Daily Archives: 2012. szeptember 3. hétfő

Richard Clayderman – Flowers Flowers Flowers

3 szeptember 2012

Konstantin Fedin: A sündisznó

3 szeptember 2012

Egy paraszt keservesen kínlódott ezen a földön.

Már gyermekkora óta nagyon nehéz volt az élete szegénynek és ahogy öregedett, még rosszabb lett. Senkinek se volt egyetlen jó szava hozzá, mindenki csak arra törekedett, hogy igába nyomorítsa. Így elsötétült a lelke, nem volt oly ragyogó napsütés, mely fel tudta volna deríteni, embertársaira rá se nézett, egyre csak azt mormolta maga elé:

– Semmi öröme az embernek ezen a világon.

Nagyanyja, vén töpörödött anyóka, akit szinte elfújt a szél, azt szokta mondani neki:

– Minden emberfiának kell, hogy valami öröme legyen ezen a világon, ha csak egyetlenegyszer is hosszú életében és ha Isten legsemmibb teremtménye ajándékozza is meg vele, de kell, hogy valami öröme legyen az embernek.

A paraszt nem hallgatott nagyanyja szavára. – Minek is él egy ilyen vénasszony – gondolta megvetően és tovább is azt dörmögte:

– Semmi öröme az embernek ezen a világon. (more…)

Az elején…

3 szeptember 2012

Az elején olyan szépen indul minden… Hol szúrjuk el, és miért? A gyermeklét ártatlansága után, mennyi fogyatkozás és vétek… Néha jó visszagondolni a gyerekkorra. Nem feltétlenül arra, ami velünk történt, hanem, hogy milyenek voltunk… Ártatlanná tesz és tisztává… Legalább átmenetileg…

(Rajnai Lencsés Zsolt)

Balázs Béla: Lehetetlen művészet

3 szeptember 2012

Odalent az udvarban hegedül valaki. Az udvar szürke és teli van romok piszkos törmelékével. A vak koldus, aki hegedül, maga is rom és törmelék. De a gáláns keringő, melyet játszik, csillogó, szép és édes: selyembe öltözött, parfümös szerelmi vágy. A vak és éhes koldus nem azt játssza, amit gondol. Ő egy pengőt szeretne kapni. Keringője egy csókért esdekel. És milyen jól játszik!

Borzalmas, lehetetlen művészet. Útszélen elhullott rokkantak az életöröm lendületes indulóit játsszák. Tüzes csárdásra zendítenek rá a sánták és a vakok dalolják virágos rétek szépségeit… Odalent az udvarban hegedül valaki.

Mi köze neki nótájához, melyet oly rábeszélő hevességgel játszik? Mint valami rongyos, éhes lovászgyerek az arannyal és ékkővel cifrázott szerszámú paripát a nagyúr elé, úgy hozza alázatosan kedélyesen elő a ficánkoló, tüzes dallamot: vitesd magad uram, nem enyém.

Hiszen az se kellemes, ha gyönyörű, régi brüsszeli csipkék láttán ama sápadt leányokra kell gondolnunk, akiknek szeme világát az a szépség oltotta ki. De ama sápadt leányokat nem látjuk. Kínosabb volna már, ha éhségtől támolygó pincér tálalna nekünk kaviárt. DE az se maga kínálja magát ilyen szolgálatra, hanem rendelt munkát végez. Ám ez a koldus muzsikájával csak észrevétetni szeretné magát. Megszólít engem… és nem a maga szenvedéséről szól hegedűjével, hanem az én gyönyöreimről. Az ő keringői őt nem említik. Azok kecses és bájos szívdobogásokról szólnak. Hiszen a gyomor korgása másképp hangzik és a tehetősebb járókelőket meg nem állítaná előtte. (more…)