Anatole France: Gestas

23 február 2011

Gestas, dixit li Signor, entrez en paradis.
Gestas, mondá az Úr, bé léphetsz a’ paraditsomba.

„Gestas a neve a régi misztériumainkban a latornak,
kit Jézus Krisztus jobbján feszítettek keresztre.”

(Augustin Thierry: Larmor megváltása.)

Mesélik, hogy mostanában él egy züllött legény, Gestasnak hívják, s a világ legédesebb dalait költi. Tömpe arca testi bűneinek jegyét viseli, és estefelé gonosz örömök fényei csillannak meg zöld szemében. Már nem fiatal. Koponyájának dudorai rezesen vöröslenek; tarkójára megőszült, hosszú haj csügg. S mégis ártatlan; megőrizte gyermekkorának hitét. Ha nem fekszik éppen kórházban, holmi kis szálló szobácskájában lakik valahol a Panthéon és a Jardin des Plantes között. Itt, ebben az ódon szegénynegyedben, minden kő személyes ismerőse, a homályos, szűk utcácskák türedelmesek hozzá; az egyik utcácska különösen szívéhez nőtt, mert kétoldalt csapszékek, lebujok szegélyezik, s valamelyik ház szögletén Szűzmária-szobor áll égszínkék fülke rácsa mögött. Esténként kávéházról kávéházra jár: itt pálinkát iszik, amott sört, rendje van ennek; a kicsapongás kemény munka, módszerességet, rendszerességet követel. Az éjszaka már előrehaladott, mire hazatalál nyomorúságos kamrájába – maga se tudja, hogyan; mindennapos csodatétellel leli meg vaságyát, s ruhástul roskad rá. Itt alussza a csavargók és gyermekek mélységes álmát. Hanem ez az álom rövid.

Alighogy a hajnal megfakítja az ablakot, s a függöny résein át világító nyilát lövelli a pad­lásszobába, Gestas kinyitja szemét, feltápászkodik, megrázza magát, mint az ágyékon rúgott gazdátlan kutya, lesiet a hosszan kanyargó csigalépcsőn, és gyönyörűséggel látja viszont az utcát, a jó utcát, mely oly megértő a megalázottak és szegények bűnei iránt. Szeme hunyorog a felkelő nap finom döfködésétől; szatíros orrcimpái duzzadnak a reggeli levegőtől. Tagba­szakadtan és szálasan, régi köszvényétől megmerevedett lábbal jár; húszévi csavargástól elnyűtt somfabotjára támaszkodik. Mert éjszakai kalandozásai során sosem vesztette el sem a pipáját, sem a botját. Ilyenkor nagyon jóságos és nagyon boldog az arca. S ő valóban boldog is. Legnagyobb öröme e földön – s ezt álma árán váltja meg – ha az italmérésekben együtt ihatja reggeli fehér borát a munkásokkal. Az iszákos ártatlansága: fakó fényben, kőművesek fehér zubbonyai közt a világos bor; e gyermeki öröm elbűvöli bűnben is tisztának maradt lelkét.

Így mendegélt egy tavaszi reggelen garniszállójától a Kis Szerecsenig, mikor Gestas nagy gyönyörűségére kinyílt a festett, öntöttvas szaracénfővel díszített ajtó, és ő ismeretlen barátok társaságában járulhatott a bádoggal borított pult elé: Creuse megyei munkások egész raja volt ez, összekoccintották poharukat, a szülőföldjükről beszélgettek és élcelődtek, mint Nagy Károly tizenkét hűbérura. Boroztak, falatoztak; ha egyiküknek valami jó ötlete támadt, harsányan nevetett, s hogy szavának nagyobb nyomatékot adjon, jókorát püfölt a cimborái hátába. Az öregebbek csöndesebben iszogattak. Amikor fölkerekedtek és dolgukra mentek, Gestas utolsónak hagyta el a Kis Szerecsent, és betért a Zamatos Birsalmába. Vaslándzsás rácsát jól ismerte. Itt megint szeretetre méltó társaságban ivott; sőt még két gyanakvó és jámbor rendőrt is megvendégelt egy pohárral. Aztán betért a harmadik kocsmába; ennek régimódi kovácsoltvas cégérén két csöpp legényke emelt egy óriási szőlőfürtöt, s itt maga a szép Trubert-né asszony szolgált fel neki, aki az egész környéken híres volt okosságáról, erélyéről és kedélyességéről. Később az erődítmények felé ballagva, ivott a törkölyfőzőknél is; ezeknek sötét a butikja, s a homályból hordók rézcsapjai csillannak elő; ivott aztán a pálinkamérésekben is, ahol az örökké zárt zöld zsalugátereket két, ládába ültetett babérfa őrzi. Ezek után visszament a népes negyedekbe, és néhány kávéházban ürmöst meg törkölyt hajtott le. Nyolcat harangoztak. Nagyon peckesen, egyenletesen, mereven és ünnepélyesen járt; igen meglepte, ha a tarkóra font kontyú, hajadonfőtt bevásárlásra siető asszonyok oldalba lökték nehéz kosarukkal, vagy ha vaktában beleütközött egy lánykába, aki karjában óriás cipót szorongatott. Olykor, ha átvágott a kocsiúton, a tejeskocsi, melyen vidáman táncoltak a bádogkannák, oly hajszálközelségben fékezett mellette, hogy megérezte a ló meleg leheletét. De azért zavartalan, nyugalommal folytatta útját, rá sem hederítve a faragatlan tejesember káromkodásaira. Igaz, somfabotjával támogatott járása kevély és nyugodt volt. Csak belül tántorgott az öregember. Reggeli derűjéből mi sem maradt. A pacsirta, mely a halvány bor első cseppjeivel ujjongó dalát csepegtette belé, nyílsebesen elrepült; a lelke most ködös fenyér volt, s a fekete fákon hollók károgtak. Halálos szomorúság borult reá. Önutálkozás csömöre fogta el. A megbánás és a szégyen hangja rákiáltott: „Disznó! Disznó! Disznó vagy!” Elragad­tatva hallgatta ezt a haragos, tiszta hangot, ezt a benne rejtélyesen fölhangzó angyali hangot, amely egyre csak hajtogatta: „Disznó! Disznó! Disznó vagy!” Az ártatlanság és tisztaság végtelen vágya támadt fel benne. Sírt; nehéz könnycseppek gördültek kecskeszakállára. Önmagát siratta. Engedelmeskedve a mester szavának, ki így szólt: „Sírjatok magatokon és gyermekeiteken, Jeruzsálem leányai”, szemének keserű harmatát hullatta a hét bűnnel gyalázott húsára és trágár álmaira, melyeket ittassága nemzett. Feltámadt gyermekkorának hite, frissen szétáradt és kivirágzott benne. Ajkáról gyermekded imák peregtek. „Istenem, add, hogy hasonló lehessek a kisgyermekhez, aki voltam” – szólt halkan. Mikor ezeket az egyszerű szavakat mondotta, éppen egy templom pitvarában állt.

Vén templom volt, egykor fehér és szép a kőcsipkéi alatt, de az idő meg az emberek meg­tépázták. Most már oly fekete, mint a szurok, és szépsége már csak a poéták szívéhez szól; „szegényke és öreges” lett, mint François Villon édesanyja, aki hajdan itt térdepelt talán, és felnézett a ma fehérre meszelt, festett falak paradicsomára, amelynek zengő hárfáit hallani vélte, meg a pokolra, hol az elkárhozottak „rotyognak”, amitől a derék teremtés igen rémül­dözött. Gestas belépett Isten házába. Odabenn senkit sem látott, még egy szenteltvíz-tartót sem, még egy François Villon anyjához hasonló szegény asszonyságot sem. Csak a hajó szép glédába állított székei tanúskodtak a parókia híveinek hűségéről, s úgy látszott, mintha távollévők nevében folytatnák az imát.

A boltívekről aláhulló nedves és friss árnyékban Gestas jobbra fordult, az oldalhajó felé. Ott, a pitvar közelében, a Szent Szűz szobra előtt egy háromlábú vasállvány méregette hegyes fogait, de nem égett rajtuk egyetlen fogadalmi gyertya sem. Tekintetét ráfüggesztette a fehér, kék és rózsaszín képmásra, mely a hálaadományként felaggatott apró arany és ezüst szívek között mosolygott; meghajtotta merev, öreg lábát, Szent Péter könnyeit sírta, s nagyon gyöngéd, össze­függéstelen szavakat sóhajtott. „Jóságos Szűz, Anyám, Mária, a gyereked, a gyereked, anyuskám!” De azután nagyon hirtelen fölemelkedett, néhány gyors lépést tett, és megállt egy gyóntatószék előtt. Az idő olajszínűre barnította tölgyfáját; a présházak gerendáira emlékez­tetett, olyan volt, mint valami jóravaló, meghitt, családias, öreg fehérneműs almárium. Oldal­falainak kagyló alakú címereit faragott vallás jelvények díszítették, és a hajdanvaló polgár­asszonyok emlékét idézték, akik itt hajtották meg magas csipkebóbitájukat, s e jelképes medencében mosdatták meg háziasszonyi lelküket. Ahova ők térdeltek, ott pihent most Gestas térde; ajkait a farácshoz nyomta, és halkan szólt: „Atyám, atyám!” De mivel hívására senki sem felelt, csendesen megkocogtatta ujjaival a kis ablakot.

– Atyám, atyám!

Megtörölte szemét, hogy jobban keresztüllásson a rácsozat résein, s a homályban egy pap fehér karingét vélte felfedezni.

– Atyám, atyám – ismételgette – hallgasson meg hát! Meg kell gyónnom, meg kell mosdatnom lelkemet, mert fekete és mocskos; undorodom tőle, émelygek. Gyorsan atyám, a bűnbánat fürdőjét, a megbocsátás fürdőjét, Jézus fürdőjét. Ha ocsmányságomra gondolok, felfordul a gyomrom, s úgy érzem, mintha kiokádnám tisztátlanságaimat. Fürdőt, fürdőt!

Aztán várakozott. Hol úgy rémlett néki, hogy a gyóntatószék mélyén egy kéz int feléje, hol úgy látta, hogy csak az üres fülke ásít rá; így várt sokáig. Mozdulatlanul várt, térde a térdep­lőre, szeme a rácsra szegeződött, onnan remélte a bűnbocsánatot, a békességet, a felüdülést, az üdvöt, az ártatlanságot, az Istennel és önmagával való kibékülést, a mennyei örömöt, a szeretetben való megelégedést, a legfőbb jót. Időnként halk esdekléseket mormolt:

– Tisztelendő úr, atyám, tisztelendő uram! Szomjazom, inni kérek, nagyon szomjas vagyok! Jóságos tisztelendő atyám, adjon, amit tud, tiszta vizet, fehér ruhát és szárnyakat szegény lelkemnek. Adjon üdvös elégtételt és feloldozást.

De mert nem kapott választ, erősebben kopogtatott a rácson, és hangosan jelentette be igényét:

– Gyóntatást, legyen szíves!

Végül elvesztette türelmét, feltápászkodott s nagyokat vágott somfabotjával a gyóntatószék falára.

– Hé, hol a plébános? Hé, hol a plébános? – ordította.

S ahogy beszélt, erősebben kopogott, dühös ütések záporoztak, a gyóntatószékből porfelhők szálltak fel és öreg, szúette deszkáinak nyögésével válaszolt a bántalmakra.

A sekrestyét seprő egyházfi feltűrt ingujjal szaladt ki a zajra. Mikor a bottal hadonászó embert megpillantotta, egy pillanatra meghökkent; aztán a legalázatosabb rendfenntartásban meg­őszült szolgák óvatos lassúságával közeledett feléje. Hangtávolságra érve megkérdezte:

– Mit akar?

– Gyónni akarok.

– Ilyenkor nincs gyónás.

– Meg akarok gyónni.

– Távozzék.

– Hívja a plébánost.

– Minek?

– Hogy meggyónhassak.

– Ilyenkor nincs itt a plébános.

– Akkor hívja az első káplánt.

– Az sincs itt. Távozzék!

– A második káplánt, a harmadik káplánt, a negyedik káplánt, az utolsó káplánt.

– Távozzék!

– Ó, hagynának gyónás nélkül meghalni? Ez botrányosabb állapot tehát, mint 93-ban!… Egy icipici káplánt. Mit fáj az magának, ha meggyónok egy icipici káplánnak, aki még a dere­ka­mig sem ér? Szóljon egy papnak, hogy hallgassa meg gyónásomat. Ígérem neki, hogy ritkább, különösebb, érdekesebb bűnöket bízok reá, mint aminőket szószátyár, bűnbánó nőszemélyek duruzsolnak a fülébe. Hírül adhatja neki, hogy igazi szép gyónáshoz kéretik.

– Távozzék!

– Hát nem érted meg, vén Barrabás? Mondom, hogy ki akarok békülni a jó Istennel, az istenfáját!

Bár nem volt oly méltóságteljes alakja, mint a gazdag plébániák sekrestyéseinek, ez a seprős alabárdos is tagbaszakadt ember volt. Vállon ragadta a mi Gestasunkat s kipenderítette.

Odakünn az utcán Gestasnak csak az járt a fejében, hogy az egyik oldalkapun visszasurran a templomba, ha lehetséges, hátulról lepi meg az egyházfit, aztán kerít egy kis káplánt, aki hajlandó meghallgatni a gyónását.

E terv sikerét szerencsétlen módon megakadályozta, hogy a templomot öreg házak vették körül, és Gestas reménytelenül belegabalyodott az utcák, utcácskák, zsákutcák és sikátorok kiismerhetetlen útvesztőjébe.

Volt ott egy söntés, ahol a szegény vezeklő úgy hitte, hogy vigaszt lel az abszintban. El is érte ezt. De hamarosan új bűnbánat növekedett benne. S ez szilárdítja meg barátainak reményét, hogy mégis üdvözül. Gestas hite egyszerű, erős és gyermeki. Inkább a jó cselekedetek hiányzanak nála. Azért mégse essünk kétségbe miatta, hisz ő maga sem esik soha kétségbe.

Bár nem bocsátkozunk az eleve-elrendeltetés tanának bonyolult kérdéseibe, és nem is mér­legeljük e tárgyban Szent Ágostonnak, a gotschalkistáknak, az albigenseknek, Wyclif híveinek, a huszitáknak, Luthernek, Kálvinnak, Janseniusnak és a nagy Arnaud-nak nézeteit, mégis úgy véljük, hogy Gestas az üdvözültek örök boldogságára rendeltetett.


Gestas, mondá az Úr, bé léphetsz a’ paraditsomba.

(Ford.: Kürti Pál)

-- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata

Nincs hozzászólás to “Anatole France: Gestas”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)