Monthly Archives: február 2012

Babits Mihály: A Spinoza-szobor előtt

11 február 2012

Jól esik látni, nagy zsidó, remek
képmásod, íróasztalom fölött:
jólesik nézni terhes fejedet,
amely nyakadnál szinte megtörött.

És látni, hogy a kínba’ vajúdó
gondolat szent gyötrelmét élvezed,
amit a művész benned, nagy zsidó,
századokon át kiérezett.

Te boldog vagy: már csak kőmásod töpreng;
az én agyamban még küzd a velő,
én még itt bolygok lenn e földi ködben,

és fáradok csiholni fényt elő –
nagy rokonom! én is gondolkodom, ládd,
és szenvedek s méltó vagyok tehozzád.

Thury Zoltán: Becsület

10 február 2012

Csinos, finom úr beszélgetett a közélelmezési osztály előadójával szép, szőnyeges hivatalszobában. Az előadó úr nemkülönben finom úrnak látszott, különösen ilyen szép szobában, amibe, mintha csak mellékesen, amúgy véletlenül tévedt volna be az íróasztal. Inkább asszonyos volt benne minden, puha, kicsi, selymes a dívány, a székek, süppedő finom állatbőrök a földön és parfüm meg finom halványkékes cigarettafüst a levegőben. Mintha valamelyik sarokban a nehéz, nagyvirágos szőnyeg alatt selyembe öltözött szép leány bújt volna el s annak a lehelete táplálta volna a szobát…

A vendégnek egyszerre eszébe jutott valami:

– Kellene nekem egy ember – mondta. Egy ember.

– Minek?

– Valami ember, akinek a zsebében megférne egy kis mellékes pénz. Valami ördög, afféle szegény nép, aki körmölget, ha munkát kap. Akad nálad ilyen bizonyára.

– Hogyne.

– De megbízható…

– Persze…

– Mert kényes kissé a dolog, tudod, olyan ember kell hozzá, aki nem fecseg. Valami leány pört akasztott a nyakamba egy gyermekért, ami hát: lett. Lett valahogy, megszületett. Az ügyvédem most arra az álláspontra helyezkedik, hogy ő akasztotta magát a nyakamba. Bizonyítani is tudjuk. Egész csomó levelem van tőle, amiben kunyorál, hogy csak még egyszer lásson, meg még egyszer. Ezekről kell másolatot venni… Hát ha az embered arra való, beszélnénk tán vele.

– Most mindjárt?

– Most, ha már itt vagyok.

– Majd a Kulecz megcsinálja.

Az előadó úr becsöngetett egy szolgát s még mindig az érdekes ügy járhatott a fejében, mert mosolyogva adta ki neki a parancsot.

– Küldje be a Kuleczet.

Vártak egy darabot és az ajtót nézték. Odakünn valaki a lábát törölte a pokrócon, de még mindig nem jött be. Talán megnyálazta a kezét s végigkefélte vele a kabátját. Valami olyas nesz hallszott, aztán meg halk, tartózkodó kopogás és Kulecz benyitotta az ajtót.

(more…)

Anatole France: Nagy Szent Miklós csodája

10 február 2012

Szent Miklós, a lükiai Müra város püspöke, Nagy Costantinus korában élt. Több igen régi és igen tekintélyes szerző megemlékezik róla; valamennyien magasztalják erényeit, érdemeit, jó cselekedeteit, s hogy szentéletű volt, számtalan esettel bizonyítják, de egyikük sem említi a sózókáddal esett csodát. Még az Aranylegendában sincsen róla szó. Bár ez a hallgatás méltán figyelmet érdemel, mégis nehezen szánjuk rá magunkat, hogy kételkedjünk a csodákban, amikor ennek a híres esetnek a hitelességét a közismert gyászos ballada is bizonyítja:

Volt egyszer három kicsi gyermek,
Egy szép napon tallózni mentek…

Ez a nevezetes szöveg kifejezetten azt állítja, hogy egy kegyetlen mészáros az ártatlanokat „lesózta, mint a disznót szokták”. Ami nyilvánvalóan azt jelenti, hogy feldarabolva és sós pácba rakva akarta őket eltenni. A sertés lesózása ugyanis így történik; de meglepődve olvashatjuk kissé odébb, hogy a három kicsi gyermek hét álló esztendeig a sós pácban maradt, holott rendesen már a hatodik hét elteltével ki kezdik szedegetni a húsdarabokat a kádból egy favilla segítségével. Pedig a szöveg egyértelmű; hét év telt már el a bűnös cselekedet óta, amikor – a ballada szerint – Nagy Szent Miklós belépett az átkozott fogadóba. Vacsorát kért. A fogadós sonkával kínálta.

„Nem kell a sonka, mert büdös”
„Jobb lesz talán a borjúhús?”
„Nem kell, a színe is gyanús.
Inkább a sózott húsból kérek,
Amely hét évig kádban érett!”
A hentes hallja, nagyot bámul,
Egyszerre kiszaladt a házbul.

Az Isten embere pedig azonnyomban kinyújtotta kezét a sózókád fölé, s feltámasztotta a fogadós zsenge áldozatait.

Ez volna hát dióhéjban a régi Névtelen elbeszélése; magán viseli az ártatlanság és jóhisze­műség utánozhatatlan jegyeit. A szkepticizmus rossz úton jár, amikor a nép gondolatvilágának ennyire eleven emlékeit próbálja kikezdeni. Ezért töltött el élénk megelégedéssel, hogy végre sikerült összeegyeztetnem a ballada tekintélyét a lükiai főpap életrajzíróinak hallgatásával. Örömömre szolgál, hogy most előadhatom hosszú töprengéseim és tudós kutatásaim ered­ményeit. A sózókád csodája valóban megtörtént, a lényege mindenesetre igaz. Csakhogy nem Müra szentéletű püspöke tette ezt a csodát, hanem egy másik Szent Miklós, mert kettő is van belőlük: az egyik, mint említettük, a lükiai Müra püspöke, a másik, a fiatalabb, a bergengóciai Dinomvásárhely főpásztora. Rám várt a megtisztelő feladat, hogy megkülönböztessem őket. A három kisfiút Dinomvásárhely püspöke mentette ki a sózókádból; hiteles dokumentumokkal fogom ezt bizonyítani, s így arra sincs szükség, hogy elsirassuk egy legenda halálát.

(more…)

Szabó Lőrinc: Hasztalan lázadás

8 február 2012

Pillám alatt összetört ezer álom
s – szeretlek? nem szeretlek? – nem tudom már.
Túlságosan ragyogsz, eleven álom,
s szerelmedet elbirni nem tudom már.

Gyűlölködve kiáltom: – Idegen kéz,
eressz! ne vezesd utam! megtagadlak! –
Mégis te formálsz ujjá, idegen kéz,
és csak nő az erőd, ha megtagadlak.

Nem tudom, mi történt… Talán az Isten
játszik velem s te vagy a fény szemében.
Ha eldoblak, megjelenik az Isten
s nehéz harag hömpölyög nap-szemében.

Jack London: Megölni egy embert

3 február 2012

Bár csak gyenge fényű éjjeli lámpák égtek, a fiatal nő otthonosan mozgott a nagy szobákban, tágas termekben, hasztalanul keresgélve egy félig elolvasott verseskötetet, amit valahol letett, és csak most jutott újra eszébe. Mikor meggyújtotta a villanyt a szalonban, előtűnt halvány rózsaszínű, földet söprő, vállgallérján dús csipkével díszített hálóköntöse. A gyűrűk még az ujján voltak, és feltornyozott szőke haját se eresztette még le. Finom, kecses szépség volt; keskeny, ovális arc, vörös ajkak, halovány orca, kék szeme hol kislányos ártatlansággal nézett a világba, hol szürke lett; és hidegen, keményen csillogott, mint a gyémánt, vagy pedig forró, parancsoló láng lobbant benne.

Eloltotta a villanyt, végigment a hallon, és a nappali felé indult. Az ajtóban megállt, és hallgatózott. Az ajtó túlsó oldaláról mintha hallott volna valamit: nem is neszt, csak mintha mozdult volna valami. Megesküdött volna rá, hogy nem hallott semmit, mégis mintha valami másképp lett volna, mint ahogy megszokta. Valami zavarta az éjjel csendjét. Arra gondolt, hogy talán valamelyik cseléd mászkál odabenn. Az inas, aki különleges alkalmak kivételével mindig korán lefeküdt, semmi esetre sem. A szobalány se, mert neki ma estére kimenőt adott. (more…)

Guillaume Apollinaire: A piemonti zarándokok

3 február 2012

Különféle utakon jöttek a zarándokok. Aki megmászta a Trinité-Victor meredek kapaszkodó­ját, kifulladva érkezett. A peille-i parasztasszonyok vánkost tettek fejükre, azon himbálózott a tojással megrakott kosár. Nyakukat egyenesen tartották, alig mozgatták a fejüket – így követték a teher ingadozását, így tartották egyensúlyban. Szabadon maradt két kezükkel kötöttek közben. Egy simára borotvált öreg paraszt egy szakajtó ánizscukorral édesített lepényt hozott. Az áru egy részét már eladta útközben, s most nehézkesen lépegetett, pipájából pöfékelve. Gazdag parasztasszonyok ültek a biztos léptű öszvéreken. Kart karba fonva leányok bandukoltak, és rózsafüzért morzsoltak. Csaknem lapos szalmakalapot viseltek, akárcsak a Nizza környéki asszonyok s hajdan a görög hölgyek – a tanagra szobrocskákon lehet ilyen kalapokat látni. Egyesek olajágat téptek, azzal legyezték magukat. Mások az öszvér mögött ballagtak, fogták az állat farkát. Az öszvérek a szerzeteseknek szánt ajándékokat cipelték: fügével megrakott kosarakat, kis olajoshordókat, birkatejből készült aludttejet.

Monaco felől elegáns zarándokok érkeztek: selyemruhás kisasszonyok, angolok. Kicsípett monte-carlói krupiék meg affektáló, tarka ruhás monacói leányok is akadtak a zarándokok között. Aki csupán kíváncsiságból jött, mindenekelőtt a laghet-i kolostorral szemben épült valamelyik fogadóba sietett, hogy felfrissítse magát, és megebédeljen. Az igazi zarándokok tüstént a kolostorba igyekeztek. A fogadókban a cselédek az istállóba vezették az öszvéreket. A zarándokok – férfiak, nők vegyesen – beléptek a kolostor kapuján, és elvegyültek a korábban érkezett hívek tömegében, akik már hajnal óta keringtek lassú léptekkel az udvaron, a rózsafüzért morzsolgatva, és a megszámlálhatatlan fogadalmi képet, szobrocskát, táblát nézegetve.
(more…)

Karl May: A rajtaütés

3 február 2012

Elérkezett 1814 szilvesztere. Kint a világban nagy dolgok voltak készülőben, s az alsó malom felett is fellegek tornyosultak. A németeknek is feltűnt, hogy az egyébként oly nagyhangú franciák egyre csendesebbek lesznek, sok vámos azt a felszólítást kapta, hogy legyen menetkész, de a visszavonulásról szóló parancs óráról órára késett. A nagy császár minden­hatóságába vetett hit olyan erős volt, hogy mindenki kételkedett az elszenvedett vereségekben, s minden pillanatban várták a hírt, hogy Napóleon a légió élén az ellenséget szokásos, hatalmas csapásainak egyikével a földre terítette.

A négy francia, aki most az alsó malomban lakott, egyetértett abban, hogy ez a reménység egyszer csak valóra válik, s közöttük az egyik, aki molnárnak vallotta magát, s a becsület­rendet hordta, még a hadnagyot is felülmúlta abbéli igyekezetében, hogy nyelvével csatázzon a dicsőséges császárért. Látható volt, hogy ez a szájhős más vonatkozásban is lefőzni igyekszik a hadnagyot. Legalábbis a féltékeny Jambrieu úgy látta, hogy közte és Anna közt, visszataszító külseje ellenére, egy mind gyengédebb kapcsolat szálai szövődnek, s már többször is azon volt, hogy a tolakodóval szemben érvényre juttassa – vélt – előjogát.

A molnár sehol sem érezte magát jobban, mint ennek a négy embernek a társaságában, akiknek ugyanaz volt a bálványa, mint neki, s akik jócskán belaktak az asztalánál. Minél inkább kerülték mostanában az emberek politikai meggyőződése miatt, ő annál inkább kitartott mellette, azok a kósza hírek, amelyek a szövetségesek előrenyomulásáról szóltak, annyira hidegen hagyták, hogy Anna és Jambrieu eljegyzését a mai napra tűzte ki. (more…)

Jaroslav Hašek: Balszerencsés történet egy kandúrról

3 február 2012

Hustoles úr egy ízben vita közben azt mondta szomszédjának, Kricka úrnak:

– A maguk pártja gyönyörűséges egy párt. Ha valami gazembert levágnak az akasztófáról, az első dolga, hogy képviselőnek lépjen föl a maguk pártjának programjával.

Kricka úr csak ennyit válaszolt:

– Majd még találkozunk, Hustoles úr.

Hustoles úrnak bölcs politikai nézetei mellett még egy fekete kandúrja is volt, amely nap­hosszat ott üldögélt szatócsboltja küszöbén. A kandúrt az egész környéken ismerték, az emberek tisztelték a csillogó fekete szőrű egérvadászt megfontolt és barátságos viselkedéséért, jókedvéért és tisztaságáért, amelyről tudvalevő, hogy fél egészség. Nem kevésbé méltatták bizalmas magatartását, és esze ágába se jutott volna senkinek, hogy a köztiszteletben álló kan macskának valaha is ellensége támadhatna.

Márpedig ez az ellenség hamarosan jelentkezett Kricka úr személyében, aki Hustoles úrral folytatott emlékezetes politikai eszmecseréje után megparancsolta nyolcéves fiának:

– Pepík, ha meglátod azt a fekete dögöt a tökkelütött Hustoles boltja előtt, lépj a farkára!

Van-e gyerek, aki ne hajtana végre szíves örömest ilyen parancsot? (more…)

YANNI

3 február 2012


 

 

Végy egy jó nagy adag zenei profizmust, bolondítsd meg mediterrán temperamentummal, életszeretettel és szerénységgel, adj hozzá kiváló zenészeket, majd az egészet fűszerezd egy csipet kuriózummal.

Az eredmény?

Zsúfolásig telt nézőtér, mesterien komponált zene, profi előadás, mind ez lélegzetelállítóan szép környezetben, mint a Taj Mahal, a Tiltott Város, Akropolisz, Kreml, vagy akár a Royal Albert Hall

A  Görögországban született zenész volt az első, aki a nyugati világból elsőként adhatott koncertet Pekingben a Tiltott Város falai között, és a  kínai vezetést annyira lenyűgözte a hely szelleméhez kapcsolódó zenei harmónia és improvizáció, hogy nagyra becsülésük jeleként felajánlották a zenésznek, hogy örökbe fogadhat egy óriáspandát. Rendkívüli dolog ez, mert eddig csak nemzetek, kaptak a kínai kormánytól ilyen felkérést.

Yanni 2011-ben nagy sikerű koncertet adott Budapesten is

 

-via

« Előző oldal