Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata » Abonyi Lajos: Nagy Ferenc Gyurka tenyere

Abonyi Lajos: Nagy Ferenc Gyurka tenyere

30 április 2011

Mikor a Böde ki nem öntött, és Vízvárra vagy ahogy régi időben nevezték, sőt most is némelyek, kik csúfolódni szeretnek, nevezik, Pocsolyás-Szent-Györgyre be lehetett menni: bárkinek szemet szúrt az a két nevezetesség, melyhez hasonlóval más falu alig dicsekedhetett. Azonnal feltűnt, magára vonta a figyelmet bármelyik, oly kihívón pompázott mind a kettő.

Az egyikre már messziről gyanakodott az ember, mikor a fák teteje fölött látta vékonyan kihegyesedni; de csak közelről bámulhatta meg; s míg rajta isten igazában elbámészkodott és csóválgatta a fejét, addig a másiknak láttára az első pillantásra mindjárt elmosolyodott. Azután ha nem is éppen széles jó kedvében, egyszerre elnevette magát. A ki meg épen Nagy Ferenc György uramat, a bírót, erős vállaival, vaskos termetével, izmos nagy kezeivel, büszke mellével, tekintélyes, piros, kerek ábrázatjával ösmerte, az meg épen (mivelhogy esendő, gyarló az ember, s a kevélységet, elbizottságot és dicsekedést, legkiváltképpen hozzá, ha a dolog a bírónak, az ő kegyelme komoly méltóságának megy a rovására, örömest látja kigúnyolva), oly szabadságot engedett a jóízű kacagásnak, hogy a könnyei is csorogtak bele. – Az ő kegyelme tenyeréről, az ő kegyelme tenyerének az ábrázatáról van a szó, s arról, miképpen történt az, hogy eszébe jusson Fábricidesz molnár majszter uramnak, hogy közjóra világítson.

No, de nem esett ingyen, csak kölcsön visszafizetésében esett.

Mert épen így nevetett ő kegyelme is, és nem egyszerű paraszt, hanem valódi úri gömbölyűségű hasát is tartotta nevettében, mikor annak az új toronynak a fa munkáját a torony tetején felállítva meglátta. És nevetett, mikor bezsindelyezték, azaz, hogy csak zsindelyezte egy maga az ácsmolnár építő-mester, a torony készítő művésze, Fábricidesz uram, mert ha keresve keresték volna, sem akadt volna ahhoz a bátorsághoz más olyan bolond ember. – Nevetett Nagy Ferenc György uram még akkor is, mikor szép pirosra festette Fábricidesz, s nevetett mindig, valahányszor ott elment, valahányszor csak látta azt a tornyot.

Fábricidesz uramat pedig bántotta a keserűség, ette a méreg, emésztette a bosszúság, mert azután, mint a példaszó mondja, – a fejétől romlik a hal, – a bíró kezdette, hát mindig többen-többen akadtak, a kik nevették, kicsúfolták. – Nyelves, fakturás ember levén, a csiripoló verebeket csak lesózta onnan a torony hegyéről, úgy, hogy azoknak nem igen kerekedett kedvök másodszor is megpróbálni, hanem Nagy Ferenc György uramnak, – tudja az ég, nem mert-e vagy nem akart-e véteni, – a mint kisül, járult biz’ ahhoz egy kis önérdek is, hogy nem felelt, míg a cérnája bírta, lenyelt minden szót, minden gúnyos mosolygást.

Ámbár ha nem is a szekercét, de a festékes csuprot mindenesetre egyszer-másszor szívesen leejtette volna onnan felülről, ha nem is a fejére, de a hasára ő kegyelmének, – igyekezett magát béketűrésre mérsékelni azzal a meggyőződéssel, hogy tenyeres, talpas, erős ember létére is gyönge ember Nagy Ferenc György uram ahhoz, hogy az ő művészetét képes lehessen megbírálni, megbecsülni. Azt majd mások, okosabbak fogják érdeme szerit méltányolni.

Annyival is inkább tartott erre Fábricidesz uram, mert azért, hogy réges-régen, még szegény vándorló legény korában minden kívántató módok és formák szerint megremekelt: most, mikor a jó isten egy tulajdonához tartozó szép kettős malomhoz segítette, ugyan csak a jó isten és a jó sors iránt való háladatosságból újra meg akart remekelni; sőt nem nagyítjuk a dolgot, ha azt mondjuk, most akart igazán, a szó szoros értelmében remekelni, és pedig úgy, hogy azon a munkán csudálatra  keljenek mindenek.

Tudni való dolog tehát, hogy Pocsolyás-Szent-Györgynek, akarom mondani Vízvárnak, az a bizonyos toronytető volt az egyik nevezetessége.

Furcsa volt biz’ az. Az a hosszú, vékony tető, még egy pár jó öllel magasabb, hosszabb volt, mint a sugár torony fala. Annyi behajlás, annyi kihajlás és cifra domborodás nem volt még, mióta a világ fennáll, egy tót orsón sem. – Volt először egy nagy leborított kád; azután egy nagy hordó, egy behajlás, megint egy kisebb hordó; s azután következett öt-hat kidomborodáson és behajláson fölül egy méhkas, és még ezen felül nyúlt fel azután egy a méhfullánkhoz hasonló, merev egyenességben és merész vékonyodásban véget érni is alig akaró tetőcsúcs, s még ezen fölül volt az aranyos gomb nyele, azután az aranyos gomb, s még ezen fölül a póznán a csillag, a nagy, és annak felső sugarán a kicsi.

Mint a torony fölépítéséhez szükséges kegyes adományok összegyűjtésében is messze vidékeken fáradoznak, Fábricidesz majszter uramnak nagy beleszólása lévén a dologba, még mindezek tetejébe erőnek erejével egy kakast óhajtott, de a tiszteletes úrnak sikerült erről lebeszélni.

A tornyot különben is, e nélkül is megbámulhatta akárki.

A hatással, a mit látása tett, Fábricidesz uram meg is lehetett volna elégedve, ha a bámulók egyszersmind a fejöket is nem csóválták volna. Ha nem gondolkoztak is arról, hogy odafenn zsindelyezték-e be a levegőben, vagy idelenn a földön, de mindenesetre gondolkozóba estek azon kérdés fölött, valljon ép eszű, okos ember volt-e az, a ki arra adta a fejét, hogy ilyen szörnyeteget ne csak kieszeljen, hanem saját kezeivel kiformálván, teljesen, a legparányibb részig elkészítsen, a helyett, hogy a fele munkában szép csendesen megszökött volna.

A faluban megmagyarázzák a dolgot.,

Fábricidesz uram a toronytetőzetet kegyes fogadásból készítette a saját kezeivel; azaz vezette a munkát, s e vezetést, úgy a saját munkáját fenn a tornyon minden fizetés nélkül teljesítette, kikötvén, hogy az építés az ő terve szerint hajtassék végre.

Ilyen ajánlatnak ellent nem állhat egy szegény eklézsia.

Erre azután tett Fábricidesz uram egy másik fogadást: Épít egy olyan tornyot, milyent még senki sem látott, s nem is fog látni soha, mert párja nem lesz a világon. – Hónapokig törte a fejét, míg a plánumot kifundálta; hanem azután végre is hajtotta, meg is cselekedte emberül. Legalább mindenki azt vallja, hogy ugyancsak megtette.

Én istenem! Hát ez a hála a kegyes cselekedetért…

No hát ha cselekedetről van szó, Nagy Ferenc György uram azon véleményt adta egyszeri jó kedvében: a helyett, hogy építette, azt kellene felírni: cselekedte Fábricidesz Sándor molnármester. Uram isten, mintha valamely kárhoztatni való, megrovásra méltó rossz cselekedetről lett volna szó. S egyetlen megjegyzés sem esett olyan rosszul Fábricidesz uramnak, mint ez, s az a gúnyos mosolygás, mellyel Nagy Ferenc György uram rendesen kísérte a szavait. Fábricidesz uram éjjel-nappal vakarta a fejét bosszúságában. A szegény vízváriak pedig mondván: Bizony megadta ő kelme az egész falunak, szégyenleni kezdették a tornyukat, mielőtt a gombot föltették volna reá. – Nem is volt már más hátra, csak ez az ünnepély, s mikor aztán minden készen volt, az aranyos gomb föltevésének napja meg lett határozva a nagytiszteletű esperes urak jelenlétében, mely alkalomra nagy lakoma, vigasság, eszem iszom volt készülőben, még akkor evődött legjobban Nagy Ferenc György uram Fábricidesz majszter urammal:

– Lefújja akkorra azt a dobocki kupakot a szél a torony tetejéről.

S mintha csak bosszúból Nagy Ferenc György uram maga csinálta volna, maga rendelte volna el, meg azon nap délután támadt egy olyan rettenetes fergeteg, egy olyan vihar, mely háztetőket bontott, kéményeket döntött, élő fákat csavart ki a tövükből. – Fábricidesz majszter uram halálos rettegésben a fejét sem merte a malomból kidugni, nehogy azt a borzasztó halálos csapást lássa, a melytől rettegett.

– Albinka! Nézz ki az ablakon. Mit látsz?

Imádkozásra fordította a fejvakarást, sőt neki vetemedett a kegyes éneklésnek; alkalmasat keresett a zsoltárok között. A LXV. zsoltárban, mely az úristenről szól a Sionnak hegyén, – talált mostani kínos szorongásában illő vigasztaló sorokat. „Te mondhatatlan hatalmaddal, A magas hegyeket körülfogod, mintegy abronccsal, Erősítvén őket.”

A fejére kulcsolta a kezeit, és rimánkodva, kiáltott fel:

– Vasabronccsal! vasabronccsal!

S a mint a legelső viharcsendesülésre, lopva, csak úgy suttyomban, kinézett, a legelső volt, a mit meglátott, a torony. – Nagyot üvöltött örömében. Úgy állt az, mint a Sion hegye.

Félre csapta a lapos lisztes kalapot a fején. – Nem futott neki a falunak, fűnek-fának dicsekedni; hanem megfelelően a példaszóhoz, hogy most már ő hordja fenn a pipát, neki dűlt a malom ajtófélfájának, agyarára szorította a pipa szárát, hegyeseket pökdösve a lenézett a nagy világba, helyben óhajtotta megvárni gúny és hízelgés fele egyaránt könnyen hajló falusi közvélemény hálálkodó üdvözléseit.

Felelt is nekik az üdvözlő beszédekre: „Mondtam én, hogy szamarak vagytok mindnyájan, bírástól együtt!”

Hát még amikor negyednapra meghozta az újság, az a kedves Vasárnapi Újság, hogy a vihar ekkor meg ekkor ledöntötte a jász-apáthi gőzmalom kéményét, lehajította a kecskeméti tornyot úgy, hogy az hegyével másfél öl mélységre fúródott a földbe, akkor meg már az orrnál is feljebb hordta a pipát.

Csak épen Nagy Ferenc György uram, a bíró maradt egy maga kérlelhetetlen. Eszébe sem engedte jutni a kevélysége, hogy Fábricides majszter uramnak valami dicséretet, valami hízelgőt mondjon, hogy egy kis friss beszélgetésre meglátogassa. Hogy is jutna eszébe, hiszen a mint szokta volt mondani, mert a tréfához értett ő kegyelme, – mikor a toronyra kéregetni jártak, ő volt a legatus, ő hordta a könyvet és pálcát, Fábricidesz majszter volt a mendikás, a mellett meglátogatni. Háládatosságból is, hogy gondját viselte, mikor az utazásban olyan nagy beteg volt. Meg tudja isten, talán a miatt is illendő volna, a mit az úton együtt elvégeztek. – Ezt meg épen elő sem hozza. – Ez mutatja azután legjobban, milyen kevély ember ő kegyelme. Bezzeg mikor haldokolt, a halál révén volt, tele volt akkor hozzá a szája szeretettel és mézes-mázos beszéddel.

A bíró uram csak még sem jött.

No de a ki valakire rá akar pörkölni, nem hagyja azt a vére nyugodni, nem is vár az soká a másikra, ha nem jött a bíró, hát Fábricidesz majszter uram kiszorította az utcán.

Nagy Ferenc György uram most is csak csúfságosan mosolygott. De Fábricidesz majszter is mondotta ám magában: „Nevethetsz, épen kapóra jössz”; – és odaröppentette neki jó csípősen:

– No hát a ki szelet jövendöl bíró uram! Úgy-e, hogy nem hordta el a fergeteg a torony tetejét; pedig a már csak olyan volt, hogy abban Godó Juda néni meglátta volna a sárkányt.

Azt várta, hogy erre megadja magát. Nagy Ferenc György uram pedig most is csak gúnyosan nevetett s csak azt felelte:

– Bizony csak az a kár, hogy el nem hordta.

Fábricidesz majszter uram nagyot nyelt e nem várt feleletre, s nagy keserűséget érzett a torkában; úgy érezte, mintha egy a megfogamzással régen küzdő gyűlölet csirája csúsznék e száraz korttyal a kebelébe.

Konok ember, kevély ember! Tehát ez a kevély ember soha sem akar engedni. És miért nem akar engedni?

Megváltoztatta volna a szándékát? No hiszen csak azt tudjam meg, hogy a szándékát megváltoztassa. Majd másként beszélek akkor.

Most már hát félre minden tréfával. – Merőn a szemébe nézett.

– Hallja Nagy Ferenc György uram! Bántottam én kegyelmedet valaha?

Nagy Ferenc György uram nevetett.

– No hiszen ebben ismerlek, ártatlan lélek vagy.

– Én pedig, tudja kegyelmed, – förmedezett a kis molnár, – mindenkit ki szoktam figurázni, ha úgy tréfálni szoktam.

– Hol vékonyan, hol vastagon.

– Mondja meg hát most igaz lelkére kegyelmed, figuráztam én ki kegyelmedet valaha?

– Hála istennek,nem emlékszem, hogy részem lett volna benne.

– No lássa kegyelmed. Nem tiszteltem, nem szerettem mindig kegyelmedet; nem hűségesen ápoltam beteg korában vándorlásunkban; nem bizodalmas barátjának tekintett-e akkor kigyelmed? Mondja meg hát már most, miért változott meg így kegyelmed irántam, miért haragudott meg reám; miért gyűlöl kegyelmed engemet?

– Én nem gyűlölöm kegyelmedet, sőt inkább szeretem, – felelt Nagy Ferenc György uram.

– Miért ócsárolja hát kegyelmed mégis, miért neveti ki, miért alacsonyítja le az én szép munkámat?

– Azért, mert arról, a mi csúnya, esetlen és formátlan, senki ezen a világon nem mondathatja azt velem gyönyörűnek.

A majszter a sértett önérzet bosszúságával csóválta a fejét, s egyet törölt lángoló ábrázatán. Mérsékelte magát, de csak egy kicsit.

– Ha egy fejjel magasabb is kegyelmed egész nyájánál, mégis azt mondom: nem ért hozzá.

Nagy Ferenc György uram eleresztette a tréfát füle mellett. Nem haragudott meg. A molnár hát folytatta szelídebb modorban.

– Jó, legyen hát csúnya, éktelen az a torony, de azt nem mondhatja kegyelmed, hogy nem erős; és épen e miatt gyönyörködni lehet benne.

Nagy Ferenc György uram elnevette magát, s oda tartotta eléje a tenyerét.

– A tenyerem is erős; azért még sem fogja mondani senki, hogy gyönyörű.

Volt pedig Nagy Ferenc György uramnak csakugyan olyan irtózatosan nagy tenyere, hogy híres volt róla az egész vidéken. Párja nem akadt a faluban, de még az egész vármegyében sem. A saját magáé, a másik, a bal, még az is csak öccse volt neki. Egy összehajtott ív papírost összetett ujjakkal elfödött vele produkcióból a szolgabíró úr kívánságára; a falu vékájának fenekét pedig be tudta vele borítani, ha az ujjait szétterpesztette. Nagyra volt vele ő kegyelme, hogy ennek segélyével az apjáról maradt vagyont megkétszerezte; meg hát nagyon tekintélyesnek is tartotta.

A majszter jóízűt vigyorgott a tenyérre, mint valami prédára.

– Azért mégis haragudnék kegyelmed, – tudom, – ha valaki a tenyerét kicsúfolná.

Bíró uram egyet rántott a szemöldökén.

– Mondása válogatja.

– No én csak annyit mondok reá, hogy kegyelmednek ez az erős oldala, nem a felső vége; könnyebb a lelkének, ha nyomós példának, akár illik rá akár nem, azt hozhatja elé.

– De ide nagyon is illik, s többet is tudok rá mondani.

– Ne arra mondjon, hanem arra, hogy ha az én építményem olyan erősnek bizonyosodott, hogy most már senki sem fog többé benne gáncsot találni, mi baja vele?

– Épen arra szólok. Az a bajom, azt sajnálom, hogy egyúttal pocsékká tette kegyelmed az én tenyerem fáradságát is.

– Ihol van ni, megint a tenyerét hozza elő. Mintha nem az enyém kopott, fáradt volna a munkában, meg az öklöm, meg a lábam, meg a fejem.

Nagy Ferenc György uram mosolygott.

– Fábricidesz majszter uram! Hát nem mind az én tenyeremen keresztül gyűltek be a kegyes adakozások,nem én tartottam mindig a tenyeremet, mikor az országot jártuk.

Fábricidesz a fejét csóválta.

– No, mondja rá kegyelmed: Nagy szerencse volt, hogy olyan nagy. Röstelltek az emberek kicsit adni bele…

– Épen azt akartam mondani.

– Menjen kegyelmed, csak evődik velem.

– Nem én; komolyan beszélek; ezé a tenyéré a főérdem.

A molnár-mester neki mérgesedett.

– Az enyém meg semmi, ugye? Nem is tud kegyelmed egyébbel dicsekedni, mint a tenyerével.

Nagy Ferenc György komoly méltósággal felelt:

– Mert mindenemet ennek köszönhetem, lételemet, nevemet, vagyonomat.

A molnár gúnyosan oda veté:

– Mert arról ösmerte el, vállalta el kegyelmedet az édes apja, hogy neki is olyan nagy tenyere olt.

Nagy Ferenc György fülig elvörösödött.

– Ember! Én az apámnak fogadott fia voltam.

Fabricidesz elnevette magát; nagyot, de nagyot nevetett egész bizodalmasan.

– Ugyan úgy-e? Hát nem elbeszélte kegyelmed nekem egész bizodalommal, mikor olyan nagy beteg volt, hogy az apjának volt egy kedves, derék, jó felesége, de házasságokat az isten gyermekekkel nem áldotta meg. Kapta magát az apja, hozott egyet a kukorica-földről. Ott találta. Az a gyerek pedig kegyelmed volt, az apjának és az apja legénykori leányszeretőjének a gyermeke katona korából, kit az anyja messze vidékről elhozott oda, hogy ily csendes, szelíd és békességes úton-módon egyetértve, oda csúsztathassa az édes apja kebelére, s a maga titkát elrejtett asszony boldogul élhessen saját családi életébe. No hát nem így beszélte el kegyelmed nekem, mikor a medáliát –

Nagy Ferenc György uram egyszerre kijött a sodrából s mérgesen dobbantott a lábával…

– Beszéltem, nem beszéltem; én nem emlékszem ugyan, hogy beszéltem volna, de ha úgy volna is… Illendő dolog elbeszélni a titkot, amit az ember egy gyönge órában valakinek, mint jó barátjának, elbeszél?

Most Fábricidesz uramnak jött kedve egyet mosolyogni.

– No, ihol van! Csak ezt akartam tudni. Mondtam, hittem, hogy csakugyan valamiért a becsében vagyok kegyelmednek; íme, hát rájöttünk. Mivel én nem beszéltem el senkinek ezt  a titkot, nem haragudhatik egyébért rám, mint hogy tudom. Megbánta kegyelmed?

– Igen is, megbántam. De nem azért vagyok bosszús kegyelmedre… hanem azért, hogy mindig csak azt firtatja tőlem, hogy hát az édes anyám hova lett, kicsoda… pedig mondtam már százszor kigyelmednek, hogy ennek békesség adassék; mert különben vége közöttünk a barátságnak.

Fábricidesz bátran a szemébe nézett.

– Furcsa! Mintha ilyent nem volna szabad kérdezni. Ha én is szeretnék valamit tudni, valamivel tisztába jönni… a mit nem tudok. Hát miért ne mondaná meg kegyelmed, legalább hogy hol lakik… mily városban, mily faluban?…

A bíró egészen haragra gerjedt.

– Mordózom adta! Mondtam már, hogy az anyámat elő se hozza kegyelmed többé. Ne is kérdezősködjék többé semmiről. Mi köze hozzá?…

– Igaz! Beszéljünk hát másról.

Nagy Ferenc György uram megint mosolyogni igyekezett.

– Beszéljünk; de igyekezzünk, hogy össze ne vesszünk megint.

– Nem akarok én egyebet kegyelmedtől, csak annyit, hogy hagyjon békét ezután a toronynak, ne uzoválja tovább azt a csúfolódást, vagy legalább a gomb föltevésekor ne csúfolódjék…

– Azt nem ígérhetem; mert hát ha véleményt kérnek tőlem.

Fábricidesz uram megint olyan vörös, olyan marós lett, mint a paprika.

– Véleményt? Véleményt? Talán bizony a harangokhoz, meg az orgonához is hozzá szól kegyelmed?

Nagy Ferenc György uram felelt méltóságos mosollyal:

– Igen is, hozzá szólok.

– Ejnye, de okos ember kegyelmed; pedig se hajdú, se orgona-taposó gyermek nem volt kegyelmed; s ha a nagy haranggal tart is kegyelmed, hogy a háladatosság tartozását az fizesse vissza, de a muzsika-szóhoz még sem ért úgy, mint a…

Itt megállt a molnármester, megbánta, a mit mondani akart.

– Csak mondja ki kegyelmed! Kegyelmednek úgy is természete a sértegetés; legjobban pedig akkor, mikor azt mondja, hogy nem akar bántani senkit… Csak mondja ki kegyelmed: nem értek a muzsika-szóhoz úgy, mint a fiam. Igazsága van kegyelmednek. Én nem haragszom azért, a mi igaz… Az én fiam nagyon rosz ember. Tudja az ég, mi jutott eszébe, hogy így elkorhelyedett. Elveszett ember. Hagyjuk… Lássa, én megmondom arra, a mi rossz, hogy rosz.

Fábricidesz uram mentegette agát.

– De én nem azt akartam mondani.

– Az mindegy, én meg azt akartam mondani. Nem szégyenlem én, szégyellje maga. Ha ő nem segít rajtam, majd segítek én magamon. Lesz még nekem jobb fiam, – ha megint megházasodom.

Ezzel nevetett egyet:

– Lássa kegyelmed, azt is tudom, hogy jó, a mi jó.

Fábricidesz elkeseredve felkiáltott:

– Megházasodik?

Azután megint egy nagyot csapott a kezével.

– No! Innen ered hát minden.

Nagy Ferenc György uram mosolygott.

– Hát ezen meg már miért ütközik meg kegyelmed? Mi kára belőle?

– Miért ütközöm meg! Ejnye de furcsa ember kegyelmed, hogy ilyesmit csak kérdezhet? Hiszen azért, hogy olyan korhely az a Pista, azért odaadom neki az Albinkát.

Nagy Ferenc György uram ismét benne volt a tréfában.

– Hátha éppen attól a lánytól való ijedtében lett olyan korhellyé!

Fábricidesz uram nagyot ripakodott:

– Ilyent se mondjon kegyelmed kétszer.

Nagy Ferenc György uram csendeskén bólintott a fejével.

– Hiába. A mint látom, összeveszünk mi már minden csekélységen, a hogy egymásra rá vagyunk kapva. De azért ne értsen félre kegyelmed. Én nem ösmerem azt a leányt, nem láttam, mióta az öreg anyjától előjött. Azt se tudom, angyal-e vagy sárkány, de ha az édes apja természetét örökölte, úgy bizony nehéz dolog lesz annak, a ki elveszi, vele egy fedél alatt megmaradni.

– Nagyon csalódik kegyelmed, ha azt gondolja, hogy Pistát a Vinka keserítette volna el. Az mondott volna neki olyan valamit, a mit a fejébe vett volna. Oh a Vinka, az egy áldott jó teremtés… maga a jóság, a szelídség. Igazán jól jár vele a Pista.

Nagy Ferenc György uram nagy csudálkozást mutatott.

– A Pista!

– No igen! jól jár vele, majd ha felesége lesz…

Nagy Ferenc György uram álmélkodott…

– Elveszi! Felesége lesz! Hát ezt honnan veszi kegyelmed?

A molnár nagyot csapott a kalapja tetejére…

– Ejnye milliom láncos!… De már mostan csakugyan furcsa ember ám kegyelmed… Hát nem kegyelmed kezdte, mikor együtt jártunk, kóboroltuk a világot, s mikor aztán felgyógyult kegyelmed, és úgy megszeretett engem kegyelmed, s megpihentünk az idegen vidékeken. Csendes estéken nem kegyelmed hasonlította-e össze sorsunkat, hogy özvegy emberek vagyunk mind a ketten. Nem kegyelmed kérdezgette-e, hogy hány éves a lánykám? Milyen szép dolog lenne az, ha… Szégyellem csak előhozni is, de kegyelmed kezdte.

– Meglehet; de már nem emlékszem reá.

– Nem emlékszik? Ejnye milliom!… Persze kegyelmed, a mint látom, csak arra emlékszi,, a mire akar.

Nagy Ferenc György uram komolyan reá mondta:

– No hát vegye úgy kegyelmed.

Fábricidesz uram csóválgatta a fejét mérgesen.

– Ejnye százezer milliom! Így megszégyeníteni az embert! Tudtam, mondtam úgy-e mindjárt, hogy kell lenni valaminek a begyében. Ezért nem tetszik tehát a torony. Tudtam, láttam én mindjárt, mihelyt az első cirklinél olyan furcsán félre rántotta a bajuszát. Íme kiugrik a nyúl a bokorból. Keresve kereste kegyelmed, hogy csak összevesszen velem. Hát most már mondja meg kegyelmed, miért lett így egyszerre vége a dolognak, a mire nézve egymással jóba maradtunk?

– Hát… csak…

– Nem elég a, hogy csak… hanem hogy hát kiben itt a hiba?…

– Kegyelmedben.

– Én bennem?

– Igen is!… Mert akkor még nem tudtam, a mit most tudok.

– De hát mit tud rám kegyelmed?

Fábricidesz gondolkozott, nem jutott eszébe semmi.

– Mi az?

Nagy Ferenc György uram nem vallott, a helyett a kezét nyújtotta felé:

– Azért ne haragudjunk egymásra. Csak jobb lesz az úgy, ha mi egészen idegenek maradunk egymáshoz.

Fábricidesz uramat majd szétpattantotta a méreg.

– No hát majd én mondom meg a kegyelmed színe változásának igazi okát… Valósággal úgy van… kegyelmed maga akar megházasodni… Ezért vetett véget az egyezségnek; ezért csapta el a fiát!

– No-no majszter uram! Én nem csaptam el a fiamat, ő maga csapta el magát.

Azután folytatta ismét mosolyogva:

– Hát ha úgy volna is valósággal, hogy megházasodom, azt gondolja kegyelmed, nem kapnék én asszonyt? Hány szép özvegy menyecske, meg leány is van még a faluban, ki szívesen hozzám jönne?

Fábricidesz uram azt hitte, hogy most oda borsol az orra alá.

– Mint például az özvegy Hombárné, a Bakonyi Verona.

Erre már azután épen elnevette magát jókedvűen a bíró uram.

– Ejnye de rossz nyelve van kegyelmednek. Biz’ az szép menyecske majszter uram. Arra még a kegyelmed özvegysége is új virágot hajtana úgy-e? No de én nem úgy gondolkozom, hanem a mint a falu bírájához illik, hivatalosan házasodom meg. Kiadom a faluban, hogy a mely leány vagy menyecske a gomb föltevésének ünnepére a legszebb, legjobb kalácsot süti, azt veszem el feleségül. Így aztán csak lesz jó kalács a nagytiszteletű uraknak.

S belecsapott tréfásan Fábricidesz markába nagy tenyerével; a ki lecsüggedt fővel állott ott előtte, bosszúsan és szomorúan gondolva a szegény Alvinkára, s gondolkozva arról, a mit annyira és annyi módon megbántott szíve kívánt, s a minek csírája már ébredni kezdett: gyűlölni, harcra kelni e kevély, elbízott emberrel, a ki szégyenli magát egy ilyen szegény emberrel nászviszonyba lépni.

– Hallja-e kegyelmed, nem ütjük ám azt el tréfával, ha egyszer úgy megbántottuk az embert…

Reszketett és szédült a bosszúságtól, mintha oda fenn állt volna a tornyon s a gombot tenné föl épen.

Nagy Ferenc György csak vígan folytatta:

– De azzal csak elütjük, ha megígérem kegyelmednek, hogy azon a napon, mikor a gombot fölteszi, ki sem nyitom a szájamat addig, míg föl nem tette; – s tette utána nevetve, – mert ha le találna esni, rám vallana, hogy én voltam az oka…

-- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata

Nincs hozzászólás to “Abonyi Lajos: Nagy Ferenc Gyurka tenyere”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)