Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza » Ady Endre: Péter gróf története

Ady Endre: Péter gróf története

25 február 2014

ady endreMilánóban éltem néhány hónapig, elbujdostam a saját lelkem, életem elől, talán egy kicsit az élet elől és itt, ok nélkül, véletlenül megállottam. Nem tudta senkim, hol vagyok, nem riasztott meg a szorgos levélhordó reggel, délben és délután, nem olvastam a fürge magyar hírlapokat. Kedvem és bánatom szerint játszhattam el önmagamnak a beteg oroszlán szerepét, avagy talán a döglő és bozótba bújt szamárét. És mégse szökhettem meg mindentől és mindenkitől, önmagamtól se, de a világtól se, mert, íme, második hónapom első hetében jött és megtalált Péter gróf. Őszi délutánon sétálgattam egy csöndes, külvárosi utcán, túl az aszfalton, a lármán, a divatos nőkön, siető népen és a vámon. Búsuló, lombvesztő platánok alatt egy szőke, eléggé kopott ruhájú, de büszke és még fiatal óriás borult a nyakamba:

– Ilyen öröm, ilyen öröm – üvöltötte – régi barátot lelni, magyar embert lelni, itt Milanóban, sőt Milanón innen.

Valóban úgy lelkendezett, örült, kiabált és bókolt a kopottas ruhájú magyar, hogy föl kellett riadnom a magam ostoba fásultságából. Kissé álmosan és szomorúan vizsgálgattam: kicsoda ez az ember, honnan jön, múlt időmnek melyik és milyen zugából való? Nehezen, sokára emlékeztem vissza az én barátomra, a ki sohase volt barátom s a kivel egy kis színésznő hotelbeli lakásán kellett megismerkednem. Akkor mintha nem is lett volna olyan szőke, mint most, vagy talán a huszár-ruha csinál a szőke emberekből is barnákat és méltóságosakat. Most már emlékeztem: ez Péter gróf, a víg főhadnagy, a táncos huszár, a kire még jómagam se tudtam sohase haragudni.

Péter gróf szegény gróf vala s az egész város, talán az egész ország tudta, hogy állandóan házasodni szándékozik szegény Péter gróf. Péter gróf egy nőt akart, a ki százezer forintokkal fölszerelve jön hozzá, mindegy, csúnya-e vagy szép s nem baj, ha százezrek helyett milliókat hoz. Annál a kis színésznőnél, a kinél megismerkedtünk, nem kötöttünk s nem is köthettünk mély, nagy, örök barátságot Péter gróffal. Azután még itt-ott, színházban, vendéglőben láttuk, sőt meg is láttuk egymást, de tartózkodva, vigyázva, óvatosan. De nyilván összecsaptak a hullámok azóta a gróf tréfás, víg, úri, szőke feje fölött s menekült a régi helyről és most polgári ruhában úgy ölelget engem, mintha testvére volnék.

*

Nem áldottam ezt a napot, a melyen Péter gróf így rám bukkant, mert sejtettem hogy most már vége az én szép, fájdalmas, milanói remeteségemnek. Borzasztó dolog, mikor a rejtőző embert fölfedezik, még akkor is borzasztó, ha távoli ember fedezi föl. Ez a Péter gróf szegény, rossz nevelésű, gyönge, ködös fejű, össze-vissza, piszkos múltú, vásott, de derék fiú volt. Nekem elmondta, hogy négy év óta bejárta a világot. Amerikát, Londont, Párist, Berlint, Rómát, és Nápolyt. Sehol se sikerült az a terve, mit mindenüvé magával vitt, a melyet most se dobott el: kerülni kell egy gazdag asszonynak. A gróf, Péter gróf, kopottan, száműzötten is megmaradt magyar úrnak, a ki káromkodva csodálkozik, ha az ügyek nem sikerülnek és gyakran káromkodott.

– De gróf úr – kérdeztem nem egyszer és nem tízszer – hát csakugyan azt hiszi, hogy eljön az a nő, a ki önt talpra fogja állítani?

Péter gróf hosszas alkatú, szőke, vizes és kevés velőjű fejét ilyenkor mindig dacosan csapta, emelte föl, de hamar leejtette.

– Engem már egyszer megcsaltak – beszélte alázatosan egy ilyenféle büszkeség-roham után a gróf, – megcsaltak a nők. Párisban egy belga grófnéval ismerkedtem meg egy – bevallom önnek – kétes becsületű, furcsa szalonban. A grófnő fölszólított, hogy kíisérjem el őt és a leányát, egy tizennyolcéves szépséget, Ostende-ba. Én elmentem velük, nem tagadom, a grófnő fizette a költségeimet s aztán, a fürdőzés végén, szörnyű dolog derült ki, képzelje. A grófné nem volt grófné, a leány nem volt leány, de én szamár voltam, mert az én szép nevemmel ajándékoztam meg hat hétre őket.

– Ezután legyen előrelátóbb, okosabb, komolyabb és méltóságosabb, gróf úr, – mondtam félig meggyőződésből, félig unott szórakozottságból. Péter gróf már-már kopaszodó koponyáján végigvándorolt fehér, ápolt kezével s majdnem dühvel adta meg a választ.

– Az én egyik ősöm Csák Máté első vezére volt s nekem jogom van minden vagyonhoz és boldogsághoz, jogom van, ha mondom.

*

Péter gróf nagyon szomorúan élt szép Milanóban s ez engem, a ki szomorúságomat egyetlennek véltem, bosszantott is. Ő kopottabb volt, mint én, többet éhezett, többször alázta meg magát az osztrák-magyar konzulnál, többször volt gyáva, mint én.

És egy napon azután jött hozzám ujjongva, kicserélve, boldogan, új, szép, előkelő ruhában Péter gróf.

– Barátom, én vagyok a világ legboldogabb embere, mert most már végre megtaláltam az igazi asszonyt, az igazit, hallja. Egyszerű teremtés, mert csak vendéglősné, egy olyan vendéglő gazdája bizony, ahová mindenféle ember jár. De ezen a helyen is megmaradt annak, a kinek rendeltetett, uram, ez egy királyné, egy nemes asszony, egy nagy asszony.

Akkor én már újból a fásult s magamban elzárt, szomorú, fázó ember voltam, a kire hiába hulltak a legpompásabb szavak. Meg is mondtam Péter grófnak, a mikor nagy nehezen erőm jött a gondolkodáshoz és a mi a világon a leghaszontalanabb: a beszédhez:

– Nézze gróf úr, minden ember asszony elől vagy asszony után szalad, én megértem önt, de inkább elmegyek Milanóból, mintsem tanúja legyek a bajnak. Nehogy majd rám hivatkozzék valamikor, vegye csak el a korcsmárosnét, legyen vele boldog, gazdag, víg, mint régen volt. De nekem hagyjon békét, gróf úr, mert én nem szeretek vidám dolgokban részesedni, főképpen, ha a vidámságot asszony adja hozzájuk.

Azonban a keserű poharat nem lehet csupán szép, kerekded kérésekkel elhárítani, s nekem nem lehetett távol maradnom a Péter gróf boldogságától. Nekem kellett elmennem afféle násznagyképpen a korcsmárosnéhoz, a ki bizonyára idősebb volt tíz esztendővel legalább is a grófnál. Barna, derék, termetes, még mindig kívánatos, élénk menyecske volt, özvegy, szapora beszédű, víg, de ravasz. Barátomat, Péter grófot, láthatólag nem becsülte valami sokra, azonban Péter gróf által megszépül a cégér, előkelőbb címe lesz a korcsmának. Mikor már elvégeztem a nem szívesen vállalt föladatot s biztos volt, hogy Péter gróf elveszi a korcsmárosnét, először beszéltem Péter grófhoz őszintén:

– Nézze, gróf úr, körülbelül minden ember asszonyt és hangulatot keres ebben a hitvány életben, míg ereje van. S természetesen pénzt keres, mert jó a jó ruha, a gazdag lakoma, a kocsi, az uraskodás önmagáért, a könyv, a kép és sok más egyéb. Az ördög tudja miért, én hamarabb rájöttem, mint más, hogy ne az asszonnyal és az asszony által kergesse az ember a maga vágyait. Az asszony önmagában is kész és elég veszedelem, de ha még pénzt is akarnak tőle, biztosan ölés a vége: vagy ő öl minket, vagy mi őt. Én az asszony elől menekülök, ön az asszonyt kereste, találkoztunk furcsán, véletlenül, messze földön. Én mint becsületes Pilátus, mosom kezeimet s bejelentem, hogy a lakodalmon nem leszek ott, nem lehetek.

*

Ezután úgy ütött, vágott, görgetett, hurcolt, sújtott bennünket az élet, mintha csak most kezdené. Péter gróf szegény, odaadta egész személyét, énjét, szép nevét, rossz múltját, mindenét a korcsmárosnénak, a feleségének.

A korcsmában mindenféle embereknek mutogatták Péter grófot a fölszolgáló leányok, pincéremberek és borfiúk.

– Ez egy gróf, egy magyar gróf, a tulajdonosnő férje, a ki az osztrák császárnál is gyakran ebédelt, mikor huszártiszt volt.

Péter gróf jött hozzám zokogva s panaszkodott, esküdözött, hogy ő nem fogja sokáig bírni ezt az állapotot. Van kosztja, italja, ruhája, szivarja, mindene, de ő mégsem bírja s jobb volt akkor, mikor csak kereste ezt a sok földi jót.

– Hát miért árusította el önmagát s leendő napjait, gróf úr – kérdeztem én majdnem véletlenül, olyan szórakozottan, mint régen s olyan szomorúan, mint régen.

Nem esett a szívemre sehogyan az egész dolog, sőt bosszantott, hogy engem az én elvonultságomban így megsértettek. Különben is nagy válság zavarta akkor a lelkemet: végét akartam vetni a bujdosásomnak s vissza akartam menni ahhoz az asszonyhoz, a ki miatt bujdostam. De Péter gróf megzavart a maga történetével, példájával s én dühöngtem, hogy miért kellett nekem ezzel az emberrel találkoznom? Hát már ostobaságot se követhet el nyugodtan senki s úgy potyognak a riasztó példák az ember elébe, mint Shakespeare fantáziájában az idegen csillagok lakói? Milanóból elutaztam, szomorúan, haragosan s csak Párisban nyúltam nagy idők után újsághoz. És olvastam: Péter gróf megfojtotta a feleségét, nem vigyázóan, de bátran, brutális önfeledtséggel s azután nyugodtan jelentette ki, hogy az örökös börtön igen jó hely és jó állapot lesz.

-- próza

Nincs hozzászólás to “Ady Endre: Péter gróf története”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)