Daily Archives: 2012. február 10. péntek

Thury Zoltán: Becsület

10 február 2012

Csinos, finom úr beszélgetett a közélelmezési osztály előadójával szép, szőnyeges hivatalszobában. Az előadó úr nemkülönben finom úrnak látszott, különösen ilyen szép szobában, amibe, mintha csak mellékesen, amúgy véletlenül tévedt volna be az íróasztal. Inkább asszonyos volt benne minden, puha, kicsi, selymes a dívány, a székek, süppedő finom állatbőrök a földön és parfüm meg finom halványkékes cigarettafüst a levegőben. Mintha valamelyik sarokban a nehéz, nagyvirágos szőnyeg alatt selyembe öltözött szép leány bújt volna el s annak a lehelete táplálta volna a szobát…

A vendégnek egyszerre eszébe jutott valami:

– Kellene nekem egy ember – mondta. Egy ember.

– Minek?

– Valami ember, akinek a zsebében megférne egy kis mellékes pénz. Valami ördög, afféle szegény nép, aki körmölget, ha munkát kap. Akad nálad ilyen bizonyára.

– Hogyne.

– De megbízható…

– Persze…

– Mert kényes kissé a dolog, tudod, olyan ember kell hozzá, aki nem fecseg. Valami leány pört akasztott a nyakamba egy gyermekért, ami hát: lett. Lett valahogy, megszületett. Az ügyvédem most arra az álláspontra helyezkedik, hogy ő akasztotta magát a nyakamba. Bizonyítani is tudjuk. Egész csomó levelem van tőle, amiben kunyorál, hogy csak még egyszer lásson, meg még egyszer. Ezekről kell másolatot venni… Hát ha az embered arra való, beszélnénk tán vele.

– Most mindjárt?

– Most, ha már itt vagyok.

– Majd a Kulecz megcsinálja.

Az előadó úr becsöngetett egy szolgát s még mindig az érdekes ügy járhatott a fejében, mert mosolyogva adta ki neki a parancsot.

– Küldje be a Kuleczet.

Vártak egy darabot és az ajtót nézték. Odakünn valaki a lábát törölte a pokrócon, de még mindig nem jött be. Talán megnyálazta a kezét s végigkefélte vele a kabátját. Valami olyas nesz hallszott, aztán meg halk, tartózkodó kopogás és Kulecz benyitotta az ajtót.

(more…)

Anatole France: Nagy Szent Miklós csodája

10 február 2012

Szent Miklós, a lükiai Müra város püspöke, Nagy Costantinus korában élt. Több igen régi és igen tekintélyes szerző megemlékezik róla; valamennyien magasztalják erényeit, érdemeit, jó cselekedeteit, s hogy szentéletű volt, számtalan esettel bizonyítják, de egyikük sem említi a sózókáddal esett csodát. Még az Aranylegendában sincsen róla szó. Bár ez a hallgatás méltán figyelmet érdemel, mégis nehezen szánjuk rá magunkat, hogy kételkedjünk a csodákban, amikor ennek a híres esetnek a hitelességét a közismert gyászos ballada is bizonyítja:

Volt egyszer három kicsi gyermek,
Egy szép napon tallózni mentek…

Ez a nevezetes szöveg kifejezetten azt állítja, hogy egy kegyetlen mészáros az ártatlanokat „lesózta, mint a disznót szokták”. Ami nyilvánvalóan azt jelenti, hogy feldarabolva és sós pácba rakva akarta őket eltenni. A sertés lesózása ugyanis így történik; de meglepődve olvashatjuk kissé odébb, hogy a három kicsi gyermek hét álló esztendeig a sós pácban maradt, holott rendesen már a hatodik hét elteltével ki kezdik szedegetni a húsdarabokat a kádból egy favilla segítségével. Pedig a szöveg egyértelmű; hét év telt már el a bűnös cselekedet óta, amikor – a ballada szerint – Nagy Szent Miklós belépett az átkozott fogadóba. Vacsorát kért. A fogadós sonkával kínálta.

„Nem kell a sonka, mert büdös”
„Jobb lesz talán a borjúhús?”
„Nem kell, a színe is gyanús.
Inkább a sózott húsból kérek,
Amely hét évig kádban érett!”
A hentes hallja, nagyot bámul,
Egyszerre kiszaladt a házbul.

Az Isten embere pedig azonnyomban kinyújtotta kezét a sózókád fölé, s feltámasztotta a fogadós zsenge áldozatait.

Ez volna hát dióhéjban a régi Névtelen elbeszélése; magán viseli az ártatlanság és jóhisze­műség utánozhatatlan jegyeit. A szkepticizmus rossz úton jár, amikor a nép gondolatvilágának ennyire eleven emlékeit próbálja kikezdeni. Ezért töltött el élénk megelégedéssel, hogy végre sikerült összeegyeztetnem a ballada tekintélyét a lükiai főpap életrajzíróinak hallgatásával. Örömömre szolgál, hogy most előadhatom hosszú töprengéseim és tudós kutatásaim ered­ményeit. A sózókád csodája valóban megtörtént, a lényege mindenesetre igaz. Csakhogy nem Müra szentéletű püspöke tette ezt a csodát, hanem egy másik Szent Miklós, mert kettő is van belőlük: az egyik, mint említettük, a lükiai Müra püspöke, a másik, a fiatalabb, a bergengóciai Dinomvásárhely főpásztora. Rám várt a megtisztelő feladat, hogy megkülönböztessem őket. A három kisfiút Dinomvásárhely püspöke mentette ki a sózókádból; hiteles dokumentumokkal fogom ezt bizonyítani, s így arra sincs szükség, hogy elsirassuk egy legenda halálát.

(more…)