Daily Archives: 2012. február 26. vasárnap

Reményik Sándor: Kagyló

26 február 2012

Én itt vagyok, akarva, nem akarva,
A végtelen vetett a véges partra.

Fekszem aléltan a sivár fövenyben
És az óceán himnuszait zengem.

Anyám, a tenger apadt, s itt hagyott,
Kinek mi köze hozzá, ki vagyok?

Gazdátlan, üres ház, mire se jó,
Csak eldobni, vagy eltörni való.

Apály s dagály közt, így, időm múlván,
Várom, míg értem visszatér a hullám.

Nekem nem hazám e kietlen part,
De aki titkon a füléhez tart

Magányban, éjben, emberektől távol:
Annak mesélek egy más, szebb világról.

Rajnai Lencsés Zsolt: Mikor vagy és nem vagy…

26 február 2012

Mikor nem vagy, lelassulnak időim.
Búval feddőzik a reggel,
s a lét csonka vackán sárfelhőim
vállaimra gyűlnek, pihennek…

Mikor nem vagy, torpan a lendület
két jól szabott szó között.
És visszhangos, mindenestül üres
tereken a gondolat alig zörög.

Mikor nem vagy, gyűrt rongyait aggatja
rám sok cinikus pillanat,
és mint kifosztott remete altatja
kínját bennem a megkeseredett falat.

De mikor megjössz, mint ébredő ház
falain belül bolygó lebbenés
tarka zsivaja röppen, s a nyüzsgő láz,
a táncoló derű, – életre-lobbanás, rebbenés!

2010.09.19.

Lengyel Laura: Két asszony

26 február 2012

A jó öreg Gondviselés bosszús ráncokba húzta össze a homlokát:

… Mennyi baj, mennyi sopánkodás…

A férfiak még csak hagyján, de az asszonyokkal már igazán nem lehet boldogulni… Szeretném tudni, mi a manót csináljak a két Kovácsnéval, kik egyre-másra küldik föl hozzám panaszos sóhajtásaikat?…

Kovács Ferenc úr, a jónevű, tehetséges poéta, ezelőtt hat esztendővel erősen udvarolt a szőke, babaarcú Zoltay Erzsinek. A rokonság már amolyan félhivatalos vőlegénynek tekintette. Erzsi az utcán még nem fogódzott karjába, de titokban néhányszor csókolóztak. Kovács Ferenc úr nem volt éppen túlságosan titkolódzó természetű és még a kávéházi kompánia is tudta, hogy a Holdsugár című jeles kis verskötet, Zoltay Erzsi szöszke haját és kék szemét dicsőíti. (more…)

Eça de Queirós: José Matias

26 február 2012

Milyen kellemes délutánunk van, kedves barátom!… José Matias temetésére várok – José Matias de Albuquerque-nek, Garmilde vicomt unokaöccsének a temetésére… Ön bizonnyal ismerte – jóképű fiatalember volt, szőke, mint az érett búza, mélázó, tétova ajkai fölött harciasan kígyózó bajusszal, tartózkodóan és kifinomultan elegáns úr. Ráadásul érdeklődő szellem, igen fogékony az egyetemes eszmékre, és alapos elme, aki megértette A hegeli filozófia védelmében! címmel kifejtett gondolataimat. Ez a kép még 1865-ből maradt meg bennem José Matiasról: mert amikor utoljára találkoztam vele egy zord januári késő délutánon, a São Bento utca egyik kapualjába húzódva vacogott mézsárga, könyökénél igencsak kirojtosodott felöltőjében, és csak úgy bűzlött a pálinkától.

Pedig ön, kedves barátom, egy alkalommal, amikor José Matias Porto-ból visszatérőben megállt Coimbra-ban, még együtt is vacsorázott vele a Paço do Conde-ban! Akkor olvasta fel Craveiro, aki a Sátán gúnykacaja és gyötrelmei című művén dolgozott, azt a gyászos idealizmustól csöpögő szonettjét: “Keblem kalitkájába bezárva szívem…” Még emlékszem, ahogy José Matias, fehér vászonmellényéből előbodrosodó hatalmas fekete szaténnyakkendőjével, szemét le nem véve a gyertyatartók gyertyáiról, halványan elmosolyodott azon a szíven, amely kalitkába zárva jajveszékelt… Egy áprilisi éjszaka volt, sütött a telihold. Később mindannyian, gitárral kezünkben sétáltunk a hídon és a Nyárfásban. Januário szenvedélyesen énekelte a korban divatos, mélabús romantikus dalokat: (more…)