Ambrus Zoltán: Gyűlölet

10 december 2010

Az ösztönszerű érzésekről volt szó. Milyen különös az, hogy egy arc, egy tekintet vagy néhány elejtett szó erős előítéleteket kelt bennünk, gyűlölethez hasonló idegenkedést vagy megmásít­ha­tatlan rokonérzést, amely hirtelen indulatok idővel mind, mind igen bölcseknek bizonyul­nak. Az ember néha első pillantásra megérzi, kit szeressen és kitől óvakodjék, kivált ha az em­ber nem is ember, hanem csak asszony vagy gyerek. Mert minél kevesebb a világis­meretünk, ez az ösztönből eredő ítélet annál hatalmasabb. Még az állatok sincsenek e nélkül a sajátságos szimat nélkül; legalább a kutyák e tekintetben is csudálatos finom szaglásról tesznek bizonyságot.

– Nekem volt egy kutyám – szólalt meg egy úr, aki előbb sokáig hallgatott -, a szegény Dárius. Dárius nem a tolvajokat ugatta meg, mert tolvajok nem jártak hozzám, hanem a hitelezőket. Valahányszor egy-egy megjelent a látóhatáron, Dárius éktelen vonításban tört ki. Viszont a pénzeslevélhordót mindig nagy örömmel üdvözölte; vígan ugrándozott körülötte, s kikísérte egészen a lépcsőig.

– Ön csúfolódik velünk – szólt egy fiatalasszony, aki csak az imént adta elő, hogyan érezte meg előre, kihez fog férjhez menni. Akkor látta először az urát; a boldogtalan eltévesztette az emeletet, s az ajtót nyitó kisasszony kitalálta, hogy: „ez az”.

– Nem, nem csúfolódom – felelte Dárius gazdája. – De azt hiszem, ezzel is úgy vagyunk, mint az álmokkal. Mikor az álomkép valóra válik, azt mondjuk: „Csodálatos!” – s nem jut eszünk­be, hogy a legtöbb álomkép megmarad álomképnek. Ha ösztönünk nem csalt meg, nagyra vagyunk vele, s megbocsátjuk neki, hogy amíg egyszer igazat mond, százszor ejt tévedésbe. Mondhatnék erről egy kis történetet; nem valami különös eset, de előttem felejthetetlen.

Meghallgatták, mert nem beszélt sokáig.

*

Hétéves koromig – kezdte – elég boldog fiatal ember voltam. Egy vasúti állomáson nőttem fel, ahol az apám volt az első személy: az állomásfő. A vasút akkor még új dolog volt; se a tér, se az építőanyag nem került annyi pénzbe, mint mai napság, s faluhelyekre is egész kastélyokat építettek pályaháznak. Mi is ilyen kastélyban laktunk, emeletes, a tájék viszonyaihoz képest hatalmas épületben, melynek a helyiségei mint roppant csarnokok élnek az emlékemben. Ma talán kicsinyellném ezeket a rég nem látott termeket, de az ember eleinte szerény. Szóval, egy egész emeletünk volt, de csak három szobában laktunk, mert az apámnak nem volt több szobára való bútora. Öt-hat terem évekig üresen maradt; csak mi gyerekek szaladgáltunk a visszhangot verő, nagy csarnokokban.

S ahogy tavaszodni kezdett, volt egy másik birodalmam is: az állomáson veszteglő vasúti kocsik. Ezeket ugyan nem lett volna szabad bitorolnunk, de azért Péntekemmel, a pálya­felügyelő fiával, minduntalan belopóztunk valamelyik első osztályú kocsiba, s gyönyörű képzelt utazásokat rögtönöztünk a tilos területen. Azóta valósággal bejártam a világot; de úgy emlékszem, a képzelt utazás mulatságosabb volt.

Nyáron, végre, enyém volt az egész mező. Kijártunk a nagy tóhoz, mely voltaképpen csak egy kis mocsár volt, s a békák mindig élénk kovákolással fogadtak, mintha örvendeztek volna, hogy megint eljött látogatóba ismerősük, a szőke kisfiú. A békák és a hétéves kisfiúk rendesen igen jó barátok; értik egymást, s maguk közt, bizalmas körben, hosszasan el tudnak társalogni. Én legalább igen kedveseknek találtam kovákoló játszótársaimat, ők is érdeklődtek papír­hajóim iránt.

Mondom, igen elégedett voltam hétéves koromig; a kisgyerekek boldogsága csak attól függ, hogy mekkora térségen ugrándozhatnak.

Hétéves koromban megismerkedtem a fájdalommal.

Valami batyubálon voltunk, névnapon vagy nem tudom micsoda mulatságon. A cécón meg­je­lent az egész kis fészek; a gyerekek is. Vacsora után lehetett; a nagyok táncoltak, az álmo­sabb apróságokat lefektették a rögtönzött ruhatárban. Engem valami rossz szellem ébren tartott.

Mintha most is látnám, hogyan közeledett felém a fájdalom. Lappangva jött, egy szőke leány mögött, aki az apámmal sétált karonfogva. Ez a szőke leány volt a legvidámabb teremtés a mi kis világunkban; ismertem jól, Nellinek hívták. Sokat járt hozzánk; néha egy nap kétszer is megfordult nálunk, az állomáson. S ahol megfordult, ott az egész ház visszhangzott a neveté­sé­től. Szeretett danolászni, s az ilyen összejöveteleken, vacsora után, kettesben szoktak énekelni: ő meg az apám. Az apámnak szép bariton hangja volt; mindenki szívesen hallgatta őket. De én sohase szerettem, hogy együtt énekeltek.

Nevetgélve jöttek; engem, aki egy kuckóban pislákoltam, nem vettek észre. Nellinek folyton járt a szája, s én éppen azon tűnődtem, honnan vesz annyi szót. Egyszerre mintha egy tűhegyű nyíl fúródott volna a szívembe. Tisztán hallottam, hogy az apám így szólt:

– Ha még egyszer megházasodom, magát veszem el feleségül.

– Kezet rá! – felelt Nelli.

S megint nevettek.

Mintha az egész világ beborult volna előttem; a fájdalom első korbácsütése végigvonaglott hitvány kis testemen. Azt hiszem, minden vérem a szívembe futott; a fejem egyszerre nehéz lett, s valami végtelen bágyadtságot éreztem.

Ha még egyszer megházasodik!… S az én szép, fiatal anyám?!… Már akkor tudtam, hogy csak özvegy ember házasodhatik meg még egyszer. (Abban a világban még úgy volt.) S egy rettenetes gondolat kezdte marni a szívemet. Hát lehet az, hogy az én szép, fiatal anyám meghaljon?! Ez a gondolat egyszer már, egy pillanatra, megriasztott. Akkor megígértettem Vele, hogy nem, nem fog meghalni soha! Nem fog itt hagyni bennünket! Akkor egy rajztól rémültem meg, amelyet valami képes újságban láttam. A gyerekek sírva állják körül becsukott szemű édesanyjokat, s a kép alatt ez a borzasztó két szó volt olvasható: „Anyánk meghalt!” E kép láttára is összefacsarodott a szívem. Nem, az lehetetlen, hogy az én szép, fiatal anyám is meghaljon! Az a két szem, amely oly édesen néz ránk, míg mi az álom és ébrenlét között himbálózunk, nem csukódhatik be így, örökre!… S Ő megvigasztalt.

De most nem ilyen elcsitítható ijedelem fogott el; végképpen, mindenkorra hatalmába ejtett a tudat, hogy az élet rémségekkel van tele. Már láttam is ezeket a rémségeket. Eszembe jutott a mese a halott édesanyáról, aki éjjel hazajár kicsinyeihez, a rémítő történet a gonosz mostoháról, aki üti és tépázza Dring úr gyermekeit. Megértettem, hogy ez nemcsak ködös, borzalmas mese, hanem koronkint maga a valóság.

Ha még egyszer megházasodik!… S ezt ő mondta, az apám!

Míg a szobában voltak, moccanni sem mertem. Visszafojtottam a lélegzetemet, s remegtem. Ha észrevennék, hogy tudom a titkot!

Csak egy-két percig maradtak ott, aztán továbbsétáltak. Futottam megkeresni Őt. Táncolt. Egy kissé megnyugodtam.

De ettől a perctől fogva nem voltam többé kisfiú. Mintha kicseréltek volna; nem tudtam örülni minden semmiségnek, mint azelőtt. Péntekkel összevesztem, s a békákat meggóráltam.

Egy új, eddig ismeretlen érzés véget vetett régi boldogságomnak. Akkor még nem tudtam, mi ez az érzés. Most már tudom, hogy: a gyűlölet.

Gyűlöltem a vidám, szőke leányt, mint azóta soha senkit. Mikor hozzánk jött, kifutottam a szobából, s ha csak a nevét említették, elpirultam. Észrevették a gyűlölködésemet, s faggatni kezdtek. De nem szóltam senkinek, az anyámnak se. Nelli is megtudta, hogy milyen ellensége vagyok, s kedveskedéssel akart kibékíteni. Egyszer megfogott, s meg akart csókolni; rá­ütöt­tem. Az apám kérdőre vont, de én csak egy szemrehányó tekintettel feleltem. Megbüntettek, s nem törődtek többé a dologgal.

Két év múlva elköltöztünk a faluból, s én örömmel hagytam el az állomást, ahol egy ideig olyan boldog voltam. Pestre mentünk, s az új világ lassankint elfelejtette velem kicsi múlta­mat. Szegény Péntekről már rég megfelejtkeztem, de nem volt nap, hogy ne gondoltam volna a szőke Nellire.

Már nagyocska fiú voltam; tizenhárom vagy tizennégy éves. Egy nap látogatónk jött, s a csöngetésre én szaladtam ki ajtót nyitni. Majd leestem a lábamról: a szőke Nelli állott előttem. Egy kicsit megfogyott, s mintha ráncokat láttam volna a szeme körül. A mosolya se volt oly vidám, mint azelőtt.

Igyekeztem jó arcot erőltetni, s bevezettem anyámhoz. De mindjárt kisurrantam a szobából, s menekültem hazulról.

Egész nap nem volt kedvem a játékhoz; vendégünk nagyon nyugtalanná tett. Az a szorongás fogott el, amely olyankor szokott rám nehezedni, mikor betegünk volt, s minden oly másnak, szokatlannak tűnt fel a házban: a lámpa, mely a szoba egyik sarkában égett, a bútorok, melyek nem voltak a rendes helyükön, a hang is, amelyen beszéltünk… Csak késő este mertem hazamenni.

Nellit már nem találtam nálunk. De apám és anyám róla beszélgettek, halkan, hogy mi ne értsük. Nagyon szerettem volna odafülelni, de kiküldtek a szobából.

Másnap nem jött el, s már-már megfelejtkeztem róla. Egy délután azonban az anyám levelet kapott, s ebben a levélben valami megdöbbentő lehetett, mert anyám sírva olvasta végig, s aztán elsietett hazulról. Ijedtségemben utána szaladtam, de csak annyit mondott, hogy maradjak otthon, s vigyázzak a kisebbekre. Visszabandukoltam.

De halálos aggodalom gyötört. Az a levél csak Nellitől jöhetett. Hordár hozta, ami nálunk szokatlan eset volt. És anyám könnyei! Meg hogy elsietett!

Egy egész életet éltem végig néhány óra alatt. Elképzeltem minden elképzelhető szerencsét­len­séget. S elhatároztam, hogy meg fogom ölni azt a szőke leányt…

Este, mikor az anyám hazajött, megtudtam, hogy csakugyan szerencsétlenség történt. Nelli, aki egy hét óta látogatóban volt idefenn, kikereste Pesten a legmagasabb házat, fölment a negyedik emeletre, leugrott és meghalt.

Jól sejtettem: a levelet ő küldte. Tőlünk is el akart búcsúzni, szegény. A rokonain kívül, akiknél erre a rövid időre megszállott, senkit se ismert Pesten, csak bennünket, meg még egy urat, akit ez este nálunk is sokat emlegettek. Emlékszem erre az emberre; néhány évig körorvos volt a mi kis falunkban.

Nelli kilenc évig járt jegyben ezzel a doktorral; de a hosszú mátkaságnak sohase jó a vége. A vőlegény egyet gondolt, otthagyta Nellit, s eljegyezte egy pesti gyógyszerész leányát.

Pedig, úgy látszik, kezet adott rá Nellinek, hogy elveszi, s Nelli komolyabban vette ezt az ígéretet, mint azt a másikat, mely velem egykor úgy meggyűlöltette a szőke, nevető leányt.

(1898)

-- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata

Nincs hozzászólás to “Ambrus Zoltán: Gyűlölet”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)