Archive augusztus 2019

Rajnai Lencsés Zsolt: A fűcsomó és a szalmalepke

Élt valahol kinn a réten egy fűcsomó. Egyszerű volt és magányos. Nem volt szép, sőt, mint mondják kifejezetten csúf teremtés volt. Míg társai sudáron, feszesen nőttek az ég felé, addig ő puhán, girbe-gurba alakkal és ütött-kopott ábrázattal roskadt a földre. A többi fűcsomó és a szép virágok gyakran mulattak torzságán, s megjegyzéseket tettek. Volt, aki csak különcnek, mások betegnek, vagy puhának tartották, de a legtöbben csak nevettek rajta. Idővel aztán ráuntak a gúnyolódásra és elfordultak tőle, így a füvecske magára maradt, amit nem is nagyon bánt, hiszen kinek kellenek ilyen barátok?

Történt aztán egy nyári reggelen, hogy egy szép szitakötő szállt a fűcsomóra. Szárnya vörös volt, mint a rubin (de áttetsző, melyen átszökik a fény), és szemei kékek, mint az óceán. Ki tudja mért választotta a kis csúfságot pihenőhelyül, hiszen annyi szép virág volt a közelben, de valamiért mégis így tett, s mielőtt leszállt a fűre, szárnyaival úgy csapkodott körülötte, mint énekesmadarak piciny nyelve táncol szájukban mikor trilláznak.
– Légy a barátom – szólította meg a fűcsomó a különös idegent – olyan egyedül vagyok! De a szitakötőnek más fogalmai voltak a barátságról, így aztán hiába mondta a fűnek, hogy próbáljuk meg, a következő napokban és hetekben, amikor visszajárt barátkozni, minden mozdulatán érződött, hogy nem szereti a fűcsomót, márpedig, mint mondják a szeretet elengedhetetlen feltétele a barátságnak. A csúf kis teremtésben viszont érzékeny lélek lakozott, s nehezen viselte a szitakötő ridegségét, ezért pár hónap próbálkozás után elhatározta, hogy kiugrasztja a nyulat a bokorból:
– Mondd Kedves, mért jársz vissza hozzám, mi vonz téged ide, mit szeretsz bennem? – kérdezte.
És a szép szitakötő, akiben egyszerű, és mint mondják kissé érdes lélek lakozott így felelt:
– Semmit sem szeretek benned, de tisztellek, mert őszinte vagy, s mikor beszélgetünk, rámutatsz hiányosságaimra. Ilyenkor úgy érzem, szavaiddal tükröt tartasz nekem, s kívülről látom saját bárdolatlanságomat. Mert bárdolatlan vagyok néha, bárdolatlan – ismételgette a bárdolatlan szót a szitakötő, amit korábban a fűcsomótól hallott, mikor egy kisebb faragatlanságáért ezzel a szóval dorgálta. – Ezt a szót majd eltanulom tőled – fejezte be válaszát a vörösszárnyú, és elröppent.
“Legalább nem áltat” – gondolta a füvecske -, a mai világban ez is érték! De nagyon megviselte, hogy újdonsült barátja nem szereti, és fájt neki a szép rovar érdes nyelve és szíve…
A következő találkozásnál, amikor a szitakötő újra felkereste, a fűcsomó kérte, hogy többet ne jöjjön, mert fájdalmas számára ez a barátság. De mint tudjuk, a szakítások soha nem mennek egyszerűen, és hát mi tagadás ez sem ment!
Mert a fű hiába szedte össze minden igyekezetét, hogy őszintén, de bölcsen hozza a kék szemű tudomására szívtelenségét, szavai hatására a szitakötő haragra lobbant és rákiáltott:
– Lehet, hogy bárdolatlan vagyok, te viszont rút, és a mező réme; ha ember volnál, azt mondanám: nem vagy egy szépség, sem ízig-vérig macsó, vagy Adonisz! – forgatta a szitakötő darazsak fullánkjánál is élesebb nyelvét a fűcsomó szívében… A kis rútságnak nagyon fájt ez a modor, és ő is haragra gerjedt:  Read More

Rajnai Lencsés Zsolt: Álmodó utca

Egy kosár gyerekzsivajról álmodott az utca.
Régi idők tiszta lármáiról, karikába hajtott
szökkenésekről, pántlikás nagy kalapokról,
és kiskabátokban bujkáló kamasznevetésről…

Olyan időkről álmodott, mikor a karcsú szelek
üde zsivajban fürödtek, s az önfeledt jókedv
vígan nyújtózott árgyélus gyermekek
csillag-homlokán…

De jaj, felébredt, felébred az utca,
és sírva fakadt! Mert látta, hogy a változó
világ meggyötört hátán piercinges gyerekek
csillogó mobiltelefonnal seftelnek, és
karjukon, mellükön, vállukon,
lábukon tetovált tinta világol… Read More

Rajnai Lencsés Zsolt: Éljünk!

A halál már itt ódong körültünk,
éljünk hát, hogy ne mondjuk majdan:
“Elillant, úgy, hogy alig örültünk,
be szépek voltunk egykoron, hajdan!
S ó mi’ kár, hogy az elvesztegetett idő,
mi futkos, szerte, boglyas-szüntelen,
nélkülünk rohan már, s egyre nő,
az életünk eltelt, mily’ reménytelen!

Semmi se hozza időnk vissza,
ráncos arcunk csak a könnyet issza!”

2013.02.16.

 

Összes kategória
Vissza a Főoldalra!

Rajnai Lencsés Zsolt: Fehéren reggel

Fehéren ülök csak kis szobámba’ reggel;
készülődik a lendület rongyos-álmos
kedvvel.

De a kar alig mozdul, tompán zsibbatag,
akár tél ölében fázó, szélfogó
pirkadat.

A csontom roppanó, a hang is pisszenő,
izmokon erek ülnek, mint lúdbőrös
hideg kő.

S a lelkem elterül, fehéren, álmoson,
és a konok reggel kegyetlenül
előoson.

2010.06.11.

 

Összes kategória
Vissza a Főoldalra!

Rajnai Lencsés Zsolt: Buzdítás boldogságszerzésre!

Mikor a vágy nem ismer határokat,
mert férfi szántja mélyen az árkokat,
mikor a nagy-nagy női követelmény,
mint megvadult, bőszült vonatszerelvény
vágtat és lohol, vagy tornyokra ülne,
vagy csak repülne, – á, dehogy szelídülne! -,
és mámorosan hintázna szilajon,
mert alél szívében minden tilalom,
mikor te vagy benne a szép vígalom,
mikor halkan azt súgja néked: ”Akarom!”,
add oda örömmel részére mindmagad!
Hadd legyen boldog, boldog és még boldogabb!
– Teáltalad!

2013.01.10.

 

Összes kategória
Vissza a Főoldalra!

Rajnai Lencsés Zsolt: Körketrec

Bőrbörtön és tudatkaloda,
nem, bizony te nem mész sehova!
Itt maradsz, csak vergődsz a halálig,
míg reményed elhull mind egy szálig.

A börtön falai szívreteszből,
rajtuk zárak, mind elfordítva.
Nincs szökés, vagy bebocsátás,
erősen tartják odaátról, ordítva!

Ez körketrec, szívtelenségből fonva,
engem téboly kerget-rángat, ide-oda,
gyere hát, állj be te is a sorba,
hogy énbelém döfj, lassan, vagy gyorsan.
Jöjj csak, most szabad, most lehet,
hisz csak a túlélésért teszed.
Ezért emeled rám tőrrel sújtó kezed! Read More