszakát mindenkinek!”

Egy meleg, édes gyermekcsók, és már ott piheg a tiszta, fehér párnán, a karját, mint valami csöpp angyalszárnyat a feje alá emelve. A hálószobában enyhén zsong a csendesség, és a gyerek megmosott fejéről könnyű, finom emberpárák szállnak föl. Elnézem őt, és arra gondolok – vajon megérti-e az én hevenyészett „imádságom”-at – vagy a rövid és észrevétlen tanításokat a nap egyéb óráiban. Jobban megérti-e, mint a „malaszttal teljes”-t, a „lészen el jövendő”-t, a „közönséges anyaszentegyház”-at, és a „szenteknek egyezségét”?

És vajon különb ember lesz-e, mint az édesapja.

Lao-ce: Az út és az erény könyve (TAO TE KING) /Első rész/

7 január 2012

AZ ÚT

1

Az út, mely szóba-fogható,
nem az öröktől-való;
a szó, mely rája-mondható,
nem az örök szó.
Ha neve nincs: ég s föld alapja;
ha neve van: minden dolgok anyja.
Ezért:
aki vágytalan,
a nagy titkot megfejtheti;
de ha vágya van,
csak a dolgokat szemlélheti.
E kettő mögött közös a forrás,
csupán nevük más.
Közösségük: csoda,
s egyik csodától a másik felé tárul
a nagy titok kapuja. (more…)

Következő oldal »