Január 08, 2002 - 13:33
Pilinszky János: Az odaadó szeretetről...    
Egy lírikus naplójából (1.rész)

Nem csak a tudós törekszik pontos ismeretre, hanem a költő is. Ennek a megismerésnek a neve: szeretet.
Oda akarom adni magamat valaminek, vagy valakinek. Szeretni akarom, hogy megismerhessem, és meg akarom ismerni a világot, hogy szerethessem.
Fel akarom fedezni és meg akarom segíteni a dolgokat, hogy ajándékképp visszakapjam tőlük önmagamat. Hogy élni segítsenek.
Ez azonban csak akkor lehetséges, ha mezítelen valóságukban szemlélem őket, sőt: bajukban, szegénységükben, árvaságukban, azon a ponton, ahol szükségük van rám.
A szeretet a legpontosabb diagnoszta. Csak a mezítelenül őszinte ember képes a valóság egy mezítelen darabjának bizalmába férkőzni, és cserébe kiérdemelni annak viszontbizalmát.
Az írás nem beszámoló a világ megoldott tájairól, hanem cselekedet: nem konyhakertészet, hanem expedíció.
A költő szeretni kívánja a világot, igyekszik az univerzumnak legesettebb csillagai felé fordulni.
Az éhezőkért és mezítelenekért jött a világra. S dicsősége, ha minél nagyobb mezítelenséget ruházhat fel, s minél esendőbb kezekből kapja meg viszonzásul a maga ünneplőruháját..
De erről már nem beszél. Csak a megközelítés folyamatártól szólhat a költemény.
A szeretet csodáját, ha bekövetkezik, némaság kell, hogy óvja-takarja. Ami drága, azt nem koptathatjuk, azzal birtokoljuk, hogy nem érünk hozzá egy pillanatra sem.

{Forrás: Pilinszky János: Szög és olaj 134.o.}