Anatole France: A hajnal

21 augusztus 2011

A Királynőről elnevezett sétány néptelen volt. A nyári napok nagy csendje lebegett a Szajna zöld partjai, a kelet felé egyre hosszabb árnyékot vető, nyesett, öreg bükkök fölött, s a felhőtlen, szellő nélküli, mosolytalan és fenyegetés nélküli, nyugalmas, kék égen. Egy sétáló lépkedett lassan a Tuileriák felől jövet a chaillot-i dombok iránt. Tetszetősen sovány volt, mint az ifjak: szárnyas kabátot, térdnadrágot, fekete harisnyát viselt: a végre uralomhoz jutott polgári rend öltözetét. Arca inkább álmodozást fejezett ki, mint lelkesedést. Kezében egy könyvet tartott; két lap közé csúsztatott ujja jelezte, hogy hol tart az olvasásban, de már nem olvasott. Időről időre megállt és fülelt, hogy hallja azt a halk és mégis szörnyű zsongást, mely Párizsból szállt fölfelé, s e sóhajnál is gyengébb neszben mintha felismerte volna a halál, a gyűlölet, az öröm, a szeretet kiáltásait, a dobpergést és puskalövéseket, egyszóval mindazt az ostoba vadságot és fönséges lelkesedést, amit a forradalmak az utca kövezetéről a perzselő nap felé küldenek. Olykor hátrafordította fejét és összeborzadt. Mindaz, amit néhány óra alatt megtudott, látott és hallott, zavaros és rémes képekkel telítette fejét: a nép elfoglalta a Bastille‑t, és már bontja csipkés oromzatát; a dühöngő tömegben pisztolylövés ölte meg a kereskedők főbíróját; a kormányzót, az öreg De Launay-t fölkoncolják a Városháza előtt; a szörnyű tömeg sápadt, mint a félelem és mint az éhség, részegen és magánkívül, véres és dicsőséges álmába veszve, a Bastille-tól a Grčve piacáig hömpölyög, és ott a látomásos százezer fej fölött a lámpavasra akasztott kiszolgált katonák teste és egy kék-fehér egyenruhás diadalmaskodónak tölgykoszorús homloka; a győztesek az ódon erőd lajstromos könyvei, kulcsai és ezüstneműje mögött, éljenzések közepette lépkednek a véres feljárón; s az élen La Fayette s Bailly, a nép elöljárói, meghatottan, diadalmasan, csodálkozón, lábuk vérben s fejük a dölyf ködében! Majd félelem fogja el a fékevesztett tömeget; a suttogó hírre, hogy az éjjel királyi csapatok vonulnak a városba, felszakítják a paloták vasrácsait, hogy lándzsákká alakítsák, kifosztják a fegyverraktárakat, a polgárok torlaszokat emelnek az utcákon – és az asszonyok köveket hurcolnak a háztetőkre, hogy megsemmisítsék az idegen csapatokat!

Ezek az erőszakos jelenetek mélabúval színezetten tükröződtek a sétáló ifjú álmodozó képzeletében. Fogta legkedvesebb könyvét, a sírhalmok fölötti elmélkedésekkel teli angol könyvet, és elindult a Szajna mentén, a Királynő sétány fái alatt ama fehér ház felé, amelyre éjjel-nappal gondol. Körülötte minden csendes. A parton horgászokat lát, lábuk a vízbe ér, úgy üldögélnek; s ő álmodozva követi a folyam futását. Amikor elér a chaillot-i út dombjainak első emelkedésére, a Párizs és Versailles közötti közlekedést ellenőrző egyik őrjárattal talál­kozik. Ezt a puskákkal, muskétákkal, alabárdokkal fölfegyverzett csapatot gyapjú- vagy bőrkötényt viselő kézmívesek és fekete taláros bírósági emberek alkották, meg egy pap és egy meztelen lábú, ingujjra vetkőzött, szakállas óriás. Minden elhaladót föltartóztatnak: rájöttek a Bastille kormányzója s az udvar közötti titkos kapcsolatra; cseltől tartanak.

De a sétáló fiatal és ártatlan arcú. Alig mond néhány szót, s a csapat mosolyogva engedi útjára.

Virágzó bodzától illatos meredek utcácskán halad felfelé, s a közepéig érve, megáll egy kert rácsa előtt.

A kert kicsiny, de kanyargó fasorok, kis kerülők meghosszabbítják a sétát. Fűzfák merítik ágaik végét egy medence vizébe, amelyben kacsák úszkálnak. Egyik sarkában, az utca felől, egy halmon könnyed kis lugas emelkedik, és a ház előtt üde gyepszőnyeg terül el. Amott egy durván faragott padon egy ifjú asszony ül, lehajtott fejjel; arcát élő virágokkal díszített, nagy szalmakalap takarja. Fehér és rózsaszín csíkos ruhája fölött a derekán megcsomózott kendőt visel, s miután kissé magasabban kötötte meg, tetszetősen és lendületesen meghosszabbította szoknyáját. Szűk ujjakba szorított karja mozdulatlanul pihen. Lábánál egy antik alakú kosár, tele gyapjúfonál-gombolyaggal. A közelében egy ragyogó kék szemű, aranyszőke fürtű gyer­mek homokot lapátol kis kupacokba.

A fiatalasszony, mintha elvarázsolták volna, mozdulatlan maradt, s a férfi, a rácsnál állva, nem akart megtörni ily édes varázst. Végre az asszony fölvetette fejét, arca fiatal, majdnem gyermeki volt, kerek és tiszta vonásai természetes szelídséget s barátságot fejeztek ki. A férfi meghajolt előtte. Az asszony kezét nyújtotta neki.

– Jó napot, Germain úr. Mi újság? Mi újságot hozott? Ahogy a dal mondja. Én csak dalokat tudok.

– Bocsásson meg, asszonyom, hogy álmodozásában megzavartam. Megfigyeltem. Így egyedül, mozdulatlanul üldögélve, az álom angyalának tűnt fel előttem.

– Egyedül! Egyedül! – felelte az asszony, mintha csak ezt az egyetlen szót hallotta volna: egyedül! Lehet-e ő valaha is egyedül?

S amint meglátta, hogy a férfi csak nézi, anélkül, hogy megértené, hozzátette még:

– Hagyjuk ezt; ezek csak afféle gondolatok… Mi újság?

A férfi ekkor elmesélte neki a nagy nap történetét, a legyőzött Bastille-t, a megszületett szabad­ságot.

Sophie komolyan hallgatta, majd így szólt:

– Örülnünk kell, de örömünknek az áldozat zord örömének kell lennie. Eztán a franciák már nem önnönmaguké; a forradalomhoz tartoznak, amely meg fogja változtatni a világot.

Amint így beszélt, a gyerek örvendezve ölébe vetette magát:

– Nézd mama, nézd a szép kertet.

Az asszony átölelte, s így mondta:

– Igazad van, Émile-em: a legbölcsebb dolog a világon, ha egy szép kertet csinálunk.

– Valóban – tette hozzá Germain. – Melyik porfir vagy arany terem érne fel egy zöld fasorral?

S arra gondolva, mily édes lenne e fiatalasszonyba belékarolni és úgy vezetni az árnyas fák alatt, sokatmondó tekintetet vetett rá s felkiáltott:

– Ó! Mit érdekelnek engem az emberek és a forradalmak?

– Nem! – szólt az asszony. – Nem! Én nem tudom gondolataimat elszakítani e nagy néptől, amikor meg akarja alapítani az igazság uralmát. Ragaszkodásom az új eszmékhez meglepi önt, Germain úr. Rövid ideje ismerjük csak egymást. Ön nem tudja, hogy atyám a Társadalmi Szerződés s az Evangéliom lapjain tanított meg olvasni. Egy napon sétánkon megmutatta Jean-Jacques-ot. Gyermek voltam még, de sírva fakadtam, amint megpillantottam a legbölcsebb férfi elborult arcát. Az előítéletek gyűlöletében nőttem föl. Később férjem, miként én, a természetbölcselet tanítványa, úgy kívánta, hogy fiunkat Émile-nek nevezzük, s hogy meg­tanítsuk a kétkezi munkára. Utolsó levelében, amelyet azon a hajón írt, ahol néhány nap múlva életét vesztette, még lelkemre kötötte, hogy Rousseau nevelési elveit kövessem. Egész valómat áthatotta az új szellem. Hiszem, hogy küzdeni kell az igazságért és az igazsá­gosságért.

– Miként ön, asszonyom – sóhajtott Germain -, én is irtózom a vakhittől meg a zsarnokságtól; miként ön, én is szeretem a szabadságot, de lelkem erőtlen. Gondolatom minden pillanatban messze illan tőlem. Nem vagyok ura magamnak.

A fiatalasszony nem felelt. A rácsos ajtót egy aggastyán taszította be, s karját égnek emelve, kalapját lengetve közeledett. Nem hordott parókát, s nem hintett hajára rizsport. Kopasz koponyájáról kétoldalt hosszú s ősz haj hullt alá. Szürke, bolyhos gyapjúszövet öltözetet viselt; harisnyája kék volt, és cipője csat nélküli.

– Győzelem! Győzelem! – kiáltotta. – A szörnyeteg kezünkben van, ezt a hírt hozom önnek, Sophie!

– Éppen most hallottam, szomszéd, Marcel Germain úrtól, akit íme, bemutatok önnek. Anyja Angers-ben anyám barátnője volt. Fél év óta van Párizsban, s olykor-olykor fölkeres remeteségem mélyén. Germain úr, itt áll ön előtt szomszédom és barátom, Franchot de La Cavanne úr, az író.

– Mondja így: Nicolas Franchot, a földműves.

– Tudom, szomszéd, hogy így írta alá a gabonakereskedelemről szóló értekezését. Hogy tehát kedvében járjak, így fogom szólítani, bár azt hiszem, ügyesebben forgatja a tollat, mint az eke szarvát: Nicolas Franchot úr, a földműves.

Az aggastyán megragadta Marcel kezét s felkiáltott:

– Ledőlt tehát az erőd, amely annyiszor nyelte el a józan észt s az erényt! Lehullottak a lakatok, amelyek alatt nyolc hónapot töltöttem el levegőtlenül és világosság nélkül. Harminc­egy évvel ezelőtt, 1768. február 17-én vetettek a Bastille-ba, mert levelet írtam a vallási türelemről. Végre ma megbosszult a nép. A józan ész meg én együtt győzedelmeskedünk. E nap emléke fennmarad addig, amíg a világegyetem: tanúm rá a lángoló nap, amely látta Harmodiász pusztulását s a Tarquiniusok futását.

Franchot úr harsogó hangjától megijedt a kis Émile, és megragadta anyja ruháját. Franchot most hirtelen észrevette a gyermeket, a levegőbe emelte, s lelkesen így szólt hozzá:

– Nálunk boldogabban, szabad emberként fogsz felnőni majd, gyermek!

De Émile rémületében hátraszegte fejét, és bőgni kezdett.

– Uraim – szólt Sophie, letörölve fiának könnyeit -, lesznek oly szívesek és velem vacso­ráznak. Duvernay urat várom, ha ugyan valamelyik betege nem tartja vissza.

S Marcelhez fordult:

– Tudja, hogy Duvernay úr, a király orvosa, a falakon kívüli kerület részéről párizsi nagy­választó. Nemzetgyűlési képviselő lehetett volna, ha, mint de Condorcet úr, szerénységből nem hárítja el magától e megtiszteltetést. Igen érdemes férfiú; biztosan örömmel és haszonnal hallgatja majd.

– Fiatalember! – tette hozzá Franchot. – Ismerem Jean Duvernay urat és egy esetét, amely becsületére válik. Két évvel ezelőtt a királyné elhívatta, hogy kezelje a trónörököst, aki bágyadt volt, beteg. Duvernay akkor Sęvres-ben lakott, minden reggel érte jött egy udvari fogat, hogy Saint-Cloud-ba vigye a beteg gyermekhez. Egyik nap a hintó üresen tért vissza a palotába. Duvernay nem jött el. Emiatt másnap a királyné szemrehányást tett neki:

„Uram, ön megfeledkezett a trónörökösről?”

„Asszonyom – felelte a derék férfiú -, emberségesen gyógyítom a fiát, de tegnap ott kellett maradnom egy szülő parasztasszonynál.”

– Nos – szólt Sophie – vajon nem szép dolog ez, és nem kell-e büszkének lennünk barátunkra?

– Igen, ez szép – felelte Germain.

Komoly és lágy hang zendült meg közelükben:

– Nem tudom, mi tüzeli lelkesedésüket; de örömmel hallgatom. Mostanság annyi csodálatos dolgot lehet látni!

Az így megszólaló férfiú hajporos parókát és finom csipkés inget viselt. Jean Duvernay volt; Marcel ráismert arcára, mert látott róla metszetet a Palais-Royal boltjaiban.

– Versailles-ból jövök – szólt Duvernay. – Az orléans-i hercegnek köszönhetem az örömet, hogy e nagy napon láthatom, Sophie. Hintaján egész Saint-Cloud-ig hozott. Az út hátraeső részét a lehető legkényelmesebb alkalmatossággal tettem meg: gyalog.

Csakugyan, ezüstcsatos cipőjét és fekete harisnyáját por borította.

Émile kis kezecskéivel az orvos köntösének ragyogó acélgombjaiba kapaszkodott, s Duvernay térdére ültetve, néhány pillanatig mosolyogva nézte e fesledező kis lélek fényét. Sophie Nanonért kiáltott. Megjelent egy termetes leányzó, fogta s felnyalábolta a gyermeket, akinek kétségbeesett kiáltásait cuppanó csókokkal nyomta el.

A lugasban terítettek. Sophie egy fűzfaágra akasztotta szalmakalapját; szőke fürtei arcára omlottak.

– A lehető legegyszerűbben vacsoráznak majd – mondta – angolosan.

Onnan, ahol leültek, láthatták a Szajnát s a város háztetőit, a kupolákat, a harangtornyokat. Elhallgattak e látványra, mintha csak először pillantották volna meg Párizst. Azután a nap eseményeiről beszélgettek, a nemzetgyűlésről, a név szerinti szavazásról, a Rendek össze­jö­veteléről és Necker úr számkivetéséről. Mind a négyen egyetértettek abban, hogy a szabad­ságot örökre kivívták. Duvernay úgy látta, hogy új társadalmi rend épül fel, s magasztalta a nép által választott törvényhozók bölcsességét. De gondolkodása nyugodt maradt, s néha úgy tetszett, mintha nyugtalanság vegyülne reménykedésébe. Nicolas Franchot nem őrzött meg ilyen mértékletességet. A nép békés győzelmét hirdette s a testvériség korszakát. Hiába mondta a tudós, és hiába a fiatalasszony:

– A küzdelem csak most kezdődik, s még csak az első győzelmünknél tartunk.

– A filozófia kormányoz bennünket – felelte Franchot. – A józan ész mennyi jótéteménnyel fogja majd elárasztani az embereket, akik csakis az ő mindenható uralma alá lesznek vetve! A költők által elképzelt aranykor valósággá válik. A vakhittel és zsarnoksággal együtt eltűnik minden baj, amelyet azok hoztak létre. Az erényes és felvilágosult ember minden boldogság élvezője lesz. De mit is beszélek! A fizikusok és kémikusok segítségével meg tudja majd szerezni a halhatatlanságot is a földön.

Sophie e szavakra megrázta fejét.

– Ha meg akar fosztani bennünket a haláltól, akkor találja meg számunkra az örök ifjúság forrását. Enélkül megfélemlít az ön halhatatlansága.

Az öreg filozófus nevetve megkérdezte, vajon a keresztény föltámadás inkább megnyugtatja-e?

– Ami engem illet – tette hozzá, miután kiürítette poharát – tartok tőle, hogy az angyalok és szentek hajlandók inkább kedvezni a szüzek kórusának, mint az idősebb, rangos özvegyeknek.

– Nem tudom – felelte a fiatalasszony lassan, felemelve tekintetét -, nem tudom, mily becsesek lesznek az angyalok szemében e földi agyagból gyúrt szegény bájak; de azt tartom, az isteni hatalom jobban helyre fogja tudni hozni az idő okozta károkat, ha erre ott szükség lenne, mint az ön fizikája és kémiája itt a földön. Ön, Franchot úr, ateista, s nem hiszi, hogy Isten ural­kodik a mennyben, ezért ön nem is értheti meg a Forradalmat, amely Isten uralmának kezdete itt, e földön.

Fölállt. Az éjszaka beköszöntött, s a távolban látszott, hogy a nagyváros felgyújtja csillagos tüzeit.

Marcel karját nyújtotta Sophie-nak, s mialatt az öregek bölcselkedtek, ők kettesben sétáltak a sötét fasorokban. A férfi elragadónak találta őket; az asszony elmondta nevüket és történetüket.

– Most a Jean-Jacques fasorban vagyunk, amely Émile szobájába vezet. E fasor régebben egyenes volt, én elkanyarítottam, hogy itt vezethessen el a vén tölgy alatt. A vén fa egész nap árnyékban tartja ezt a durván faragott padot, amelyet a „Barátok pihenőjé”-nek neveztem el… Üljünk le egy pillanatra – szólt Sophie.

Leültek. Marcel a csendben hallotta szíve dobogását.

– Szeretem önt, Sophie – suttogta, és megragadta a kezét.

Az asszony szelíden visszavonta, s a halk szellőtől remegő falevelekre mutatott:

– Hallja?

– A szelet hallom a falevelek között.

Sophie megrázta fejét, és hangja lágyan csendült, mint valami dal:

– Marcel! Marcel! Ki mondja önnek, hogy az a szél a levelek között? Ki mondja önnek, hogy egyedül vagyunk? Ön is azok közé a közönséges lelkek közé tartozik tehát, akik semmit sem fedeztek fel a rejtelmek világából?

És most, hogy a férfi szorongó tekintetéből kérdést olvasott ki, így folytatta:

– Germain úr, legyen szíves, menjen föl a szobámba. Egy kis könyvet talál az asztalon, hozza le nekem…

A férfi engedelmeskedett. Mialatt távol volt, a fiatal özvegy az éji szélben remegő fekete lombot nézte. A férfi aranymetszésű kis könyvvel jött vissza.

– Gessner Idilljei; ez az – mondta Sophie -, üsse föl a könyvet a megjelölt helyen, s ha eléggé lát a holdfényben, olvassa!

A férfi e szavakat olvasta:

„Ó, az én lelkem gyakran eljön majd, hogy körüllebegjen; gyakran, midőn nemes és magasz­tos érzés tölt el, és ha a magányban elmélkedel, enyhe lehelet érinti majd orcád: édes remegés hassa át akkor a lelked!”

Sophie megakasztotta:

– Megérti-e most már, Marcel, hogy sohasem vagyunk egyedül, s hogy vannak szavak, amelyeket nem hallgathatok meg mindaddig, amíg az óceán felől jövő szellő suhan a tölgyek lombja közé?

A két öregúr hangja közeledett.

– Isten, az a jó – mondta Duvernay.

– Isten, az a rossz – mondta Franchot – s mi eltüntetjük.

Mindketten Marcellel együtt búcsút vettek Sophie-tól.

– Isten velük, uraim – mondta Sophie. – Kiáltsuk: „Éljen a szabadság s éljen a király!” És ön, szomszéd, ne akadályozzon meg abban, hogy meghaljunk, majd ha szükségünk lesz rá.

-- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata

Nincs hozzászólás to “Anatole France: A hajnal”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)