Archive október 2018

Rajnai Lencsés Zsolt: Egy álom

Mentális terek rajzanak
korláton innen és túl.
Ne kelts fel álmaimból!
Horpadásnyi jókedv tipeg
szívemen törékeny lábon,
hagyd még, hogy vigyen,
csak vigyen tovább az álom.
Mert arcod sóhajomba’ leng,
száraz füstként csókol, kereng,
bennem bújik meg és földereng…

Ócskavasak hunyorognak
otthonos fénnyel itt lenn,
álmodom, tudom, de ne kelts még fel!
Hisz vesszőnyi fák domboldalról
nyújtóznak az égre,
és békésen beszélnek a dalról,
hogy hajadba költözött a csend,
s a puhán réveteg
vágy, mint idelátogató
tudatja velem,
hogy lényed sosem
lesz szívemben zárt ajtó… Read More

Rajnai Lencsés Zsolt: Jő a lány

Ily léptei csak lányzónak lehetnek.
Messziről cseng dallama a veretnek,
mit cipője kopácsa koppant.
A szívem nagyot dobban…

Sudáron jő a lány, ajkán telt mosollyal.
Nyomában fény, derű és sóhaj
szaladnak egymásba karolva.
És szívemhez hajolva…

Őszinte a lány, – egy tiszta angyal.
Hószárnya lebben, mint a hajnal,
lég-könnyűn, illanón és frissen.
Egy percre övé a szívem…

2007.09.11.

 

Összes kategória
Vissza a Főoldalra!

Rajnai Lencsés Zsolt: Ijedtség roska bokra

Az ijedtség roska bokra
felbukkan ma hiányodba’,
s csak visz, cibál, mint hínár,
gyúlékony kis semmi sodra…

És lángot vet forró lényed
idecsámborgó emléke;
s e szép szüretben születek
ma újjá gyöngéden véled…

S ha pöröllek is, – áldlak.
Ha szaggatlak is, – kívánlak.
S mint felejtő kőfejtő
aknázlak ki, – megbocsájtlak!

2010.09.27.

 

Összes kategória
Vissza a Főoldalra!

Rajnai Lencsés Zsolt: Ha a virág, ha a fűszál

Ha virág lennék,
lágy földben, kertedben
pihennék…
És ha fűszál,
üdén, sarjadón egy réten
zöldellnék…
Körültem lengene
a langyos, májusi szél,
– ha fűszál lennék…

Ha én lennék a virág,
csendben, minden nap a kertben
várnék rád…
Várnám, csak egyre várnám,
hogy kijöjj hozzám,
és ha jönnél,
ragyognék, illatoznék,
– ha a virág lennék… Read More

Rajnai Lencsés Zsolt: Tehozzád

Még mindig benned görgetem időim.
A törékeny árnyakat, a foszló múltat,
és hamvadt emlékeimet hozzád igazítom.

Reggelente ifjú-félszeg szóként várlak,
s mikor nagyra nő bennem a “Te”, tétován
csordul szívem hívó kényszered szavára.

Mint sóhajtó táj új hajnalok nyomán
föllélegzem ekkor, akár gyönge ág,
mit gazdátlan lét gyökérhez kulcsol.

És már látom: megannyi mosolyból
merülsz fel, s én, lényed hason-sorsú mása
falánk bozótként fölébed hajolok, hogy
értselek, emésszelek és szeresselek!

2010. június

 

Összes kategória
Vissza a Főoldalra!