Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata » Apollinaire, Guillaume: A csalatkozhatatlanság

Apollinaire, Guillaume: A csalatkozhatatlanság

27 április 2012

Porporelli bíboros 1906. június 25-én éppen befejezte ebédjét, amikor az inas jelentette, hogy egy francia pap, Delhonneau abbé keresi. Délután három óra volt. Az engesztelhetetlen fényű nap, mely hajdan a régi rómaiak diadalmas fortélyainak ösztönzője volt, s amely manapság már a hideg gaztetteket is alig tudja felhevíteni – a nap ugyan a piazza di Spagnára dárdázta elviselhetetlenül perzselő sugarait, de megkímélte a bíborosi palotának ama lakosztályát, ahol Porporelli kardinális tartózkodott. A zsaluk kellemes hűvösséget s csaknem érzékien kéjes félhomályt őriztek meg.
Delhonneau abbét bevezették az ebédlőbe. A francia pap a Morvan-hegység környékéről származott. Makacs embernek látszott; önfejűsége szinte az indiánokéra emlékeztetett. Autuni volt; tulajdonképpen az egykori Bibracte kelta erődövezetében kellett volna születnie, Beuvray hegyén. A gall-római eredetű Autunben és környékén még ma is élnek gallok, akiknek ereiben egy csöpp latin vér sem csörgedez. Delhonneau abbé ilyen ember volt. Az egyházfejedelemhez lépett, s mint szokás, megcsókolta gyűrűjét. Nem vett a szicíliai gyümölcsökből, melyekkel Porporelli kardinális egy kosárból kínálta; előadta, hogy milyen szándék vezette ide:

– Szeretném, ha Őszentsége, a Pápa, audiencián fogadna. De – magánkihallgatást kérek.
– Titkos kormánymegbízatás? – kérdezte bizalmasan kacsintva a bíboros.
– Egyáltalán nem, eminenciás uram – felelte Delhonneau abbé. – Olyan okok késztettek rá, hogy audienciát kérjek, amelyek nemcsak a francia egyházat, hanem az egyetemes katolikus világot is érdeklik.
– Dio mio! – kiáltott a bíboros, és egy ánizzsal és mogyoróval ízesített aszalt fügébe harapott. – Valóban ilyen súlyos az ügy?
– Rendkívül súlyos, eminenciás uram – ismételte a francia pap, s néhány viaszfoltot pillantva meg reverendáján, vakarni kezdte a pecséteket.
– Hát mi történt? – kérdezte a főpap. – Már épp elég bajunk volt a maguk szeparációs törvényével, meg ennek a landshuti bajornak, Bierbaum kanonoknak a zavaros tévelygéseivel, aki szüntelenül a csalatkozhatatlanság ellen ír…
– Milyen oktalan ember! – szakította félbe Delhonneau abbé.
Porporelli kardinális az ajkába harapott. Ifjúkorában, amikor még csak világi pap volt Firenzében, maga is küzdött a pápai csalatkozhatatlanság ellen, de később fejet hajtott a dogma előtt.
– Holnap meglesz az audiencia, signor abbé – mondta. – Ismeri a szertartásrendet?
És kezét nyújtotta; a pap meghajolt, cuppanós csókot nyomott a bíbornok kezére, majd az ajtóig hátrált, ott újra meghajolt, s Porporelli kardinális bágyadt mozdulattal megáldotta jobb¬jával, míg bal kezével már a kosárka őszibarackjait tapogatta.

Amikor Delhonneau abbét másnap a pápa elé vezették, térdre vetette magát, és megcsókolta a fehér pontifex papucsát, majd eltökélten felemelkedett, s latinul arra kérte Őszentségét, hallgassa meg – mintegy gyóntató atyaként -, négyszemközt. S minő leereszkedés! A Szentatya teljesítette a merész kérelmet.

Kettesben maradván, Delhonneau abbé halk beszédbe kezdett. Megpróbálta olaszosan ejteni a latin szavakat, szemináriumi stílusában gallicizmusok hemzsegtek, minduntalan a francia ü hangot használta, úgyhogy a pápa, aki nem értette minden szavát, olykor félbeszakította, s arra kérte, ismételje meg némely mondatát.

– Szentatyám – szólt Delhonneau abbé. – Keserves tanulmányok és elmélkedések eredményeképpen arra a bizonyosságra jutottam, hogy dogmáink nem isteni eredetűek. Elvesztettem hitemet, s meggyőződésem, hogy becsületes vizsgálat során senkinél sem maradhat érintetlen a hit. Egyetlen ága sincs a tudománynak, amely kétségtelen tényekkel ellent ne mondana a vallás úgynevezett igazságainak. Ó, Szentatyám! Milyen keserűség egy pap számára, hogy felismeri tévedéseit, s milyen fájdalmas, hogy be is meri vallani őket!

– Gyermekem – felelte a pápa -, úgy gondolom, ilyen körülmények között nem is celebrált többé szentmisét. Egyetlen pap sem dicsekedhet azzal, hogy ne ismerné azokat a kételyeket, amelyek most megrohanták az ön lelkét; de ha egy időre elvonul ebbe a városba, a katolicizmus bölcsejébe, visszanyeri majd elveszített hitét, s hála a…

– Nem, nem, Szentatyám! Mindent megtettem már, hogy visszanyerjem hitemet, amely eleinte csak megingott, de aztán örökre összeomlott bennem. Megkíséreltem azt is, hogy elforduljak e kínzó gondolatoktól. Hiábavaló kísérlet volt!… De hiszen ön, Szentatyám, ön is kijelentette az imént, hogy ismeri ezeket a kételyeket! Mit mondok? Kételyek? Nem! Megvilágosodások, sugallatok, bizonyosságok! Vallja be, Szentatyám, hogy a tiara, mely homlokát ékíti, szentelt hazugságoktól súlyos! S ha a politika meg is gátolja abban, hogy kinyilvánítsa ama tagadásokat, amelyek ott forognak agyában – ezek a tagadások mégiscsak léteznek! A pápai hatalom valóságos terhe a félelem, a rettegés attól, hogy a szentatya évszázados hazugságok segítségével uralkodik – ez a teher görnyeszti meg a választottat amikor kilép a konklávéból… Válaszoljon, Szentatyám! Önnek ezt tudnia kell! A római pápa szeme nem lehet homályosabban látó, mint egy Morvan-vidéki szegény papé!

A pápa mozdulatlanul, komoran, ünnepélyesen ült, s a szónoklat utolsó tirádája alatt egyetlen szót sem szólt. Delhonneau abbé, amint ott állt előtte, azokra a gallusokra emlékeztetett, akik Róma kirablásakor a szenátorokkal ingerkedtek – s a szenátorok fenségesek voltak, akárcsak a szobrok, amint a sella curulison ültek. A pontifex lassan felemelte tekintetét, és megkérdezte:
– Hová akarsz kilyukadni, pap?
– Szentatyám – felelte Delhonneau abbé -, hihetetlen hatalom összpontosul a kezében! Önnek joga van a Jót hirdetni, vagy a Rosszat. A szentatya csalatkozhatatlansága kétségbevonhatatlan dogma, mert földi realitáson nyugszik; ez a dogma olyan rangot és erőt ad, melyhez nem férhet ellentmondás. Tetszése szerint parancsolhatja rá a világ katolikusaira az igazságot vagy a tévedést. Legyen jóságos, Szentatyám! Legyen emberi! Tanítsa azt, ami igaz. Rendelje el ex cathedra, hogy oszlassák fel a katolicizmust! Hirdesse ki, hogy a katolicizmus praktikái babonás jellegűek! Nyilatkoztassa ki, hogy vége az Egyház évezredes diadalmas szerepének! Emelje dogmává mindezeket az igazságokat, s akkor elnyeri az emberiség háláját! Méltóképpen száll le a trónusról, amelyen a tévedés hatalmával uralkodott, s amely trónt ezentúl senki sem foglalhatja el jogosan és törvényesen, ha a Szentatya kijelentette, hogy örökre üresen kell maradnia!

A pápa felállt. Nem törődve a szertartásrenddel, úgy hagyta el a szobát, hogy egyetlen pillantásra, egyetlen szóra se méltatta a francia papot. Delhonneau abbé megvetően mosolygott. Egy nemesi gárdista vezette ki, végig a Vatikán pompázatos folyosóin, egészen a kijáratig.

Nem sokkal később a pápai kúria új püspökséget alapított Fontainebleau-ban, és fontainebleau i püspökké Delhonneau abbét nevezte ki.

Amidőn az új püspök első ad limina útján azt javasolta a Szentszéknek, hogy a Franciaország isteni küldetésébe vetett hitet emeljék dogmává, Porporelli bíboros, meghallván a javaslatot, így kiáltott fel:
– Tiszta gallikanizmus! Milyen jótétemény is a gallok számára a gall-római közigazgatás! Mennyire szükséges, hogy lecsillapítsák a franciák féktelenségét! És milyen nehéz is civilizálni őket!…

-- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata

Nincs hozzászólás to “Apollinaire, Guillaume: A csalatkozhatatlanság”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)