Daily Archives: 2012. augusztus 17. péntek

Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd

17 augusztus 2012

Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.

Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt, .
s szólt ajka, melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nem rég:
“Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék” ,
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy. (more…)

Reményik Sándor: Mindennapi kenyér

17 augusztus 2012

Amit én álmodom
Nem fényűzés, nem fűszer, csemege,
Amit én álmodom:
Egy nép szájában betevő falat.
Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Lelki kenyér az éhező szíveknek,
Asztaláldás mindenki asztalán.

Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Nem cifraság a szűrön,
Nem sujtás a magyarkán,
Nem hívságos ünnepi lobogó,
Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Nem pompázom, de szükséges vagyok.

Kenyér vagyok, mindennapi kenyér,
Ha tollat fogok: kenyeret szelek.
Kellek, tudom. Kellek nap-nap után,
Kellek, tudom. De nem vagyok hiú,
Lehet magára hiú a kenyér?
Csak boldog lehet, hogy megérte ezt.
Kellek: ezt megérteni egyszerű,
És – nincs tovább. (more…)

Waldteufel – The Skater’s Waltz, Op. 183

17 augusztus 2012

A meghökkentés

17 augusztus 2012

A meghökkentés mindig gondolkodtat… Időnként katarzishoz, máskor megnyugváshoz visz… Ám mindenkor, vagy legalábbis legtöbbször: kérdez és válaszolgat bennünk…
(Rajnai Lencsés Zsolt)

Gárdonyi Géza: Jókai Mór

17 augusztus 2012

Halhatatlan a halandók között.

Nem lehet éppen kellemes állapot egy nagy szellemnek sem, hogy mindig a szemek kereszttüzének sugarát érezze, azzal a gondolattal, hogy: no, ezek most azt lesik, hogy állok, hogyan pödröm a bajuszomat, hogyan eszem, hogyan járok.

És ez untatja is Jókait.

Beleunt a saját dicsőségébe, mint a nyitrai tót a két hétig tartó farsangi fánkba. Többet már nem érhet el, mint amennyit elért, és nincs nagyobb vágya, mint hogy valami csöndes zugban gondoktól mentesen élhessen.

Persze, az ilyen jó embernek, mint ő, ez lehetetlen. Ő egész életén át jó barátainak írt pénzt. Az övé csak a munka maradt, no meg a dicsőség, amit semmibe se vesz.

Életerős, magas és eléggé egyenes ember.

A tekintete tiszta, a beszéde csengő, az esze járása fiatal.

Rendesen fekete ruhába öltözködik, és hátul kilógátja a fehér zsebkendőt. A fején paróka. A zsebében ceruza. Az arcán jóságos mosolygás.

De valahányszor a parlamentbe lép, mindig ott lebeg az arcán:
– Unlak benneteket, politizáló nép; csupa frázis vagytok és haszonlesés.

Legjobban érzi magát a svábhegyi kertjében. Itt megfeledkezik a világról, és elbeszélget a bokraival és virágaival, a mindig kedves természettel.

A téli lakása a Bajza utcában egy rosszul épített villa. A közönség nem is sejti, micsoda puritán-egyszerűségű az írószobája az öregnek. Önképzőköri poéta nem tudna írni abban a szobában, mert az ajtaja szimpla, és egyenesen a nagylépcsőről nyílik. (more…)