Kezdőlap » - F I L O Z Ó F I A » -- VALLÁSBÖLCSELET » --- Hume: Dialógusok... » David Hume: Dialógusok a természetes vallásról (Tizenkettedik rész)

David Hume: Dialógusok a természetes vallásról (Tizenkettedik rész)

8 december 2014

hume-002Miután Demea eltávozott, Cleanthes és Philo a következőképpen folytatták a beszélgetést. Attól tartok -–szólt Cleanthes – hogy a mi Demea barátunknak nem lesz sok kedve újrakezdeni ezt a témát amíg te is velünk vagy Philo, és az igazat megvallva, én is inkább akkor  szeretnék értekezni ilyen magasztos és érdekes tárgyról, amikor  egyikőtök nincs itt. A te vitatkozó szellemed,  a primitív babona iránti undoroddal párosulva  különös végletekbe visz téged, mikor vitázol, s ilyenkor nem kímélsz semmit,  még azt  sem, ami a te szemedben is szent és tiszteletreméltó.

Meg kell vallanom – felelte Philo – hogy kevésbé vagyok elővigyázatos a természetes vallás témáját illetően, mint bármilyen más témában, részben  mert  tudom, hogy e tekintetben sohasem ronthatom meg egyetlen józan ember  elveit sem,  részben pedig  mert bizonyos vagyok benne, hogy senki, akinek a szemében én józannak tűnök, nem értheti félre valódi szándékaimat. Különösen te, Cleanthes, akivel feltétlenül bizalmas barátságban vagyok, vagy az, aki   tudod, hogy társalgásom szabados módja és ama szokásom ellenére, hogy én szeretek egy-egy érvelést végigvinni a legabszurdabb konklúziókig, nincs senki  akinek lelkében mélyebb vallásos érzület élne, vagy mélyebb hódolattal  adózna  az  Istenség lényének, midőn  Ő feltárja magát az értelem előtt a természet megmagyarázhatatlan  mesterműveiben.  Valaminő cél,  szándék, terv mindenütt szemébe ötlik még a legelővigyázatlanabb  és legostobább gondolkodónak is, és egyetlen ember sem  kövesedhet bele annyira  a maga abszurd tanrendszerébe, hogy mindenkor elvesse ezt. A természet semmit sem tesz hiába – ez olyan maxima, amelyet minden filozófiai iskola elfogad, pusztán  a természet műveinek szemléléséből kiindulva, minden vallásos célzat nélkül; és mivel szilárdan meg vagyunk győződve erről, ezért például  egy anatómus, aki egy új szervet, vagy járatot fedez fel a testben, sohasem éri ezzel be, hanem csakis  azzal,  ha felfedezte e szerv hasznát és célját is. A kopernikuszi rendszernek az egyik fontos alapja az a maxima, hogy a természet  a legegyszerűbb módszerekkel jár el és a legmegfelelőbb eszközöket választja bármely célra, és a csillagászok ezzel gyakran, anélkül, hogy gondolnának erre, erős alapot adnak a jámborságra és a hitre. [Ugyanaz a dolog figyelhető meg a filozófia más részeiben: És] így az összes tudományok csaknem öntudatlanul vezetnek el bennünket oda, hogy  belássuk: van a természetnek egy első, értelmes Alkotója, s tekintélyük ebben a vonatkozásban annál nagyobb, hiszen nem közvetlenül ezzel a bevallott szándékkal jutottak eredményeikre.

Élvezetemre szolgál meghallgatni  Galenus érvelését az emberi test szerkezetéről.   Egy ember test  anatómiája – mondja ő – több mint  600 különböző izmot tár fel nekünk, és ha bárki megfelelően megvizsgálja ezeket, úgy  fogja találni, hogy mindegyikükben a természetnek  mindegyikükben legalább tíz különböző feltételről kellett gondoskodnia a kívánt cél érdekében: megfelelő alakról, megfelelő nagyságról, a különböző végződések megfelelő illeszkedéséről, az egész alsó és felső beillesztéséről a testbe,  a különböző  idegek, vénák és artériák megfelelő beépítéséről. Tehát egyedül az izmokat illetően több mint 6000  szempontot és szándékot kellett kialakítania és véghezvinnie Annak, aki az emberi testet alkotta. A csontok száma  Galenus szerint 284.  Mindegyikük szerkezete  több mint negyven  különböző célt szolgál. Milyen túláradó megmutatása is ez  az Alkotó művészetének, még ilyen egyszerű és homogén részekben is!   De ha megvizsgáljuk  az emberi  test bőrét, ínszalagjait, véredényeit, mirigyeit, nedveit, különböző tagjait és összetevőit, mennyire fokozódni fog bámulatunk az oly mesterien egymáshoz illesztett részek számának és bonyolultságának arányában! Minél messzebbre jutunk e kutatásokban, annál újabb megnyilvánulásait fedezzük fel az Alkotó művészetének és bölcsességének. De pillantsunk csak meg  bizonyos távolságról, további jeleneteket, túl azon, ami közvetlenül hozzáférhető számunkra;  nézzük meg  a részek finoman kidolgozott belső szerkezetét, az agy háztartását, a megtermékenyítés szerveinek szerkezetét. S mindezek a mesterművek csodálatos változatossággal ismétlődnek minden különböző állatfajban, egyszersmind pontosan megfelelő módon, illeszkedve a természet ama különböző céljaihoz, melyeket az egyes fajok megalkotásánál követett.  És ha Galenus hitetlensége, még abban a korban, amikor e természettudományok tökéletlenek voltak, nem tudott ellenállni a célok ilyen szembeszökő megmutatkozásának a természetben, akkor  a  megátalkodott makacsság milyen csúcsaira kellene ma egy filozófusnak eljutnia, akinek még mindig  kételyei vannak egy legfőbb értelem létezésével szemben?

Ha találkoznék eme (Istennek hála nagyon ritka) fajzat egyik példányával, akkor azt kérdezném tőle: Tegyük fel, hogy volna egy Isten, aki nem tárta fel magát közvetlenül érzékeinknek; lehetséges volna-e számára, hogy erősebb bizonyítékokat adjon  nekünk, mint azok, amelyek a természet egész  felületén szemünk előtt megjelennek?  Mi mást tehetne, egy ilyen isteni lény,  mint hogy lemásolja a dolgok  jelenlegi berendezését, sok mesterművét olyannyira egyszerűvé téve, hogy semmiféle ostobaság sem tévesztheti meg azokat akik szemlélik, bepillantást enged még nagyobb remekművekbe, melyek a mi szűkös felfogóképességünket meghaladva bizonyítják  rendkívüli  tökéletességét, sokat pedig teljesen elfedve az  olyan tökéletlen teremtmények szeme elől, mint amilyenek mi vagyunk?  Mármost a helyes gondolkodás valamennyi törvénye szerint minden ténynek vitathatatlannak kell számítania, ha az összes érvek alátámasztják, melyeket e tény természete megenged, még akkor is, ha ezek önmagukban nem túl  számosak vagy kényszeritőek. Mennyivel inkább a jelen esetben, amikor semmiféle emberi képzelet nem tudja kiszámítani számukat, és semmiféle értelem nem tudja felmérni bizonyító erejüket?

Én még – mondotta Cleanthes –  ahhoz, amit te olyan helyesen hangsúlyozol, hozzátenném a teizmus tanításának egy további nagy előnyét, hogy tudniillik ez a kozmogóniának az  egyedüli olyan  rendszere, amely érthető módon  és hiánytalanul  kiépíthető, de mindvégig megtartja erős hasonlóságát azzal, amit a világban mindennap látunk és tapasztalunk. Az Univerzumnak egy, az emberi találékonyság által alkotott gépezettel való összehasonlítása olyan nyilvánvaló és természetes, és a természet rendjének és tervszerűségének oly sok példája igazolja, hogy ez az analógia közvetlenül szemébe kell, hogy ötöljék minden elfogulatlan megfigyelőnek s egyetemes  elfogadtatásra kell, hogy találjon. Aki ezt az elméletet megpróbálná meggyengíteni ezt az elméletet, az nem számíthatna sikerre úgy, hogy  helyére egy másik, pontos és határozott  filozófiai vélekedést állít. Be kellene, hogy érje azzal, hogy  kételyeket és nehézségeket kezd felhozni, s a dolgokat távolról és elvontan szemlélvén eljut az ítélet ama felfüggesztéséig, amely ebben a kérdésben a legtöbb lehet, amit kívánhat. De túl azon, hogy  ez az állapot önmagában  nem elégíti ki az emberi lelket, nem is lehet soha szilárdan fenntartani ama szembeszökő jelenségekkel szemben, amelyek folyamatosan a vallásos felfogás irányába vonzanak bennünket. Egy hamis és abszurd rendszerhez az emberi természet  tud makacsul és kitartóan követni, az előítéletek ereje folytán. Azonban úgy gondolom abszolúte lehetetlen fenntartani vagy védelmezni egy olyan felfogást, amely nem is nevezhető filozófiai rendszernek, egy olyan tanítással szemben, amelyet  erős és nyilvánvaló érvek, természetes hajlamaink és korai neveltetésünk is támogat.

Én oly kevéssé tartom lehetségesnek az ítélet felfüggesztését  ebben az esetben, hogy  hajlamos vagyok úgy gondolni, hogy itt, inkább mint az emberek általában gondolnák, a  puszta szavakon való vitatkozás lép be a vitába. Hogy a természet művei nagyfokú hasonlóságot mutatnak a művészet alkotásaival, ez nyilvánvaló, és a helyes érvelés összes  szabályai szerint arra kell következtetnünk, ha egyáltalán gondolkodunk róluk, hogy okaik is   ennek arányában  egymáshoz hasonlóak. De mivel vannak számottevő különbségek is közöttük, ezért ésszerűen fel kell tételeznünk egy arányos különbséget is  az okokban, és  különösen a hatalom és erő vonatkozásában kell sokkal többet  tulajdonítanunk a legfőbb oknak,  bárminél amit az emberiségnél figyelünk meg. Itt tehát egy Istenség létezéséről az értelem egyszerűen megbizonyosodik, és ha kérdésessé tesszük, hogy vajon eme analógiák alapján  nevezhetjük-e őt megfelelően   szellemnek vagy  intelligenciának, annak ellenére, hogy ésszerűen feltételezhetjük: hatalmas különbség van közötte és az emberi szellem között, mi más ez, ha nem  pusztán szavakon való vita?  Senki sem tagadhatja az okozatok közötti analógiákat, s aligha tudjuk  visszatartani magunkat attól, hogy kutassuk az okokat. Ebből a vizsgálódásból az a legitim konklúzió adódik, hogy  az okok között szintén analógia van. És ha nem érjük be azzal, hogy az első és legfőbb okot Istennek, vagy Istenségnek nevezzük, hanem változtatni akarunk a megfogalmazás módján, akkor mi másnak nevezhetnénk őt, ha nem   Szellemnek vagy Gondolatnak, annak, amiről  igazoltan  feltételezhetjük, hogy jelentős hasonlósággal bír hozzá?

[  Minden helyes észjárású ember számára taszítóak a pusztán verbális viták, amelyekben a filozófia és a teológia tudománya oly  nagy mértékben bővelkedik, és úgy vélem, az egyetlen gyógyszere ennek a betegségnek egyedül  abból eredhet, ha világos definíciókat alkalmazunk, pontosan meghatározzuk az érvelés kiindulópontját jelentő fogalmakat, és ragaszkodunk hozzá, hogy a szavakat  mindig szigorú egyértelműséggel és egyformán használjuk.  De van egy olyan fajta vita is, amely a  nyelv és az emberi fogalmak természetéből kifolyólag örökös kétértelműséget hordoz magában, és soha, semmiféle elővigyázatosság vagy pontos definíció mellett sem juthat el odáig, hogy   ésszerű bizonyosságot, vagy pontosságot keressünk benne. Ezek a viták pedig azok, amelyek  valamely minőség vagy feltétel fokozataira vonatkoznak. Az emberek az örökkévalóságig vitatkozhatnak arról, hogy Hannibál nagy, nagyon nagy vagy rendkívül nagy ember volt-e, hogy milyen fokát birtokolta a szépségnek Kleopátra, vagy milyen dicsérő jelzőre jogosult Liviusz vagy Thuküdidész, anélkül, hogy bármilyen határozott álláspontra jutnának. A vitázók itt egyetérthetnek abban, amit gondolnak, de eltérhetnek egymástól  a szavak használatát illetően, vagy megfordítva, ámde sohasem lesznek képesek meghatározni  kifejezéseik jelentését olyan jól, hogy be tudjanak hatolni egymás szavainak értelmébe. Mert  e minőségek fokozatai,  a mennyiséggel  vagy  a számmal ellentétben, nem vethetőek alá olyan egzakt mérésnek, amely a vitában azután mércéket jelölhetne ki. Hogy a teizmussal kapcsolatos vita éppen ilyen természetű, és következésképpen pusztán verbális jellegű, vagy, ha ez lehetséges, még reménytelenebb módon nem egyértelmű, azt már  legcsekélyebb  vizsgálódás is ki fogja deríteni. Azt kérdezem ugyanis a teistától, hogy vajon   elismeri-e , hogy az  emberi és az isteni  szellem között nagy  és mérhetetlen, ezért felfoghatatlan különbség van. Minél jámborabb ő, annál készségesebben fog igennel válaszolni, és annál  inkább  hajlamos lesz magasztalni ezt a nagy különbséget. Még azt is meg fogja engedni, hogy a különbség olyan természetű, amelyet nem lehet eléggé méltó módon magasztalni. Ezek után  az ateistához fordulok, akiről úgy hiszem,  csak névleg az,  és sohasem gondolhatja komolyan felfogását, s azt kérdezem tőle:  vajon  eme világ minden részének  összefüggéséből és látható egybehangzásából következően nincs-e bizonyos mértékű analógia a természet összes működései között, minden helyzetben és minden korban, hogy vajon egy répa megrothadása, egy állat nemzése és az emberi gondolkodás szerkezete nem olyan természeti erők  megnyilvánulásai-e, melyek között van valami távoli hasonlóság?  Lehetetlen, hogy ezt tagadná. Készségesen el fogja fogadni.  Miután kicsikartam ezt az engedményt tőle, további visszavonulásra kényszerítem, és azt kérdezem, nem az a valószínű-e, hogy az az alapelv, amely  először vitt rendet ebbe a Mindenségbe, és még mindig fenntartja azt, szintén  rendelkezik-e szintén valaminő  távoli, elgondolhatatlan hasonlósággal  a természet többi működéseihez, többek között az emberi szellem és gondolkodás működésmódjához is?  Bármily vonakodva, de ebbe is bele kell mennie.  Akkor hát – kiáltom   mindkét vitázó füleibe – hol  van az, amiről ti vitatkoztok? A teista megengedi, hogy az eredeti értelem nagyon különbözik az emberi értelemtől. Az ateista megengedi, hogy a rend eredeti elve rendelkezik valami távoli hasonlósággal az emberi értelemhez. Akkor hát, Önök uraim, fokozatokról vitatkoznak, és egy olyan vitába kezdtek, amelyben nincs semmiféle pontos jelentése a szavaknak, s következésképpen semmiféle egyértelmű eredmény sem lehetséges. Ha ilyen makacsak Önök, akkor  nem lennék meglepve, ha azt látnám, hogy öntudatlanul mindketten pártállást változtatnak; miközben a teista az egyik oldalon eltúlozza a különbözőséget a Legfőbb Lény, és a törékeny, tökéletlen, változó, tünékeny és halandó emberi lények között, az ateista viszont magasztalja a hasonlóságot a természet összes működései között, minden korban, állapotban és helyzetben. Gondoljuk akkor meg, miben áll a vita valódi értelme, és  nem tehetnék-e félre vitájukat, legalább törekedve arra, hogy kigyógyítsák magukat az ellenségeskedés szenvedélyéből.]]

És itt azt is el kell fogadnunk, Cleanthes, hogy – ahogyan a természet művei sokkal inkább hasonlítanak a mi művészetünk és mesterségeink eredményeihez – mint  a mi jóindulatunk- és igazságosságunk műveihez, indokoltan következtetjük ki ebből azt is, hogy az Istenség természetes tulajdonságai nagyobb mértékben hasonlítanak az emberéihez, mint az ő erkölcse az emberi erényekhez. De mi következik ebből? Semmi más, mint az, hogy az ember erkölcsi tulajdonságai  a maguk nemében sokkal gyengébbek, mint természeti képességei. Hiszen, mivel a legfőbb Lényt abszolútnak és teljesen tökéletesnek ismerjük el, az, ami a legjobban különbözik tőle, távolodik el  a legmesszebbre az igazságosság és tökéletesség legfőbb mércéitől is.

Ezek,  Cleanthes az én leplezetlen érzéseim eme tárggyal kapcsolatban, és én, mint tudod, mindig ezeket az érzéseket tápláltam és ápoltam  magamban a természetes vallást illetően. De az igaz vallással szembeni tiszteletemmel egyenes arányban áll  megvetésem a primitív babonával szemben, és meg kell mondjam, hogy különös  örömömet lelem abban, ha ennek tanait elviszem néha az abszurditásig, néha  a  szentségtörésig viszem. Azt pedig te is tudod, hogy minden bigott ember, annak ellenére hogy sokkal  ellenségesebb az  utóbbival, mint az előbbivel szemben, általában mind a kettőben egyformán bűnös.

Meg kell vallanom – válaszolta  Cleanthes – hogy az én beállítottságom  az ellenkező irányba mutat.  Bármilyen megromlott vallás  még mindig jobb, mint a semmilyen vallás. Az eljövendő jutalmazásról és büntetésről szóló tanítás olyan erős és nélkülözhetetlen biztosítéka az erkölcsnek, hogy sohasem kellene elhagynunk, vagy figyelmen kívül hagynunk azt. Mert ha a véges és időbeli jutalom és büntetés  oly nagy hatással van az emberekre – amint azt  napról-napra látjuk – akkor  mennyivel nagyobb hatás várható a végtelentől és örökkévalóaktól?

Ha a vulgáris babona ily üdvös  hatással van a társadalomra, akkor hogyan lehetséges  – kérdezte  Philo –, hogy minden  történetírás  olyannyira bővelkedik az arról szóló beszámolókban: milyen ártalmas következményei voltak a bigott hitnek a közügyekre?  Pártütés, polgárháború, üldözések, a kormányzás felforgatása, elnyomás, szolgaság, nos,  ezek azok a  borzalmas következmények  kísérték mindig  a vakhit uralmát az emberi szellem fölött. Ha bármilyen történelmi elbeszélésben valaha is említik a vallásos szellemet, akkor bizonyosan találkozni fogunk utána a vele együtt járó nyomorúságok részletezésével is. És az összes közül azok a legboldogabb vagy legvirágzóbb történelmi korok,  amelyekről szólva a történészek  nem veszik figyelembe a vallást, vagy nem is hallunk róla.

Eme megfigyelésed oka – felelte Cleanthes – nyilvánvaló. A vallás megfelelő tisztje a  a társadalomban az, hogy szabályokhoz szoktassa az emberek szívét, emberiessé tegye  viselkedésüket, a mérséklet, a rend és az engedelmesség szellemiségét töltse lelkünkbe, és mivel működése csendben zajlik, és csak az erkölcs és igazságosság  indíttatásait juttatja érvényre a társadalomban, ezért a vallás  mindig abban a veszélyben forog, hogy a külső szemlélő elsiklik fölötte, és összekeveri eme más természetű hajtóerőkkel. Amikor a vallás különálló tényezőként lép fel, és mint a többitől elkülönült elv hat az emberekre, akkor csak arról van szó, hogy eltávolodott a maga megfelelő szférájától, és nem egyéb  a pártszenvedély és hatalmi ambíciók leplénél.

Márpedig  éppen ezen a módon  fog működni minden  vallás – felelte Philo  – kivéve a filozofikus és racionális vallást.  A te okoskodásaid elől könnyebb kitérni, mint az általam felhozott tények elől. Nem helyes ugyanis ama következtetésed, hogy mivel a véges és időbeni jutalom és büntetés oly nagy hatással van az emberekre, tehát annál nagyobb hatással lesz rájuk a végtelen és örök jutalom vagy büntetés ígérete. Mert kérlek, vizsgáld meg, mennyi figyelmet fordítunk a jelenre, és milyen  keveset törődünk a távoli és bizonytalan dolgokkal. Amikor a hittudósok  a világ  szokásos viselkedése és magatartása ellen mennydörögnek, akkor mindig kiemelik figyelmünket az emberi természetnek ezt a vonását, úgy mutatva  be ezt, mint természetünk elképzelhető legerősebb alapelvét (aminthogy az is),  amelynek csaknem az egész emberiség a hatalmában van, s ezért mélységes letargiába és aggodalomba süllyednek az emberiség vallási javát, üdvösségét illetően. Ámde ugyanezek a hittudósok, amikor  filozófus ellenfeleiket akarják megcáfolni, akkor  feltételezik, hogy az  emberekben oly erősek a vallásos hajtóerők, hogy  nélkülük a polgári társadalom nem is tudna fennmaradni, s még csak nem is szégyenkeznek amiatt, hogy a kétféle érvelés nyilvánvalóan ellentmond egymásnak.   A tapasztalat bizonyítja, hogy a természetes becsületesség és jóindulat  legkisebb morzsájának is nagyobb hatása van az emberek viselkedésére, mint a teológia elméletei és rendszerei által sugallt legemelkedettebb erkölcsi nézeteknek. Egy ember természetes beállítottsága szüntelenül kihat lényére, mindig jelen van szellemében  és minden felfogással és megfontolással összekeveredik, míg viszont a vallási hajtóerők, ahol működnek egyáltalán, csak fellángolásként hatnak az emberekre, és aligha lehetséges, hogy teljesen állandósuljanak az emberi lélekben. A legnagyobb nehézkedési erő, tanítják a természetfilozófusok, végtelenül kicsi a legkisebb saját impulzussal összehasonlítva is,  ámde bizonyos, hogy a legcsekélyebb nehézkedés is   végül győzedelmeskedni fog a  nagy impulzus felett, mert  semmiféle lökés vagy csapkodás nem ismételgethető olyan állandósággal, mint amilyen a vonzóerő és gravitáció folyamatos hatása a testekre.

Az ember  természetes hajlamainak egy másik nagy előnyük is van a vallás erejével szemben. A maguk oldalára tudják állítani az elme minden szellemét és leleményét, és amikor szembekerülnek a vallási tanításokkal, akkor minden lehetséges módszert és művészetet megtalálnak arra, hogy kijátsszák azokat, s ez majdnem mindig sikerül is nekik. Ki tudná megfelelően megmagyarázni az emberi szív működését, vagy számot adni ama különös  kibúvókról és mentségekről, amelyekkel az emberek megnyugtatják magukat amikor vallási kötelezettségeikkel szemben hajlamaikat követik ?  Ez jólismert dolog a világban.  És csak a bolond  helyez kevesebb bizalmat egy emberbe azért, mert azt hallani róla, hogy ő ő – tanul mányai és bölcselkedése miatt – bizonyos spekulatív kételyeket táplál magában teológiai tárgyakat illetően.  Amikor pedig olyan emberrel találkozunk, aki nagyban vallásosnak és jámbornak vallja magát, van-e ennek bármilyen más hatása jó néhány, okosnak számító emberre, mint az,  hogy résen legyenek vele  szemben, nehogy megcsalja és becsapja őket?

Meg kell fontolnunk továbbá azt is, hogy a bölcseknek,  a gondolkodó embereknek nincsen annyira szükségük ilyen ösztönzőkre ahhoz, hogy az erkölcs határain belül maradjanak.  A közönséges és egyszerű emberek viszont, akiknek  szükségük lenne ilyen hajtóerőkre erkölcsösségük érdekében,  képtelenek az olyan tiszta vallásos hitre, amely szerint az  Istenség szolgálata egyedül az erkölcsös viselkedésben áll. Nem, a primitív emberek vallása rendszerint  azt tanítja, hogy a  legfőbb vallásos erény a  felesleges ceremóniák gyakorlása,    az  elragadtatott extázis, vagy a bigott hiszékenység.  Nem kell visszamennünk az antikvitásba vagy a mi országunktól távoli régiókba utaznunk, hogy példákat találjunk a vallás ilyetén  elfajulására. Jó néhányan közöttünk is vétkesek abban a szörnyűségben, amely még az egyiptomi és görög babonák világában is ismeretlen volt, hogy tudniillik némelyek a vallás   nevében  kifejezetten az erkölcs  ellen  szónokolnak, olyasformán állítva be a dolgokat, hogy az isteni kegyelem biztos eljátszását jelenti, ha a legcsekélyebb mértékben is erkölcsiségünkben  bízunk, arra támaszkodunk. [[Hume nyilván azokra a protestáns  teológusokra gondol, akik szerint, mivel egyedül Isten kegyelme és  a Krisztusba vetett hit tesz igazzá Isten előtt és teszi lehetővé üdvösségünket (sola gratia, sola fide) ezért bűn saját erkölcsiségünkben, érdemeinkben bizakodni az üdvösséget illetően.]]

De még ha a babona vagy a rajongás nem is kerül közvetlen ellentétbe a moralitással, már maga az, hogy eltereli a figyelmet az erkölcsiségről, hogy az Isten előtti érdemszerzés egy új és felesleges formáját állítja elénk, ama   visszás és természetellenes mód, ahogy a dicséretet és a kárhoztatást osztogatja, a lehető legveszedelmesebb következményekkel jár, és rendkívül  meggyengíti az emberek ragaszkodását az igazságosság és emberiesség természetes indítékaihoz.

Ugyanilyen káros következményekkel jár a vallásosságnak az a vonása, hogy ez az elv, amely  nem része az emberi viselkedés ismerős motívumai egyikének sem, érthető módon csak egyes intervallumokban hat az emberi kedélyre, és folyamatos erőfeszítésekkel kell újra és újra feléleszteni, hogy a jámbor vakbuzgó elégedett legyen saját viselkedésével és teljesítse vallási kötelezettségeit. Sok vallási szertartásba látszólagos hévvel fognak az emberek, miközben a szív hideg és  lanyha marad. Fokozatosan rászoknak a színlelésre, s a megtévesztésre  és a hazugság és tettetés válik uralkodóvá közöttük. Ezért ama népi megfigyelés, hogy a legnagyobb vallási buzgóság és a legmélyebb képmutatás távolról sem összeegyeztethetetlenek egymással, hanem gyakran vagy általában ugyanabban az egyéniségben  egyesülnek.

Könnyű elképzelnünk milyen rossz hatással járnak eme emberi vonások még a közélet szokásos dolgaiban  is.  Ámde amikor a vallás érdekeiről van szó, akkor semmilyen   moralitás sem lehet elég erős, hogy lefogja a rajongó vallási fanatikus kezét.   Az ügy szentsége  az ő szemében minden eszközt szentesít.

Már önmagában  az, hogy valaki állandóan  egy olyan fontos érdekére gondolt, mint az örök üdvösség, alkalmas arra, hogy kioltsa benne  a  jóindulatú érzését, s  korlátolt, szűkös önzést   alakítson ki benne. Ha pedig az ilyen lelkületű embert  jóra próbálják serkenteni,  akkor   könnyű szerrel kitér a szeretet és jóindulat valamennyi általános parancsa  elől.

Igy tehát a vallási  babona indítékainak, ahol és  amikor uralkodnak az ember fölött,  nincs olyan nagy hatásuk  az általános viselkedésre, és hatásuk nem is túl kedvező az erkölcsiségre.

S nézzük meg a dolgot a politika területén is: vajon van-e  bármilyen biztosabb és csalhatatlanabb maxima  annál, mint hogy úgy a papok számát, mint pedig tekintélyét  nagyon szűk határok közé kell szorítani, és hogy a polgári hatóságnak mindig arra kell törekednie, hogy  vesszőnyalábjait és bárdjait [[Utalás az ókori római liktorok vesszőnyalábjára és bárdjára, mint a politikai hatalom szimbólumára.]] távol tartsa e veszedelmes kezektől?  De ha a népi vallás szelleme oly üdvös lenne a társadalomra, akkor éppen az ellenkező maximának kellene uralkodnia.  Minél nagyobb számú pap, minél több hatalom és gazdagság a kezükben, ez mindig erősíteni fogja csak a vallásos szellemet. És jóllehet a papokat ez a szellemiség vezérli, miért ne várhatnánk el több életszentséget, nagyobb fokú jóindulatot és mérsékletet olyan emberektől, aki a vallás szolgálata céljából különülnek el a többi embertől, akik folyamatosan a vallást igyekeznek belesulykolni a többiekbe, és akik szükségképpen többet szívtak magukba belőle? Honnan akkor az, hogy ténylegesen a legtöbb amit egy bölcs kormányzat javasolhat a népi vallással szemben az, hogy – amennyire lehetséges –  üdvös színjátékot csináljon belőle és megelőzze veszedelmes társadalmi következményeit. Valahányszor a kormányzat megpróbálja elérni ezt a szerény célt, akkor különböző kényelmetlenségekkel találja szembe magát. Ha csak egyetlen vallást ismer el alattvalói között, akkor – a társadalmi béke bizonytalan kilátása kedvéért – fel kell, hogy áldozzon minden, a közszabadságokra, a tudományra, az értelemre, az iparra vagy akár saját függetlenségére vonatkozó megfontolást. Ha engedélyez több vallást is, ami a bölcsebb eljárás, akkor viszont meg kell, hog őrizze a maga nagyon is bölcs közömbösségét  valamennyiük irányában, s gondosan korlátoznia kell a legerősebb felekezet  hatalmi ígényeit, mert különben nem várhat mást, mint végtelen vitákat viszályokat,  pártütést, üldöztetést és közéleti villongásokat.

Az igazi vallásnak, megengedem, nincsenek ilyen veszedelmes következményei. De most a vallásról olyan értelemben kell beszélnünk, ahogyan az általánosságban megtalálható a világban, s most nincs semmi dolgunk a teizmus ama spekulatív tanával sem, amely, mivel voltaképpen a filozófia egyik vállfaja, ez utóbbi áldásos befolyásában is részesedik és ugyanakkor ugyanolyan kényelmetlen helyzetben van, mint az, lévén, hogy hatása mindig csak nagyon kevés emberre korlátozódik.

Ami az esküket illeti, rájuk minden bíráskodáshoz szükség van, azonban kérdéses, hogy vajon az esküszó súlya csakugyan valamilyen népi vallásosságból fakad-e.  Az alkalom magasztos volta és fontossága, az, hogy tekintettel kell lennünk reputációnkra és  mérlegeljük a társadalom közös érdekeit: nos ezek azok a fő tényezők, melyek visszatartják az emberiséget a bűntől. A vámhivatalnál, vagy a politikában tett esküket még azok közül is jó néhányan kevésre becsülik, aki azt állítják magukról, hogy mindig a  becsület és a vallás  elveihez tartják magukat. És egy kvékernek a hatóság előtt tett kijelentését minálunk joggal  tekintik ugyanolyan értékesnek, mint bármilyen más személy esküjét. [[A  kvéker  szekta tiltja tagjainak  az eskütételt.]] Tudom, hogy Polübiosz a görög vallás szégyenletes vonásait az epikureus filozófia uralmának tulajdonítja, ámde azt is  tudom,  hogy az ókor világában a punok vallásossága éppoly rossz hírben állt, mint amilyennek teljesen megalapozottan  ma tartjuk az írekét, jóllehet  eme köznapi megfigyeléseket nem magyarázhatjuk ugyanazzal az indokkal. Már nem is szólva arról, hogy a görögök vallásossága szégyenletes hírben állt már az epikuroszi filozófia kialakulása előtt, és Euripidész, egy szakaszban, amelyet meg fogok mutatni neked, a szatíra ugyancsak éles nyilait küldi saját nemzetére ezzel kapcsolatban.

Légy óvatos, Philo – felelte Cleanthes – légy óvatos: ne vidd túlzásba a dolgokat. Ne engedd, hogy a meghamisított vallás elleni buzgalmad aláássa az igazi vallásosság iránti tiszteletedet. Ne veszélyeztesd meggondolatlan módon  ezt a tanítást, a vallási tanítását amely a legfőbb,  egyedüli nagy vígaszunk az életben, s legfőbb támaszunk a balszerencse minden támadásai közepette. Az összes felfogások közül, melyeket csak az emberi képzelőerő sugallhat nekünk,  a legelfogadhatóbb a valódi teizmus felfogása, amely úgy mutatja be az emberi fajt, mint egy tökéletesen  jó, bölcs és hatalmas Lény alkotását, aki a boldogságra teremtett bennünket, és aki, miután  mérhetetetlen vágyat táplált belénk a jóra, meg fogja hosszabbítani létezésünket mind az örökkévalóságig, és végtelenül változatos színhelyekre visz tovább minket, hogy kielégítse ezeket a vágyakat, s boldogságunkat teljessé és tartóssá tegye. Magának ennek a Lénynek a boldogsága után (ha ez az  összehasonlítás megengedhető itt) a legnagyobb boldogság, melyet el tudunk képzelni, az, ha az ő őrizete és védelme alatt  állunk.

Eme boldogság látszata – felelte Philo – a lehető legkellemesebb, és legvonzóbb látvány, és az igazi filozófust tekintve ez több is puszta látszatnál. Ámde, miként az előbbi esetben, itt is az a helyzet, hogy az emberiség nagyobbik részét tekintve a látszatok megtévesztők, és a vallás veszedelmei általában túlsúlyban vannak előnyei fölött.

Közismert dolog az, hogy az emberek soha nem fordulnak olyan készségesen a valláshoz, mint amikor letöri őket a bánat vagy  a betegség. Nem annak a bizonyítéka-e ez, hogy a vallásos szellem nem annyira az örömhöz, hanem  inkább a szomorúsághoz társul?

Ámde az emberek – felelte Cleanthes – vigaszt találnak a vallásban! Néha – mondta Philo. Ámde természetes módon elgondolható, hogy olyan fogalmat fognak kialakítani ama  ismeretlen, természetfeletti Lényekről, amely megfelel annak a sötét, és melankolikus kedélyállapotnak, amikor eme  lényekkel való foglalkozásra adják magukat.  Ennek megfelelően azt látjuk, hogy minden vallásban az Istenségről a legborzasztóbb elképzelések uralkodnak, s mi, keresztények, magunk is, miután a legmagasztosabb kifejezéseket alkalmaztuk az Istenség leírására,k a legnyilvánvalóbb ellentmondásba kerülünk, mikor azt mondjuk, hogy az elkárhozottak száma végtelenül meghaladja a választottakét.

Merem állítani, hogy még soha nem volt olyan népi vallás, amely az eltávozott lelke sorsát úgy mutatta volna be, hogy  az emberi faj számára kívánatossá tegye, hogy csakugyan  legyen egy ilyen állapot.   A vallás eme kifinomultabb formái pusztán a filozófia produktumai. Hiszen,  mivel a halál ékelődik szemünk és a jövendő kilátásai közé, ez az esemény, mely oly elborzasztó az emberi természetnek, szükségképpen sötét árnyékot kell hogy vessen mindama régiókra is, melyek rajta túl fekszenek, s az emberiség legnagyobb részének éppen ez sugallta  Cerberus és a fúriák, az ördögök, és a kénköves tűzfolyó képeit.

Igaz, hogy úgy a félelem, mint a reménység helyet kapnak a vallásban, hiszen e szenvedélyek, különböző időkben egyaránt felkavarják az emberi elmét, s mindegyikük kialakít egy-egy neki megfelelő  teológiát. Ámde amikor az ember vidám hangulatban van, akkor kész a munkára, a társas életre, vagy bármi más elfoglaltságra, és természetes módon ezekkel köti le magát, nem gondolván a vallásra. Amikor azonban szomorú, és levert, akkor nem tud mást tenni, mint a láthatatlan világ veszélyein tépelődni, és még mélyebben elmerülni a nyomorúságban. Csakugyan megtörténhet persze, hogy miután ilyen módon a vallásos nézetek mélyen belevésődtek gondolkodásába és képzeletébe, bekövetkezhet az egészség vagy a körülmények valaminő olyan változása, mely helyreállíthatja jó kedélyét, a jövő örömteljes kilátásait tárhatja szeme elé, az öröm és  diadalittasság másik végletébe taszítva őt. Azonban mégis el kell fogadnunk, hogy mivel a félelem a vallás elsődleges alapja,  ezért a félelem az a szenvedély, amely mindig  túlsúlyban van benne, és az örömnek csak rövid intervallumait engedi meg.

Nem szólva arról, hogy a túlcsorduló, lelkes örömnek e fellángolásaira, mivel kimerítik az emberi lelket, mindig  a babonás félelem és búskomorság ugyanilyen erős rohamai következnek, s nincs is a léleknek olyan boldog állapota, mint a nyugalom és az kiegyensúlyozottság. Ámde ezt az állapotot lehetetlen fenntartani akkor, ha valaki azt gondolja, hogy  mélységes sötétségben és bizonytalanságban él, az örök boldogság és az örök nyomorúság kilátásai között. Nem csoda hát, ha  ez a attitűd   szétzilálja a lélek szokásos belső rendjét, és a legmélyebb zavarodottságba veti. És habár ez a megfontolás ritkán hat oly kitartóan és folyamatosan az emberben, hogy minden cselekvésére hatással legyen, mindazonáltal alkalmas arra, hogy felborítsa az ember kedélyét, s előidézze ama sötét és szomorú lelkiállapotot, mely olyannyira feltűnő a mélyen hívő embereknél.

Ellentmond a józan észnek, hogy balsejtelmeket vagy félelmeket tápláljunk magunkban bármilyen vélekedésünk miatt, vagy azt képzeljük, hogy bármilyen kockázatot vállalunk túlvilági sorsunkat illetően akkor, ha a legszabadabb módon használjuk saját értelmünket. Ez az érzés egyszerre vonja maga után az  abszurditást és az önellentmondást. Abszurditás lenne azt hinni, hogy az Istenségnek emberi szenvedélyei vannak, éspedig éppen az emberi szenvedélyek legalacsonyabbika lenne meg benne, tudniillik, hogy szüntelenül dicséretre vágynék. Önellentmondás lenne azt hinni, hogy mivel az Istenségnek megvan ez a szenvedélye, ezért  más szenvedélyei  nincsenek is, és mindenekelőtt az arra való képesség  hiányzik belőle, hogy figyelmen kívül hagyja az olyan, mélyen alatta álló teremtmények véleményeit, amilyenek mi vagyunk.

[ Megismerni Istent – mondja Seneca – annyi mint tisztelni őt. Minden más tisztelete Istennek abszurd, babonás, sőt szentségtörő. Az emberiség alacsony szintjére alacsonyítja le őt, olyan lénynek mutatva be, akit könyörgéssel, kérleléssel, ajándékokkal és hízelkedéssel lehet megörvendeztetni. Ámde ez a szentségtörés csak a legkisebb azok közül, amelyekben a vallási babona bűnös. Általában az  Istenséget messze az emberiség szintje alá alacsonyítja le, s úgy mutatja be őt, mint  szeszélyes démont, aki hatalmát ész és emberség nélkül gyakorolja. És hogyha ama Isteni Lény hajlamos volna  megsértődni saját teremtményeinek, az ostoba halandóknak  bűnein és bolondságain,  akkor a legtöbb népi babona hívei ugyancsak rosszul járnának. S kegyét sem érdemelné ki az emberi fajból senki, hanem csak nagyon kevesen, a filozófiai  teisták, aki megfelelő elképzeléseket táplálnak, vagy inkább ilyenek törekednek táplálni, magukban az Ő isteni tökéletességéről. S az egyedüliek, akik  jogosultak lennének együttérzésére és bocsánatára , a filozófus szkeptikusok volnának, egy majdnem ugyanilyen ritka felekezet, azok, akik a  saját képességeiket illető természetes bizonytalanságból eredően felfüggeszteni, vagy legalábbis felfüggeszteni törekszenek minden ítéletet az ilyen magasztos és ilyen rendkívüli tárgyat illetően.]

[[Hogyha a természetes teológia egésze, ahogyan némely emberek gondolni látszanak, feloldódik egyetlen egyszerű, jóllehet némileg kétértelmű, vagy legalábbis meghatározatlan kijelentésben, abban, hogy az univerzum rendjének oka vagy okai valószínűleg rendelkeznek valamilyen távoli hasonlósággal az emberi értelemhez ,  és ha ez a kijelentés nem terjeszthető ki, nem fogalmazható meg változatos módokon, és nem nem is fejthető ki konkrétabban. Továbbá ha ez  a kijelentés nem tesz lehetővé számunkra semmiféle, az emberi életet érintő következtetést, s egyáltalán  nem lehet belőle levezetni:  mit tegyenek, vagy mitől tartózkodjanak az emberek. És ha ez az analógia, a maga tökéletlenségével együtt nem vihető tovább az emberi értelemnél, és a valószínűség legcsekélyebb látszatával sem vihető át az emberi lélek más minőségeire. Ha valóban ez a helyzet, akkor  mi más tehet  a leginkább kutató hajlamú, legelmélkedőbb és legvallásosabb ember is, mint hogy egyszerűen, filozofikusan elfogadja ezt az állítást, valahányszor szembekerül vele, és elhiszi, hogy az érvek, amelyeken alapul erősebbek az ellene szóló ellenvetéseknél?  Bizonyosan némi megrendülés  ki fog alakulni bennünk e tárgy nagysága nyomán, s valamennyi szomorúság is áthatolhatatlansága miatt. Valami megvetés is lesz bennünk az emberi értelmet illetően, hogy az nem adhatott nekünk  kielégítőbb megoldást eme  oly rendkívüli és magasztos kérdést illetően. Azonban hidd el nekem Cleanthes, hogy a legtermészetesebb érzés, melyet a megfelelő beállítottságú szellem érezhet ennek láttán,  éppen a sóvár vágy arra, hogy az Égnek tetszésére legyen eloszlatni, vagy legalább enyhíteni mélységes tudatlanságunkat ezzel a kérdéssel kapcsolatban, azáltal, hogy valamilyen határozottabb kinyilatkoztatást ad az emberiségnek, s feltárja hitünk isteni tárgyának természetét, tulajdonságait és műveit. Aki hozzáedződött  a természetes ész hiányosságainak megfelelő érzékeléséhez, az az igazságra  kiéhezve fog futni a kinyilatkoztatott igazsághoz, míg a gőgös dogmatikus, aki meg van győződve arról, hogy egyedül a filozófia segítségével felépítheti a teológia egy teljes rendszerét, elutasít minden további segítséget az igazság kutatásában, s elveti a kinyilatkoztatást, mely szerinte csak járulékosan, nem lényegi értelemben lehet oktatónk a vallás dolgaiban. A művelt emberek esetében tehát a filozófiai szkepszis az első és legfontosabb lépés afelé, hogy igazi, hívő keresztények legyenek, ez olyan igazság, melyet szívesen ajánlanék a mi ifjú Pamphilusunk figyelmébe. Cleanthes pedig remélem meg fogja bocsátani nekem, hogy ennyiben beavatkoztam fiatal tanítványának oktatásába és nevelésébe. ]]

Cleanthes és Philo már nem folytatták sokáig ezt a beszélgetést; és mivel énrám  soha semmi nem tett mélyebb benyomást, mint ama gondolatok, melyek elhangzottak ezen a napon, ezért meg kell, hogy valljam neked:  miután komolyan átgondoltam az egész vitát, nem tudok mást gondolni, mint  hogy Philo elvei valószínűbbek ugyan, mint Demeáéi, ámde Cleantheséi még közelebb állnak az igazsághoz.

(Fordította: Szalai Miklós filozófus)

--- Hume: Dialógusok...

Nincs hozzászólás to “David Hume: Dialógusok a természetes vallásról (Tizenkettedik rész)”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)