Daily Archives: 2012. január 15. vasárnap

Hová siet, abbé úr? – ahogy a nóta mondja. Tudják-e vajon, hogy abbé annyit jelent, mint atya?
Ha azzá leszünk, szolgálatot teszünk az államnak; a legjobbat cselekedjük, amit ember cselekedhet; gondolkodó lény kel életre bennünk. Van ebben a cselekedetben valami isteni.
De ha csak azért vagyunk abbé urak, hogy tonzúrásan díszelegjünk; körgallért meg rövid kabátot hordjunk, hogy valami jövedelem felé kacsingassunk, akkor nem érdemeljük meg az abbé nevet.
A hajdani szerzetesek választott főnöküknek adták ezt a nevet. Az abbé lelki atyjuk volt. Hogy változik az idő múlásával a szavak jelentése! Az abbé szegény ember volt, több más szegény ember élén: azóta a szegény lelki atyáknak kétszáz- meg négyszázezer tallér a jövedelmük; és manapság Németországban olyan szegény lelki atyák is vannak, akiket seregnyi testőr vesz körül. Egy szegény, aki fogadalmat tett a szegénységre, és aki ennek következtében földi hatalmasság! – erről már volt szó; de ezerszer is el kell ismételni -, bizony tűrhetetlen. (more…)

21

A hatalmas erény változatai
az utat követik.
Az út magában-véve
árny és köd.
Köd és árny,
hol képek rejlenek.
Árny és köd,
hol dolgok rejlenek.
Mélység, köd,
hol magvak rejlenek.
Létük: valóság,
belük: igazság.
Ôskortól máig
nem kallódott el a neve:
általa megnevezhetô mindennek kezdete.
Mindennek kezdetét mint tudhatom?
Csupán vele. (more…)

– Gyermeki csoda –

Egy hideg téli nap délutánján, amikor a hosszú vihar után jeges ragyogással sütött ki a nap, két gyermek engedélyt kért az anyjától, hogy kifuthassanak játszani a frissen hullott hóba. A nagyobbik gyermek kislány volt, akit gyöngéd és szerény természete miatt és azért is, mert nagyon szépnek tartották, a szülei és közeli ismerősei Ibolyának szólítottak. Az öccsét viszont Bazsarózsának nevezték, mivel széles és kerek arcocskája úgy rózsállott, hogy mindenkinek napsütés meg nagy piros virágok jutottak róla az eszébe. E két gyermek apja, bizonyos Lindsey úr – ezt fontos megjegyeznünk -, kiváló, ám rendkívül prózai ember volt, vaskeres­kedő, aki szilárdan ragaszkodott hozzá, hogy mindent, ami elébe kerül, az úgynevezett józan ész szemszögéből vizsgáljon. Volt olyan melegszívű, mint bárki más, de a kobakja, az olyan kemény és áthatolhatatlan, s ezért talán éppoly üres, akár valamelyik vasfazeka, melyet foglalkozása folytán árusított. Az anya jellemében ezzel szemben volt némi költői vonás, valami átszellemült szépség – afféle törékeny, harmatos virág, mely fantáziadús ifjúsága talajából sarjadt ki, és tovább élt a házasélet s az anyaság poros valóságában is.

Egyszóval, mint mesélni kezdtem, Ibolya és Bazsarózsa kérlelték édesanyjukat, engedje ki őket játszani a friss hóba; mert amilyen zord és lehangoló látvány volt a szürke égből alá­peregve, olyan vidám képet nyújtott most, hogy a nap rásütött. A gyermekek városban éltek, és nem volt tágasabb játszóterük, mint a ház előtti kis kert, melyet fehér kerítés választott el az utcától, egy körtefa és két-három szilvafa árnyékolt, és közvetlenül a nappali ablaka előtt rózsabokrok díszítettek. De a fák és bokrok most csupaszok voltak, és ágaikat könnyű hóréteg borította, mint afféle téli lombozat, s itt-ott jégcsap csüngött rajtuk gyümölcs gyanánt. (more…)

Micike azzal jött haza az iskolából, hogy:

– Kibékültem Nusival.

– Hát össze voltatok veszve?

– Igen.

– Szép dolog. Min vesztetek össze?

– Nusi kiszedett a zsebemből mindent és utánam dobta.

Az anyus tűnődve nézett a kislányára. Zavaros volt a dolog.

– Hogy szedett ki mindent?

– Csakúgy.

– Hol?

– Hát otthon, náluk.

– Mit kerestél te náluk?

– Hát a tisztelendő bácsi azt mondta, menjek fel és mutassam meg neki a leckét, mert beteg volt.

– Na és mikor te vendég voltál náluk, ő megsértett?

– Csak azt írta fel egy papírra, hogy „Mici szamár” és én is fel akartam írni, hogy „Nusi szamár” és ő nem engedte, mindent kiszedett a zsebemből és én akkor el akartam jönni és ő utánam hajította és azt mondta: „Örök harag!” (more…)