Január 30, 2002 - 01:13
2.b. Részletesen a hinduizmus világképéről, isteneiről, alapelveiről és tanrendszeréről    

1. A hinduizmus világképe, istenei

Minden dologban és lényben örök törvény (dharma) munkálkodik. Ez a törvény megnyilvánul a természet rendjében, továbbá az erkölcsi rendben, amely mindenki számára előírja a helyes magatartást, végül a mágikus-rituális rendben, amely a szent cselekedetekről áldozatokról gondoskodik. Ez a Törvény (Világalapelv) mindenben és mindenen uralkodik. A hinduizmus néhány filozófiai irányzata (mímánszá, klasszikus szánkhja) valamennyi istent is alárendeli a dharmának. Eszerint az istenek is halandók. Nem tételezik fel egy örökkévaló Isten létét.
A mai uralkodó nézet szerint létezik egy örök és változhatatlan személyes Isten, aki az összes, dharma alá vetett istenség fölött áll, s tőlük lényegében különbözik (henoteizmus). Ezt a Mindenség-Istent emberhez hasonló külsejű túlvilági személyként képzelik el. Visnut vagy Sivát tartják a világ egyetlen urának.
A hindu panteisták szerint minden a személytelen, örökkévaló Istenre, Brahmanra vezethető vissza. A világban csak neki van igazi valósága. A sokszínű jelenségvilág nem a valóságban létezik, hanem csak a Brahman által, esetleg a mi "nemtudásunk" által megcsillantott csalóka "látszat" (májá). Brahman a világ ható ősoka, egyben anyagi ősoka is. Ő a mindent átfogó, mindenütt és mindig jelenlevő isteni rendezőelv. Ő bocsátotta ki magából az örök törvényt.
Sankara és követői (a teopantisták) szerint Brahman az ők, a Minden-Egy, az anyagi valóságon túli megfoghatatlan, határtalan, kezdet és vég nélküli, oszthatatlan, felfoghatatlan örök szellemi lét. Ez az abszolút Brahman azonos az ember belső, isteni lényegével (lélek), az átmannal is. A Brahman jellemző sajátosságokkal (attribútumokkal) rendelkező alakban ísvaraként, mint a hívők imádatának tárgya nyilvánul meg.
Az ísvara mint "isteni rendezőelv" meghatározott funkciók szerint differenciálódik a Trimurtiban, a három főisten tevékenységében:
- Brahma, a teremtő;
- Visnu a lét fenntartója;
- és Siva a pusztító és megújító.
Ez misztikus egységet fejez ki. Az elvont Brahman-Átman istenfogalom a laikus számára nehezen megragadható. A Trimurti koncepciója tette lehetővé az áthidalást a személyes istenfogalom felé. Az egyszerű átlagember számára minden elvont istenfogalomnál érthetőbb és követhetőbb személyes, antropomorfizált isten.
A népes panteon kisebb istenei, a dévák csupán magasabb rendű szellemek. Ezek olyan szerepet játszanak a hinduk vallási életében, mint az angyalok vagy szentek a katolikus vallásban. Az egyedülvaló Isten (Ísvara) teljességét csak a Trimurti, a háromság fejezi ki.
Brahma a világ keletkezésében játszott döntő szerepet. A világot a már előtte is meglevő alkotórészekből rendezte össze, mint a világ nagy "építőmestere". Szerepköre a teremtés, a világkorszakok végezetével bekövetkező ciklikus újrateremtés.
A világ teremtése az Isten (Brahma) önfeláldozása útján történt (aki ónmagát alakította át világgá). Az ősanyagból az Isten beavatkozásának hatására kezdetét veszi a világevolúció. Először az elemek (éter, levegő, víz, tűz, föld) és a lélek megismerő és gondolati tevékenységének anyagi szubsztrátumai jönnek létre. Ezek kombinációjából áll elő a "világtojás". Ebbe beléhatol az Isten, és kibocsátja magából a Brahmát, aki az Isten megbízásából demiurgoszként elrendezi a világot az Örök Törvény értelmében. A világ egy földkorongból áll. A Föld felszíne alatt alvilágok, poklok találhatók, ahol kígyószellemek, démonok és büntetésüket töltő gonosztevők szellemei lakoznak. A Föld felszíne felett, emeletszerűen egymás fölé magasodnak a felső világok, amelyek az isteneknek és szellemeknek szolgálnak lakhelyül. Az ily módon elrendezett világot burok veszi körül. Ez a "világtojás" addig marad fenn, amíg a Brahma élete le nem telik. Ez mérhetetlenül hosszú időt jelent emberi időszámítás szerint (311 040 000 000 000 év). Ahogyan az embernél az ébrenlét és alvás követi egymást, ugyanúgy változnak Brahmánál is a tevékenység és nyugalom periódusai. A Brahma-nappal végetértével részleges világvége következik be, amelyet részleges világkeletkezés követ. Amikor a Brahma élete letelik, bekövetkezik az egész világtojás általános pusztulása, és minden visszaalakul differenciálatlan ősanyaggá, amelyből a teljes nyugalom hosszú időszaka után ismét új világ keletkezik. Örök körforgás ez, megállíthatatlanul.

A teremtésben csak periodikusan és részlegesen tevékeny Brahmának kevés kultusza van. Négyarcúnak és négykezűnek ábrázolják. A négy arc azt jelenti, hogy mindenfelé ellát, a négy kéz, hogy mindent megtehet. Az antropomorf Brahma nőnemű társsal rendelkezik. Felesége, Szaraszvatí az ékesszólás és tudomány istennője.
Brahma személyének szerepe kimerült a teremtés művével. Személyének jelentősége háttérbe szorult a mindenség fenntartójával, Visnuval szemben. A két nagy hindu vallási főirányzat vagy Visnut, a fenntartót, vagy Sivát, a pusztítót és megújítót állította világszemlélete középpontjába. Brahmának nincsenek követői. Egyetlen jelentősebb templomát ismerjük csak, a Radzsputanában lévő Puskar-tó melletti Nagy Szentélyt. Másutt csak kisebb szentélyek szolgálják Brahma kultuszát, Visnu vagy Siva nagy templomaihoz csatlakozva.
Visnu a "fenntartó isten", a gondviselés eszméjének képviselője, a mindenség folyamatosságának, halhatatlanságának szimbóluma. Az ő személyében az öröklétbe, a halál feletti győzelembe vetett hit öltött alakot. Visnu az örök megváltó, aki a mindenséget és az emberiséget ismételten megmenti a Gonosztól, a végpusztulástól. Visnu alászáll és testet ölt, valahányszor szükséges. Ezek a megtestesülések - avatárák - azt a hitet erősítik meg, hogy az ember fölemelkedhet Istenhez. A legnépszerűbb és a mai napig is legnagyobb tiszteletben álló avatárái Ráma és Krisna.
A Bhagavad Gitá Krisnát, mint az emberiség megváltóját állítja elénk.
A népszerű avatárák sorát a Matszja-avatára (Hal) nyitja meg. A vízözöntől pusztulásra ítélt emberiséget Visnu hal alakját öltve menti meg a teljes megsemmisüléstől.
A Kúrma-avatára (Teknős) alakját Visnu akkor vette fel, amikor az óceán köpülés során teknősként hátán tartotta a Mondara hegyet, amely a köpülőfa szerepet töltötte be.
A Varáha-avatára (Vadkan) alakjában Visnu a vizekbe alászállott, és felhozta onnét a Földet, hogy megmentse az emberiséget és az isteneket.
A Nara-Szimha (Ember-oroszlán)-avatára azt a szerepet tölti be, hogy megsemmisítse Hiranjakaspu démonkirályt, aki magához ragadta a világ feletti uralmat, és vakmerőségében szembehelyezkedett Visnuval. Vámana-avatára (Törpe) a Bali-démon félelmetes és fenyegető uralmától menti meg az isteneket, visszaszorítván őt az alvilágba.
A Parasuráma (Csatabárdos Ráma)-avatára azt jelenti, hogy Visnu emberi alakot vesz fel. Ráma (a Rámájana hőse) a tiszta lelkű, bátor fiatalember, Dasaratha király fia. Családi intrika miatt tizennégy évi száműzetésbe kellett mennie. Vele tartott felesége, Szítá és fivére, Laksmana is. Útközben Szítát elrabolta Rávana, Srí Lanka démonkirálya. Ráma hosszas küzdelem után visszaszerezte feleségét Hanumán, a majomemberek vezére segítségével.
Ráma-Csandra (a Holdhoz hasonló nemes Ráma)-avatára ugyancsak Dasaratha király fia, a Holdnemzetségből, a Rámájana főhőse, Rávana démonkirály legyőzője.
Krisna Visnu avatárái közül a legnépszerűbb, istenember jellegű. Szintén királyi vérből származott. Nagybátyjának, a kegyetlen Kanszának azt jósolták, hogy Krisna megöli. Ezért Kansza elpusztíttatott országában minden újszülött fiúgyermeket. Krisna megmenekült a mészárlásból, és a pásztorok között nőtt fel ismeretlenül. Már gyermekként csodás tetteket vitt véghez. Ifjúként a pásztorlányok kedvence lett. El tudta hitetni, hogy minden pásztorlányt egyformán szeret: Ebben az isten és az őt áhítattal, fenntartás nélkül szerető hívő kapcsolata fejeződik ki. Krisna később megölte Kanszát, és mint uralkodó, győztes hadjáratokat vezetett. Egyszer egy döntő ütközet előtt feltárta barátjának, Ardzsunának a dharma és a karma összefüggéseit, valamint a Brahma és az Átman lényegét és azonosságát.

Visnu népszerűségéhez avatáráin kívül az is hozzájárul, hogy isteni felesége, Laksmi a szépség, boldogság, jólét, jó szerencse, termékenység bőség istennője.
A puránákban, a vaisnava papság törekvéseivel összhangban megjelenik az a törekvés is, hogy Visnut a legfőbb istenként emeljék ki. Az egyik mítoszban Visnutól származtatják Brahmát, ő ruházza fel Brahmát a teremtés képességével. Visnu itt Nárájánaként az ősvizeken Ananta, a hétfejű kígyó testére vetett virágszerű ágyon pihen, s időnként újjáteremti a világot a köldökéből kinyúló virágszáron nőtt lótusz kelyhében nyugvó, négyarcú Brahma által. Visnu (Nárájána) lábainál Laksmi, a felesége ül.
Visnunak számtalan zarándokhelye, szentélye, temploma van Indiában. Az egyik legszentebb közülük az orisszai Puriban található Dzsagannáth-templom, ahol a világ uraként tisztelik Visnut.

Siva a pusztító és megújító isten, a létkörforgás felelőse. Élet és halál urának, teremtőnek és pusztítónak tartják. Gyakran ábrázolják jógapózban ülő (ő a jóga ura), három szemű, négykarú, rettegést keltő alakként, akinek nyakán koponyákból álló füzér függ, és testére kígyók tekergőznek. Legáltalánosabb azonban nemző erő formájában, a lingam (phallosz) kultuszban megnyilvánuló tisztelete.
Sivában a létezés örökös hullámzása, a létesülés és a pusztulás, élet és halál végtelen, isteni körforgása fejeződik ki. Ezért gyakran, mint a nagy játékmester, az Isteni Táncos (Natarádzsa) jelenik meg. A teremtés és a rombolás kozmikus táncát, a mindenség kifürkészhetetlen, mérhetetlen játékát fejezi ki.
A táncoló Siva idő és tér, mozgás és nyugalom egységét jelképezi. Négy karjával az örvénylő teret ragadja magához.
Sivának egy ellentétes tulajdonságokkal bíró felesége is van. Mint Sakti, a világ jótevője, az emberiség anyja, gondoskodik az emberek üdvösségéről. Ebben a formában bájos, koronával és virágokkal ékesített nőnek ábrázolják. Követői, a sákták, az ő kultuszát állítják hitük középpontjába: Sakti Párvatiként az örök nőt megtestesítő hitves.
Siva és Saktija egységét a félig férfi, félig nő Ardhanári alakjában tisztelik.
Siva feleségének másik megjelenési formája Káli (Fekete) és Durgá (Rettenetes), a romlás és halál istennői. Ebben a formában vad és torz nőnek ábrázolják.
Siva fiai közül Szkanda (Támadó) a háború istene, Ganésa, az elefántfejű pedig az okosság és tudás istene, aki az alkotó, vállalkozó ember segítője. Igen népszerű istenség a hinduk között.

A Harihara irányzat a Visnu- és Siva-követők közötti kompromisszumot fogalmazza meg: egységre törekvő, praktikus kultuszokban együtt tisztelik a két istenséget.

2. A hinduizmus alapelvei, tanrendszere.

A hinduizmus vallási és bölcseleti rendszerét Sankara dolgozta ki (Kr. u. 800 körül) az Upanisadok és a védanta ("A Védák végeredménye") alapján, a buddhizmus és iszlám hatása alatt. A hinduizmus tulajdonképpen nem más, mint reformált és modernizált brahmanizmus, amely a kasztrendszerrel szembehelyezkedő buddhizmus és a hódító iszlám szellemi leküzdését is igyekezett biztosítani.
Alaptétele: a Brahman (világlélek) és a vele azonos átman (emberlélek) bír csak abszolút valósággal. A Brahman személytelen, meg nem nyilvánuló, felfoghatatlan. Egyedül a Brahman tökéletes valóság. Minden egyéb csak járulékos, feltételes, relatív ami létlátszatát a világlélek létesítő erejének köszönheti.
A hindu felfogás megkülönbözteti a lelket (átman), a szellemet és az elmét. A lélek a látó-és tudó; a szellem és elme csupán a látás és tudomásulvétel eszközei.
Innen ered a nagy illúzió, a májá, amely az anyagi világnak teljes valósággal nem bíró voltát fejezi ki. A májá eltakarja a határtalan valóságot az anyagvilágba zárt szellem elől. Az én (ego) csak a szellemnek és elmének a terméke, és ezekkel együtt az anyagi létbe van zárva. Énünk csak önmagában és az általa felfogható anyagvilágban lát valóságot, és ragaszkodik ehhez. Ez a " nagy rabság ", amelyből a megismerés útja vezet a felszabaduláshoz.
Az életakarás hatalmas ereje köti az ént az anyagi léthez. Az életakarás (létakarás) miatt nem szűnhet meg az egyéni élet a test halálával, Az anyagvilág törvényei arra kényszerítik a lények halál után is megmaradó szellemi testét (és a benne rejlő ént), hogy ismételten visszatérjen az anyagi létbe, újjászületések (reinkarnáció) hosszú során át. Az újjászületések körforgása, a "lélek vándorlás " ("szamszára") nem szűnhet meg addig, amíg az én a léthez ragaszkodik, a létesülést szomjazza. Ez a reinkarnáció tanának lényege.
A reinkarnáció újabb és újabb létformái felett az "akció és reakció egyetemes törvénye" uralkodik. A rossz rosszat, a jó pedig jót eredményez; aki amit tesz, magára vonja annak következményeit. Minden bűnt le kell vezekelni. A hindu felfogás nem ismer örökké tartó bűnhődést, és örök jutalmat sem tételez fel. A véges cselekedet nem eredményezhet végtelen bűnhődést, vagy jutalmat. A bűnhődés vagy jutalom az újabb születések körülményeiben éri az egyént. Ha a cselekvő elszenvedte büntetését vagy elnyerte jutalmát, vissza kell térnie az élet forgatagába. Olyan létformában születik újra, amely szellemi tisztultságának vagy sötétségének megfelel.
Minden, ami az embert életében éri, csupán önnön előző magatartásából és tetteiből ered.
A "karma törvénye" ("cselekedet") a sors meghatározója. A szabad akaratnak is szerepe van a karma útján. Az egyéni sors két összetevője: egyrészt a múlt cselekedeteinek összessége, másrészt a szabad akarat. A sors vonala abba az irányba tolódik el, amelyik összetevő nagyobb erővel hat. A jó akarat, igyekezet változtathat a sorson, de a jelen akarásának ereje csak a messze jövőben juthat érvényre, miután a múlt tetteinek súlyát leküzdötte.
A tetteknek, cselekedeteknek az a lényege, jelentősége, hogy milyen relációban állnak a dharmával. A dharma kötelesség és kötelezettség, ami az istenekkel való kapcsolatra, valamint az ember társadalmi és egyéni kapcsolataira egyaránt vonatkozik. Fontos szabályozó elv ez, törvény értékű. A karma értéke a dharma viszonylatában mérhető. Minél inkább összhangban van a dharma követelményeivel az emberi cselekedet, annál gyümölcsözőbb a következő élet számára. A dharmával összhangban álló karma pozitív folyamatokat hoz létre: az egyén újjászületésében közelebb kerül végcéljához, a móksához (felszabadulás), ami a létkörforgásból való kikerülést jelenti. A móksa a felhalmozott erényekkel közelíthető meg. A tökéletesség állapotát - a Brahmannal való egyesülést - csak a móksa által lehetséges elérni.
Az egyéni léten a születések sorát szabályozó karma, a tettek következményeinek törvénye uralkodik. Ennek értelmében a felszabadulás nem következhet be, míg a karma az embert létforgatagba láncolja. Legfőbb feladat a tettkövetkezmények kötelékének meglazítása, majd megsemmisítése. Ennek útja a helyes tevékenységen át vezet. A végső felszabadulás, megváltás felé vezető út az etikailag helyes, jó cselekvés útja, a karma-marga.
A hinduk szerint az életnek, tehát az élet vágyának, akarásának feltétlen velejárója a szenvedés. Minden vágy szenvedést okoz, amely a vágy kielégítése esetén sem szűnik meg, mert nyomban új vágyakat szül. A szenvedéstől való megszabadulás a baj gyökerének megsemmisítésével lehetséges. A baj gyökere pedig a " helyes tudás hiánya " (nem tudás, tévismeret), hiszen a létszomj, a léthez való ragaszkodás ebben gyökerezik. A felszabadulás a téveszmék megszüntetésében, a helyes tudásban, az én téves akarásának megszüntetésében rejlik. Ez a tudás útja, a "dzsnyána" marga. A jóga bölcseleti rendszer a megismerés gyakorlati útját jelenti. Nemcsak testedző gyakorlatokból, aszkézisből és a Brahmanról való meditációból áll, hanem a koncentrálóképesség nagyfokú kifejlesztésével is megkönnyíti a megismerést, a megváltó " helyes tudást ".

A visnuita és sivaita szekták többsége azt tanítja, hogy az ember nem képes a szamszarából kiszabadulni. Csak az Isten földöntúli ereje szabadíthatja meg ettől. Az Isten segítségét pedig csak hívő szeretettel, bizalom teli odaadással és az Isten iránti hódolattal (bhakti) lehet elnyerni. Eszerint az Istenben felolvadó, odaadó szeretet vezet a felszabaduláshoz. Ez az áhítatos szeretet, az Istennel való érzelmi azonosulás útja a bhakti-marga.
A hindu vallás legjellemzőbb vonása, hogy a végső célt a Brahmannal való azonosulásban határozza meg, nem tekinti ezt mindenki számára közvetlen célnak, hanem eszközöket és utakat keres a megközelítésre. Nem ismer merev, megváltozhatatlan dogmát és "egyedül üdvözítő vallást" sem. Minden vallásos törekvést és utat megbecsül. Elismeri minden más magasrendű vallás értékét és elhivatott szerepét.

A hinduizmus társadalomstruktúrája:

Az indiai társadalom fejlődésének alapvonása, hogy már a kezdetek óta vallási szabályok, tanítások rendszere szerint tagozódott. Szakrális voltát lényegében máig megtartotta. A hinduizmus tanítása szerint a világmindenséget benépesítő élőlények különböző fejlettségi szinten állnak. Egy nagy "létrát" alkotnak. A legmagasabb fokon az istenek helyezkednek el. A magasabb, majd az alacsonyabb rendű embereken keresztül vezetnek a fokok az állatokig, s a növényekig. Maga az emberiség számtalan csoportra osztható. Legfölül azok állnak, akik a hindu erkölcsi és rituális előírásokat követik. Ezek különböző szellemi fejlettségük, illetve társadalmi szerepük szerint négy főcsoportra (varna) oszthatók: a brahmanák, vagyis papok és szellemi munkát végzők; a ksatriják, a harcosok és az állam vezetői, főbb hivatalnokai; a vaisják, kereskedők és iparosok; s végül a sudrák, alantas munkát végző kézművesek, munkások, szolgák. A négy varnán kívüliek a páriák (érinthetetlenek, kiközösítettek), akik rituális szempontból megbotránkoztató foglalkozásokat űznek (pl. sintérek, utcaseprűk, árnyékszéktisztítók stb.). A nem hindukat a társadalmon kívül állóknak tartják.

A varnarendszer - amelyet a köztudat tévesen nevez kasztrendszernek - számtalan alosztályra oszlik. Ezek az alosztályok az egyén ama helyzetét rögzítik, amelybe születésénél fogva került. Ma mintegy 3000 ilyen dzsáti (születés) létezik. A kaszt (osztály) ennek a megfelelője. Az egyén egyszerre tagja valamely varnának, vagy éppen varnán kívüli, és születése révén egy öröklött foglalkozási csoportnak, a dzsátinak is.
A kaszt tehát azoknak a személyeknek a csoportja (osztálya), akik származásukat ugyanarra a közös isteni vagy emberi ősre vezetik vissza, ugyanazt a foglalkozást űzik, csak saját kasztjuk tagjaival ehetnek együtt, és a kaszt által előírt rituális szokásokat követik.

A modern élet föllazította a kasztok szigorú előírásait. Az érinthetetlenek megbélyegzése ma az Indiai Köztársaságban törvénybe ütközik.
Mindazonáltal a kasztrendszer, főképpen falun ma is élő valóság. Ennek az oka sok hindu konzervatív beállítottságán kívül abban is keresendő, hogy a kasztrendszer tette lehetővé, hogy a hindu kultúra töretlenül fennmaradjon 3000 éven keresztül. Legsúlyosabb hibája, hogy a kasztok áthághatatlan börtönfalakként szigetelték el egymástól a hinduk csoportjait.
De nem csak hibái, hanem értékei is vannak. A kaszt tagjainak szilárd támaszt nyújtott, amely lehetővé tette számukra, hogy munkanélküliség vagy más szükség esetén anyagi támogatásra számítsanak, vagy zsarnoki uralkodók, idegen elnyomók nyomásának ellenálljanak.
A hindukhoz tartozás kaszthoz való tartozást előfeltételez. Mivel az egyén születés által válik egy kaszt tagjává, hinduvá is csak születés által válhat valaki. Nem elég ehhez a hinduizmus tanítását hinni és követni. Az indiai civilizálatlan törzseket kasztként ismerték el, és így fogadták be a hinduk közé. Ezért az India őserdeiben élő "primitívek" száma ma már igen csekély.
A hinduk társadalmi rendszere - a kasztrendszer - összekapcsolódik a lélekvándorlás tanával, a karma és dharma fogalmával. Az élőlények jó vagy rossz cselekedeti (karma) határozzák meg, hogy a mostani egzisztenciájuk vége után, új formában ismét világra jönnek-e, hogy egy új létben élvezzék jó cselekedeteik gyümölcsét, vagy pedig gonosz tetteik miatt bűnhődjenek.
Az egyén új egzisztenciája, életkörülményei, a sors, amely osztályrészévé lesz, egy korábbi élete tevékenységének a következménye. Ennek az erkölcsi elvnek az elfogadása ad magyarázatot és teszi elfogadhatóvá a hinduk számára, hogy különbözőek az élőlények, hogy miért van szerencse és szerencsétlenség, egyesek miért szegények vagy jómódúak, miért születik az egyik magas rangú brahmanának, míg a másik sudraként sohasem jut följebb a szolgaságnál.
Egy eljövendő újjászületés ösztönzi az embereket arra, hogy erkölcsös életet éljenek egy kedvező, e jövendő létállapot érdekében. A karmához való kötöttség a hinduk hite szerint nem zárja ki a szabad akaratot, választási képességet a jó és rossz között. A számára kiszabott kasztkötelezettségek (dharma) teljesítésével, a hazugság, lopás, gyilkosság, házasságtörés bűnének kerülésével, érdemszerű cselekedetek gyakorlásával (böjtölés, önsanyargatás, alamizsnaadás, az istenek kultuszának gyakorlása stb.) képes lesz az ember az élőlények ranglétráján fokonként feljebb jutni, amíg a teljességet el nem éri.
Ahhoz, hogy valaki felemelkedhessék egy magasabb testi vagy szellemi fokozatra, elengedhetetlenül szükséges, hogy a rámért sorsot békésen viselje, és a vele járó kötelességeket meggyőződéssel, zúgolódás nélkül teljesítse.
A hinduizmus nemcsak a társadalmi osztályoknak ír elő különböző dharmánkat, vallási és emberi kötelességeket, hanem az egyes csoportokon belül a különböző életfázisoknak is. A három felső varna (dvidzsa): a brahmanák, ksatriják és vaisják minden férfi tagjára nézve kötelező betartani az élet korszakaira (asramák) vonatkozó szabályokat.
Az első életstádium a tanítvány időszaka. A pubertás kezdetétől a férfivá avatás rítusáig tartó szakasz alatt az ifjak egy brahmana mesterhez, guruhoz kerülnek, akinek útmutatásai alapján tanulmányozzák az ősi szent iratokat, megismerik elkövetkező életük kötelességeit, feladatait, a hinduizmus szellemi és ideológiai alapjait. Az ifjúnak tanulmányai idején teljes önmegtartózkodásban, testi-lelki tisztaságban kell élnie. Azok, akik szent szemlélődésre, szellemi igazságok keresésére szánják egész életüket, fogadalmat tesznek, és vezeklők vagy szerzetesek lesznek. Egyébként azonban a férfivá növekedett. tanulmányait befejező ifjak visszatérnek a mindennapi életbe. Elkezdik a tényleges társadalmi és vallási életet. Családot alapítanak, családfőkké válnak Ennek az életfázisnak is megvan a maga dharmája: a családfőnek dolgoznia kell, hogy családjáról gondoskodhassék. Kötelessége minél nagyobb anyagi haszonra törekednie, tisztességes eszközökkel. Vallási kötelességeit is teljesíteni kell: a mindennapi áldozatbemutatást. Amikor legidősebb fia eléri a férfikort, és maga is családfő lesz, az apa életében újabb életszakasz, a remeteség következik. Megszűnnek családi kötelezettségei, elhagyja otthonát, erdei remeteségbe vonul, és kizárólag a szent szövegek tanulmányozásával, saját vallási kötelezettségeivel foglalkozik, a Brahma megismerésére törekszik, állandó elfoglaltsága az aszkézis (tapasz) gyakorlása. A negyedik életszakasz minden világi dologról a teljes lemondást jelenti: passzív szemlélődésben kolduló szerzetesként vándorol az ember élete végéig, amely után az igazság örök birodalmába tér meg érdemei jutalmául.
A dharma tehát az élet és a halál teljességét átfogó, örök törvény. A hinduizmus nemcsak vallási, hanem társadalmi előírásokkal is egyetlen keretbe fogja össze követőit. A dharma, karma, szamszara a hinduizmus etikai normarendszerének vázát alkotják.