Daily Archives: 2012. október 17. szerda

Celtic music – Faraway

17 október 2012

Pilinszky János: Virágvasárnap

17 október 2012
Jézus jeruzsálemi bevonulásáról János evangélistánál olvashatjuk a legjelentősebb beszámolót.Szereplői: a lelkes tanítványok serege, az út porába hulló pálmaágak, s az isteni teher alatt szelíden lépkedő “szamaracska”. S még valami: a kövek. Jézus még őket is bevonja az ujjongásba: ha nem a nép, hát ők, a “kövek kiáltanának!”.Ki ünnepel itt? Mintha a teremtett világ egy-egy képviselője, a kő, a pálma s a szamaracska az egész nagy egyetemet képviselné a bevonulásban. S itt érdemes megemlítenünk, hogy növények és állatok milyen szokatlan hangsúllyal szerepelnek mindig az evangéliumban, főképp a példabeszédekben. De nem a hasonlat, és nem is holmi megszemélyesítés emeli különleges megvilágításba őket, hanem nyilván a Teremtő és teremtmény közötti viszony csodálatos komolysága. (more…)

Arthas destiny – Loreena McKennitt

17 október 2012

Rajnai Lencsés Zsolt: A Hős…

17 október 2012

1. Hős az, aki reggel felkel az ágyból, akkor is, ha nincs miért, nincs kiért…

2. A Hős, ha a világba tekint, pesszimista, de mégis úgy küzd, mintha optimista lenne.
Ha nincs lelki békéje, folyton megteremti azt magába pillantással és bele nem törődéssel.

3. A Hősnek nincsenek illúziói, tudja, hogy végső soron (metafizikai értelemben) nem nagyon van mibe kapaszkodni, vagy csak alig, s az is bizonytalan. A legkülönfélébb hívők és hitek elfogadói között vállain cipeli a hitetlen magányt. Nem kevély, csak nem hisz megalapozatlan hitekben. Szereti és cselekszi a jót; és ezt magáért a jóért teszi. Vallásos, vagy ezoterikus hite nem lévén, a jóért cserébe semmit nem vár.

4. A Hősnek nincsenek illúziói. Tudja, hogy a világ nem jó, de vágyik rá, hogy az legyen. Szeretné úgy hinni, hogy egyszer majd jó lesz. Reménykedik Isten létezésében, de hinni nem tud benne. Csak vágyik rá, hogy legyen, azért, hogy remélhesse: van, aki szeret minket és törődik velünk. (more…)

Juhász Gyula: Anna örök

17 október 2012

Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
emlékeimből lassan, elfakult
arcképed a szívemben, elmosódott
a vállaidnak íve, elsuhant
a hangod és én nem mentem utánad
az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
ma már nem reszketek tekintetedre,
ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
ne hidd szivem, hogy ez hiába volt
és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
nyakkendőmben és elvétett szavamban
és minden eltévesztett köszönésben
és minden összetépett levelemben
és egész elhibázott életemben
élsz és uralkodol örökkön. Amen.

Egeink, mezőink…

17 október 2012

Egeink, mezőink, halmaink, völgyeik, fáink és virágaik, oly’ szépek, mintha csak egy szerető, jóságos Isten hagyta volna rajtuk kéznyomát… (RLZs)

Kovács Daniela: Shakespeare-nek igaza volt; színház az egész világ…

17 október 2012

Shakespeare-nek igaza volt; színház az egész világ, és mi olyan természetességgel viseljük álarcunkat, ahogy a Sors emeli magasba izzó kardját. Merev szemekkel figyeljük mások örömét, és ahelyett, hogy mi magunk élnék rajongva, az öröm rózsáitól kigyulladt arccal, szüntelenül azt lessük, ki hogyan vélekedik rólunk, tetteinkről. A világ elvárásainak teszünk eleget nap nap után. Mit számít, hogy fogcsikorgatva, lázadozva, sírva, vagy netán elfulladva küszködünk, ha ez a világnak tetszik? Hisz ilyenkor dobálja ránk nyilait a rivaldafény, és mi hosszan hajolgathatunk meg publikumunk előtt. Szűnni nem akaró tapssal díjazza a Sors e látszat-életnek halottjait, bennünket. Ám esténként, miután legördült a függöny, és végre kiosonhatunk színházunk művészajtaján, amikor magányosan ülünk le tükrünk előtt, s egy mozdulattal lemoshatjuk arcunkról az előadott darab szennyét, vajon milyen arc néz vissza ránk? Ilyenkor piros vért köpül nyugtalan szívünk, hisz dacunk lehanyatlása nyomán feléled bennünk újra a felismerés: ma sem magunknak éltünk. De vajon hol lehet biztonságban a meztelenségét feltáró lélek, ha önmagát felajánlva mindenhol kiégett képmutatással néz farkasszemet? Nem tudni, egy dolog azonban biztos. Míg jelenünk önkéntes bohócai vagyunk, míg szándékosan elfojtjuk az eget kívánó ösztönünket, és rabláncokon ropjuk szilaj táncunkat, addig csak a világ, és nem a komédiás mulat.