Daily Archives: 2012. április 21. szombat

Tatiosz: Fogadd mások fényét megértéssel

21 április 2012

Tudjuk megbecsülni, s ha kell dicsérni mások kiválóságát.
Ami igazán jó, ami igazán nagy, ritka; de látni, felismerni a kiválóságot, nagy lélekre vall.
A más iránt érzett megbecsülés egy neme az önbecsülésnek.
Aki ismerni szeretné a többieket, legelőször ismernie kell önmagát.
Az önismeret az ember fokmérője. Az okos ember tudja, hányadán állnak a dolgok, s hol a helye a világban; ez megvédi szívét a lassan, vagy a soha be nem gyógyuló sebektől, és szellemét az emberhez méltatlan gondolatoktól.

József Attila: Thomas Mann üdvözlése

21 április 2012

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: “Ne menj el, mesélj” –
(így nem szökik rá hirtelen az éj)
s míg kis szíve nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kíván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
így kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódít:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj –
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szívünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk új ordas eszmék,
fő-e új méreg, mely közénk hatol –
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?… (more…)

Pilinszky János: Bach, – János-passió

21 április 2012

Ahogy múlik az idő, úgy nő Bach muzsikájának súlya és jelentősége. És egészen bizonyos, hogy senkinek idáig nem mondott annyit, mint a XX. század emberének. Ez a barokk muzsikus napjaink legmodernebb szerzője lett. Örök és hipermodern egyszerre, vagy pontosabban: rá van a legnagyobb szükségünk.
Nem vagyok zene-esztéta, amit leírok, a tegnap hallott János-passió hatása alatt írom, szabadon, ahogy zenében tájékozatlan elmémben megfogan. Számomra Bach elsősorban Isten-bizonyíték. Ebben a zenében, eszközeiben, nincs semmi romantika, semmi nosztalgia, semmi árnyék, feleselő dialektika. Semmi keresés: csupa találat! Semmi feleselés: csupán a centrum sodrása, a központ ereje, lüktetése. Mennyország-érv ez a zene, bizonyítéka annak, hogy ellentétek nélkül is van élet, sőt, az ellentétek nélküli életnek lendülete a leghatalmasabb, a “legizgalmasabb”. Klasszikus zene, s aki vonzásába kerül, annak a számára Bach az egyetlen klasszikus, mindenki más romantikus keresőnek hat az ő közelében. Örökös megérkezés ez a muzsika, s ezért nincs benne semmi szorongás, ezért merészel örökké útra kelni. Ahogy Szent Ágoston gondolta az öröklétet: örök útban-lét Istenben. Bach zenéje is: amit elhagy, azt se veszítheti el. A “centrum-zenéje” örökös birtoklás és dicsőséges szegénység egyszerre. (more…)

Móricz Zsigmond: Édesapám

21 április 2012

Mikor elaludnak az emberek, akkor többet nem szabad meggyújtani a lámpát. De én nem tudtam elaludni a betegségben, és sötét volt. A könyv ott volt az arcom alatt, a párnára ráfektettem s arra az arcomat és a könnyeim folytak és feláztatták a piros könyvet, s az nekem jó volt, olyan volt, mintha lágyabb lenne, nagyon szerettem a könyvet és nagyon boldog voltam, de sírtam, mert édesanyám nem volt ott. Ha édesanyám itt volna, egészen másképp volna. Neki szabad volna betakarni is.
Az ember nem is tudja, mi mindenre képes a teste, olyan zsibongásra és zsibbadtságra, akármi van, mindig az egész teste van tele vele. Zsuzsikával is, a piros könyvvel is, a tűzrakással is, kendezsigával is: mindig valami olyat érez az ember a testében, amit nem lehet többet elfelejteni. De különösen a láz. Nem az, hogy az ember szája kicserepesedik és nem adnak enni, hanem valami bizsergés végig-végig az egész nyakamban, s hajamban és le a hátamon, az ujjaimban, a beleimben és a forró szájamban.
Egyszer csak azt hallom, hogy édesapám kiált. (more…)

Arisztotelész: Az igazságosságról

21 április 2012

Az így értelmezett igazságosság, nem csupán része az erénynek, hanem maga a teljes egészében jelentkező erény, és az ennek ellentétét alkotó igazságtalanság is nem csupán része a lelki rosszaságnak, hanem maga a teljes egészében jelentkező lelki rosszaság. S mégis különbség van az erény, és az effajta igazságosság között, mint ezt a mondottak is elárulják: bár az igazságosság ugyanazt jelenti, mint az erény, lényegét tekintve mégsem ugyanaz, mint az erény, hanem csupán máshoz való viszony alapján: igazságosság, amennyiben pedig ilyen és ilyen lelki alkat, minden további meghatározottság nélkül: erény. Ámde mi azt az igazságosságot keressük, amely csupán része az erénynek. Mert állításunk szerint, van ilyen is. Hasonlóképpen a részjelenségként értelmezett igazságtalanságról kívánunk vizsgálódni. S hogy csakugyan van ilyen, azt a következők mutatják: aki az erkölcsi silányság egyéb fajtáit árulja el tevékenységében az igazságtalanságot követ ugyan el, de nem mutatkozik kapzsinak, pl. ha gyávaságból eldobja a pajzsát, vagy rosszmájúságból másokat megrágalmaz, vagy nemtelen fösvénységből senkit sem támogat pénzzel; viszont ha valaki kapzsi is, nem bűnös az imént említett egyik hibában sem, sőt, valamennyiben, egész biztosan nem bűnös; de azért mégiscsak lelki rosszaságból cselekszik így – hiszen ezért rójuk meg -, éspedig igazságtalanságból. (more…)

Ady Endre: Életem apadó ere

21 április 2012

Életem szegény és apadó ere,
Melynek volt-sodra vad sással nőtt tele,
Fájva vigyázlak.

Meddig lézeng még tévedt, sekély vized
S néhány arannyal vajjon meddig fizet
Engem az Élet?

Élni, birkózni, jaj, még meddig szabad,
Meddig pártolnak a bűvölő szavak
Elöntve ajkam?

Mert elmondani még sokat akarok,
Mert kellenek még az esős hajnalok
Zúgva, zuhogva.

El nem apadhatsz még, életem ere,
Tele a vérem, lelkem, torkom tele:
Áradni fogsz még.

Vörösmarty Mihály: Pásztorlány dala

21 április 2012

Kis rózsa, szép rózsa,
Gyönge virágszál!
Szeretőd ha volna,
Így nem hervadnál;
De hervadsz mint magam,
Hull kis leveled:
Kedves ifjuságom
Hull el itt veled.

Kis rózsa, szép rózsa,
Vársz-e még tavaszt?
Jaj nekünk! örökre
Elvesztettük azt.
Más virág fog állni
Száraz ágadon,
Más leány örűlni
Puszta dombomon.

1828 második fele