Anatole France: Rozscipók

27 április 2011

Tu tibi divitias stolidissime congeris amplas:

Negasque micam pauperi:
Advenit ecce dies qua saevis ignibus ardens
Rogabis aquae guttulam.

(Navis stultifere 1507, fo XIX.)

Nyakló nélkül összeharácsolsz szörnyű vagyont, míg
Szegénynek egy morzsát se vetsz:
Eljön a nap, iszonyú tűz lángja emészt, s majd
Gyűszűnyi vízért esdekelsz.

(Az ostobán vezetett hajó 1507, fo XIX.)

Ebben az időben Niccolo Nerli bankár volt Firenze nemes városában. Amikor a hajnali órát kongatták, ő már íróasztalánál ült, és az esti harangszónál még mindig nem kelt föl, egész nap számokat írt a táblácskákra. Pénzt kölcsönzött a császárnak meg a pápának. Az ördögnek magának csak azért nem kölcsönzött, mert félt, hogy rossz üzletet csinál azzal, akit a Gonosznak neveznek, és aki ravasz és agyafúrt. Niccolo Nerli merész volt és bizalmatlan. Nagy vagyont halmozott össze, és sok embert fosztott ki. Ezért volt becsülete Firenzében. Oly palotában lakott, ahová Isten napja csupán keskeny ablakokon át jutott be; elővigyá­zatosságból volt ez így, mert a gazdagok háza olyan legyen, mint a vár, és akik nagy vagyont gyűjtenek, okosan teszik, ha erővel védelmezik meg azt, amit fortéllyal szereztek.

Niccolo Nerli palotáját tehát felszerelték rácsokkal és láncokkal. Benn a falakat ügyes mesteremberek festették ki, az Erényeket ábrázolták asszonyok, pátriárkák, próféták és Izráel királyai alakjában. A hálószobák falára feszített szőnyegek Nagy Sándor és Tristan történetét tárták a szemlélő elé, úgy, amint azt a regényekben elmesélték. Niccolo Nerli gazdagságát jámbor alapítványokkal villantatta fel a városban. A falakon kívül kórházat építtetett, melynek faragott és festett homlokdíszítése az ő életének legtiszteletreméltóbb cselekedeteit ábrázol­ták, és elismeréséül azoknak a pénzösszegeknek – amelyeket a Santa Maria Novella építésének befejezéséhez adott – arcképét kifüggesztették ennek a templomnak a kórusában. Azon látható volt, amint összetett kézzel a Szent Szűz előtt térdepel. Rá lehetett ismerni piros gyapjú­sapkájáról, prémes köntöséről, sárgás, zsírba ágyazott ábrázatáról és apró, élénk szeméről. Felesége, Mona Bismantova, becsületes és szomorú asszony – olyan, akiben közhit szerint, senki sem lelhette valaha is kedvét – a Szűz másik oldalán térdelt, az imádkozás alázatos tartásában. Niccolo Nerli a köztársaság egyik legelső polgára volt; minthogy sohasem emelt szót a törvények ellen, és mert nem törődött a szegényekkel, sem azokkal, akiket az éppen hatalmon levők bírságra vagy száműzetésre ítéltek, mi sem csökkentette a városi elöljárók szemében azt a megbecsülést, amit nagy gazdagságával kivívott magának.

Egy téli estén a szokottnál később tért haza palotájába, és küszöbe előtt félmeztelen koldusok vették körül, akik tenyerüket nyújtották feléje.

Durva szavakkal kergette el őket. De az éhség a koldusokat oly vadakká és elszántakká tette, mint a farkasokat. Körülfogták és panaszos, rekedt hangon kenyeret kértek tőle. Már lehajolt, hogy követ kapjon föl, és meghajigálja a tolakodókat, amikor észrevette egyik szolgáját, aki a fején kosarat hozott, tele az istálló, a konyha és a kert cselédsége számára sütött rozscipókkal.

Jelt adott a szolgának, hogy közeledjék, és két kézzel markolva a kosárba, odadobálta a cipókat a szerencsétleneknek. Majd hazatérve lefeküdt és elaludt. Álmában gutaütést kapott, és olyan hirtelen halt meg, hogy még ágyában hitte magát, amikor ama „mindenek fényes­ségétől elnémult” helyen meglátta Szent Mihályt, a testéből sugárzó fénytől megvilágítottan.

Az Arkangyal, kezében a mérleggel, annak serpenyőit rakta meg. A nehezebbik serpenyőben ráismervén azokra az ékszerekre, amelyeket özvegyasszonyok zálogosítottak el nála, a jog­talanul visszatartott és saját jegyével megjelölt tallérok sokaságára, uzsorával vagy csalással szerzett bizonyos ritka szép aranypénzekre, amelyek egyedül az ő birtokában voltak. Niccolo Nerli megértette, hogy itt az ő immár betöltött életét mérlegeli előtte Szent Mihály. Figyelmes lett és aggodalmakkal tele.

– Messer San Michele – mondta -, ha az egyik serpenyőbe rakja mindazt a nyereséget, amit életemben szereztem, tegye a másikba, kérem, azokat a szép alapítványokat, amelyekkel bőkezűen bebizonyítottam jámborságomat. Ne felejtse ki a Santa Maria Novella templomát, melynek építéséhez a költség jó harmadával járultam, sem a kórházat, a város falain kívül, melyet teljes egészében a magam dénárjaiból építettem.

– Ne féljen, Niccolo Nerli – felelte az Arkangyal. – Semmiről sem feledkezem meg.

És dicsőséges kezével a könnyebbik serpenyőbe tette Santa Maria dómját, meg a kórházat is, faragott és festett díszével. De a serpenyő egyáltalában nem szállott alább.

A bankárt erre élénk nyugtalanság fogta el.

– Messer San Michele – szólt újra -, keressen csak még valamit. Még nem tette a serpenyőbe sem a Szent János templomának adományozott szép szenteltvíztartómat, sem a Szent András szószékét, melyen Krisztus Urunk keresztelése látható élethűen. Olyan mű ez, amely sok pénzembe került.

Az Arkangyal a szószéket is és a szenteltvíztartót is a serpenyőbe, a kórház tetejére rakta, de a serpenyő nem ereszkedett alább. Niccolo Nerli érezte, hogy homlokát hideg verejték lepi el.

– Arkangyal uram – kérdezte -, biztos benne, hogy jó a mérlege?

Szent Mihály mosolyogva válaszolta, hogy ha nem is a párizsi uzsorások vagy a velencei pénzváltók által használt mérlegek mintájára készült, azért még nem pontatlan.

– Hogyan? – sóhajtotta Niccolo Nerli egész sápadtan. – E templom, e szószék, e medence, e kórház valamennyi ágyával nem nyom többet, mint egy szalmaszál, mint egy madár tolla?

– Amint látja, Niccolo – mondotta az Arkangyal -, eddigelé bűnös cselekedeteinek súlya jóval többet nyom, mint jótéteményeinek könnyed terhe.

– Tehát a pokolba jutok – nyögte a firenzei.

És fogai vacogtak az irtózattól.

– Türelem, Niccolo Nerli, türelem – szólt újra az égi ítélő -, még nem végeztünk. Itt van még ez.

És a boldogságos Szent Mihály fogta azokat a rozscipókat, amelyeket a gazdag előző este vetett a szegényeknek. Odatette a jótettek serpenyőjébe, mely hirtelen lesüllyedt, ugyanakkor a másik felemelkedett, és a két serpenyő ugyanazon a szinten maradt. A mérleg nyelve nem ingadozott se jobbra, se balra, és hegye a két súly tökéletesen egyenlő voltát mutatta.

A bankár nem akart hinni a szemének.

A dicsőséges Arkangyal így szólt hozzá:

– Látod, Niccolo Nerli, nem vagy jó sem a mennyre, sem a pokolra. Menj, térj vissza Firenzébe, szaporítsd városodban azokat a kenyereket, amelyeket saját kezeddel adtál éjszaka, anélkül, hogy bárki is látott volna téged, és akkor megmenekülsz. Mert nem elég, ha az ég megnyílik a bűnét megbánó lator és a síró utcalány előtt. Isten irgalma végtelen: megmenti még a gazdagokat is. Légy méltó rá te is. Szaporítsd a cipókat, melyeknek súlyát látod a serpenyőmben. Menj!

Niccolo Nerli fölébredt ágyában. Elhatározta, hogy megfogadja az Arkangyal tanácsát, és megszaporítja a szegények kenyerét, hogy bejuthasson az egek országába.

Életének három esztendejében, amit első halála után még a földön töltött, irgalmas volt a szerencsétlenekkel szemben, és bőségesen osztott alamizsnát.

 

(Ford.: Aranyossi Pál)

-- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata

Nincs hozzászólás to “Anatole France: Rozscipók”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)