Mennyi falánk szem és zajgás,
ricsajok, embersikolyok…
Be sok akarat, mint konok,
kezeletlen, torz vadhajtás.
Forgó világunk szétesett,
tótágast állnak a rönkök,
terebélyesült közönyök
porából ember vétetett…
Neveletlen szülte-lökte,
a bús erő mind hiányzik.
Hazug rop táncot, bokázik,
az érzőt mind kiröhögte. Read More
Ártatlan tiszta ragyogás és
szépség-lepte őszinte áldozata
megannyi igaz lehetőségnek
és várománynak…
Néha a lét ad egy kis oázist,
amiben felragyoghatunk…
Ilyenkor felegyenesedik gerincünk,
s úgy érezzük, hogy megérte…
Ennyink van, és ez nem kevés!
2013.05.18.
Egy kosár gyerekzsivajról álmodott az utca.
Régi idők tiszta lármáiról, karikába hajtott
szökkenésekről, pántlikás nagy kalapokról,
és kiskabátokban bujkáló kamasznevetésről…
Olyan időkről álmodott, mikor a karcsú szelek
üde zsivajban fürödtek, s az önfeledt jókedv
vígan nyújtózott árgyélus3 gyermekek
csillag-homlokán…
De jaj, felébredt, felébred az utca,
és sírva fakadt! Mert látta, hogy a változó
világ meggyötört hátán piercinges gyerekek
csillogó mobiltelefonnal seftelnek, és
karjukon, mellükön, vállukon,
lábukon tetovált tinta világol… Read More
A halál már itt ódong körültünk,
éljünk hát, hogy ne mondjuk majdan:
“Elillant, úgy, hogy alig örültünk,
be szépek voltunk egykoron, hajdan!
S ó mi’ kár, hogy az elvesztegetett idő,
mi futkos, szerte, boglyas-szüntelen,
nélkülünk rohan már, s egyre nő,
az életünk eltelt, mily’ reménytelen!
Semmi se hozza időnk vissza,
ráncos arcunk csak a könnyet issza!”
2013.02.16.
Fehéren ülök csak kis szobámba’ reggel;
készülődik a lendület rongyos-álmos
kedvvel.
De a kar alig mozdul, tompán zsibbatag,
akár tél ölében fázó, szélfogó
pirkadat.
A csontom roppanó, a hang is pisszenő,
izmokon erek ülnek, mint lúdbőrös
hideg kő.
S a lelkem elterül, fehéren, álmoson,
és a konok reggel kegyetlenül
előoson.
2010.06.11.
Őrállók lámpása, magányveretes
létezéshez tompuló büszke hívság!
Ha igazságot hirdetne a történelem,
ó, de elszégyellné magát!
2013.04.07.
Mikor a vágy nem ismer határokat,
mert férfi szántja mélyen az árkokat,
mikor a nagy-nagy női követelmény,
mint megvadult, bőszült vonatszerelvény
vágtat és lohol, vagy tornyokra ülne,
vagy csak repülne, – á, dehogy szelídülne! -,
és mámorosan hintázna szilajon,
mert alél szívében minden tilalom,
mikor te vagy benne a szép vígalom,
mikor halkan azt súgja néked: ”Akarom!”,
add oda örömmel részére mindmagad!
Hadd legyen boldog, boldog és még boldogabb!
– Teáltalad!
2013.01.10.
Egy pillangó szállt
a szívem redőire,
hogy törékeny lábait megvetve
szerelmet fakasszon,
s fittyet hányjon a magány őreire!
Katica röppent
elmém borús tárházaiba.
Leszállt, megpihent, majd ott hált,
hogy visszhang essen a vágy tárnáiba… Read More
Bőrbörtön és tudatkaloda,
nem, bizony te nem mész sehova!
Itt maradsz, csak vergődsz a halálig,
míg reményed elhull mind egy szálig.
A börtön falai szívreteszből,
rajtuk zárak, mind elfordítva.
Nincs szökés, vagy bebocsátás,
erősen tartják odaátról, ordítva!
Ez körketrec, szívtelenségből fonva,
engem téboly kerget-rángat, ide-oda,
gyere hát, állj be te is a sorba,
hogy énbelém döfj, lassan, vagy gyorsan.
Jöjj csak, most szabad, most lehet,
hisz csak a túlélésért teszed.
Ezért emeled rám tőrrel sújtó kezed! Read More
Szemed zöld, puha bársonyán,
mint festő színes vászonán
a fény, fut s ragyog.
Pilláid hozzám küldik azt,
mint ragyogását a Nap
és az űrbéli csillagok.
Szemed zöld, puha bársonyán,
a lélek-tükör átlátszó fátyolán
látom azt,
mit rejt a hús, a test,
de a lelked félszegen felfed,
– hogy ki vagy! Read More
Összeroskadt bennem a lét,
vánszorogva viszem
testem.
S mind inkább úgy hiszem,
hogy nem volt e földön
mit keresnem.
Én, ki torz játéka a sorsnak,
s a lét ócska
tévedése,
hát mi végre
taposok, csoszogok,
s botlom itt évről-évre? Read More