Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza » Asimov: Az utolsó kérdés

Asimov: Az utolsó kérdés

23 július 2014

asimovAz utolsó kérdést először, félig tréfá­san, 2061. május 21-én tették fel; ebben az időben lépett ki az emberiség a fénybe. A kérdés feltevésére egy ötdolláros fogadást követően került sor, néhány szódás whisky társaságában, a következőképpen:
Alexander Adell és Bertram Lupov mindketten Multivac hűséges kiszolgáló-személyzetének tagjai voltak. Mint akárki más, ők is nagyon jól tudták, hogy mi van ennek az irdatlan – sok-sok mérföld hosszú – komputernek a jéghideg, kattogó-villogó homloka mögött. Ráadásul nekik még volt némi halvány fogalmuk a relék és áramkörök egyszerű­sített tervrajzáról is, hiszen a teljes egész már réges-rég túlnőtt azokon a dimenziókon, amelyeket az emberi agy még fölfoghatna.
Multivac önmagát szabályozta, önmagát kor­rigálta. Ennek is így kellett lennie, mert nem volt senki emberfia, aki elég gyorsan vagy akár csak megfelelően szabályozni és korrigálni tudta volna. Így tehát Adell és Lupov csak félvállról és felületesen szolgálták a gigantikus szörnyeteget, de azért éppolyan jól, mint bárki más. Megetették szépen az adatokkal, mindenkori szükségleteikhez igazítva a kérdéseket, és lefordították a lyukkártyára köpött válaszokat. Nem is vitás, hogy ők és a hozzájuk hasonlók méltán osztozhattak a dicsőségben, amit Multivac kivívott.
Multivac évtizedeken át segített megtervezni űrhajókat, és kiszámítani a röppályákat, lehetővé téve ily módon az emberiségnek, hogy leszálljon a Holdon, a Marson és a Vénuszon; de aztán kiderült, hogy a Föld szegényes nyersanyagforrásai képtelenek ellátni az űrhajókat. Túl sok energiára volt szükség a hosszú utazásokhoz. Lassan kimerülteka Föld szén- és urániumkészletei, hiába lett egyre hatékonyabb a kitermelés, ha egyszer mindkettőből csak ennyi meg ennyi volt.
Multivac azonban fokozatosan elég adatot gyűjtött ahhoz, hogy mélyebben szántó kérdésekre is alaposabb válaszokat adhasson, és ami addig csak elmélet volt, 2061. május 14-én valósággá vált.
Világméretekben hozzáláttak a napenergia közvetlen raktározásához, átalakításához és felhasználásához. Az egész Földön egy csapásra abbahagyták a szénfüstölést meg az uránmag-hasogatást, és egyetlen kapcsoló elfordításával rákapcsolták a bolygót egy aprócska, alig egy mérföld átmérőjű űrállomásra, amely féltávolságban keringett a Föld és a Hold között. A bolygót a napenergia láthatatlan sugarai látták el energiával.
Hét nap sem volt elég, hogy megkopjon valamicskét a dicsőség, és Adellnek meg Lupovnak csak most először sikerült megszöknie a kényelmetlenné v­ált nyilvános funkcióból, hogy egy olyan helyre vonuljanak vissza, ahol senki sem keresheti őket: az alagsorba, Multivac hatalmas testének föld alatti régióiba. Mivel magára hagyták, Multivac is kivette jól megérdemelt pihenőjét: unottan, lassú kattogással szortírozgatta az adatokat, amit a fiúk egy cseppet se bántak. Úgy volt eredetileg, hogy nem is zavarják meg.
Lehoztak magukkal egy flaskát is, és pillanatnyilag nem volt más vágyuk, mint hogy lazítsanak egy kicsit egymás és a flaska társaságában.
– Szédítő, ha meggondolod, micsoda fantasztikus energiát szabadítottunk fel – mondta Adell. Széles arcát fáradt vonások szelték keresztül-kasul; lassan, élvezettel kevergette az italát egy üvegrudacskával, és a jégkockák tehetetlen bukdácsolását figyelte. – Eleget ahhoz, hogy ha épp nem jutna jobb eszünkbe, egyetlen hatalmas, tisztátalan vasérccseppé olvasszuk össze a Földet anélkül, hogy egyáltalán feltűnne ez a mértéktelen pocsékolás. Eleget ahhoz, hogy örökre ellásson minket, örökre, örökre, mindörökre! Lupov félrebillentette a fejét. Ez volt a trükkje mindig így tett, amikor tamáskodni akart; most pedig akart, részben azért, mert neki kellett lecipelnie az üveget és a poharakat.
– Örökre aligha – mondta.
– Jó, legyen neked: majdnem örökre. Amíg kiég a Nap, Bert.
– Az nem tart a végtelenségig.
– Hát nem, a fene egyen meg! Csak néhány milliárd évecskéig. Mondjuk húszmilliárdig. Most boldog vagy?
Lupov a hajába túrt, mintha meg akarna bizo­nyosodni róla, hogy az a néhány szál még mindig ott van, aztán finoman kortyolt egyet az italából.
– Húszmilliárd év sem a végtelenség.
– De azért nekünk még elég lesz, nem?
– Nekünk elég lett volna a szén és az urán is.
– Persze, persze, de azért most már semmiből sem áll rákapcsolni minden egyes űrhajót a nap­állomásra, aztán ha „tankoltak”, mehetnek akár a Plútóra is, milliószor oda meg vissza, anélkül, hogy akár egy fikarcnyit törődnének az üzemanyaggal. Próbáld meg ugyanezt szénnel vagy uránnal! Ha nekem nem hiszel, kérdezd meg Multivactól!
– Fölösleges. Én is tudom.
– Hát akkor meg hagyd abba, és ne ócsárold itt, amit Multivac tett értünk! – mondta Adell felfor­tyanva. – Nagyon is jól csinálta.
– Mondtam én az ellenkezőjét? Én csak azt mondtam, hogy egyetlen nap sem világít örökké. Ennyit, és semmi mást. Jó, húszmilliárd évre el va­gyunk látva; na de aztán, aztán mi lesz? – szegezte enyhén remegő ujját a másik mellének Lupov. – És ne gyere nekem azzal, hogy akkor majd átkapcso­lunk egy másik napra.
Egy darabig egyikük se szólt. Csak Adell emelte időnként poharát az ajkához, Lupov szeme meg le­csukódott. Pihentek.
Aztán hirtelen felpattant Lupov szempillája.
– Hát mégiscsak azt forgatod a fejedben, hogy majd egyszerűen átkapcsolunk egy másik napra, ha a miénk kikészült, ugye?
– Semmire se gondolok.
– Nem a fenét! Gyenge a logikád, ez a te nagy bajod. Olyan vagy te is, mint az a viccbeli pasas, akit elkapott egy hirtelen zápor, erre odarohant egy erdősávhoz, és jó kényelmesen elhelyezkedett az egyik fa alatt. Nem nagyon izgatta magát, mert arra számított, hogy majd szépen átsétál egy másik fa alá, ha az övé már átázott.
– Értem én – mondta Adell. – Ne üvölts úgy! Mire a Nap kiég, kihuny a többi csillag is.
– Mint a vöcsök! – dörmögte Lupov. – Minden akkor kezdődött, amikor az a nagy kozmikus rob­banás volt, vagy mi a csoda, és mindennek vége lesz, ha kiégnek a csillagok. Némelyik hamarabb, mint a többi. A pokolba is, a legnagyobbak még egymil­lió évet sem érnek meg! A Nap kitart húszmilliárd évig, a törpék talán százmilliárdig is, amilyen kis huncutok. De vegyünk a biztonság kedvéért egybil­lió évet, és hót ziher, hogy vaksötét lesz. Az entrópia a maximumig fokozódik, és kész.
– Mindent tudok az entrópiáról – mondta Adell méltóságteljesen.
– Kutyafülét tudsz!
– Annyit biztosan, mint te.
– Hát akkor azt is tudod, hogy egy szép napon minden véget ér.
– Persze hogy tudom. Mondtam én az ellenke­zőjét?
– Mondtad hát, te szerencsétlen hülye! Azt mondtad, hogy örökre el vagyunk látva energiával, így: „örökre”.
Most Adellen volt a tamáskodás sora.
– Talán majd egyszer újra felépíthetjük az egé­szet – mondta.
– Soha.
– Miért ne? Majd, valamikor.
– Soha.
– Kérdezd meg Multivactól!
– Kérdezd meg te! Na rajta! Öt dollárom van rá, hogy nem megy.
Adell elég részeg volt, hogy megpróbálja, és elég józan, hogy képes legyen olyan kérdésbe kó­dolni a szükséges jeleket és műveleteket, amely körülbelül így hangzott volna: Képes lesz rá va­laha az emberiség, hogy a tiszta energiaveszteség ellenére teljes ifjúságában helyreállítsa a Napot, még akkor is, ha az előzőleg végelgyengülésben kimúlt?
Vagy talán még egyszerűbben így fordíthat­nánk: Hogyan lehet a világegyetem nettó energia­veszteségét számottevően csökkenteni?
Multivac elnémult, mint akibe a villám csa­pott. Abbamaradt a jelzőfények komótos villogá­sa, megszűnt a relék távoli kattogása.
Aztán, amikor a két beijedt technikus már-már úgy érezte, hogy nem bírja tovább vissza­tartani a lélegzetét, hirtelen életre kelt Multivac alagsori telexberendezése, és öt szót nyomtatott ki: ÉRTELMES VÁLASZHOZ ELÉGTELENEK AZ ADATOK.
Döntetlen – suttogta Lupov. Aztán sietve távoztak.
És másnap reggelre, amikor zúgó fejjel és pocsék szájízzel felébredtek, már el is feledkeztek a dologról.

Jerrodd, Jerrodine és a két Jerrodette (I. és II.) a teleképernyőt nézték, amelyen az éppen befejezett térsűrítő ugrást követően hirtelen változott a csil­lagos ég képe. Az egyenletes csillaghulláson egy­szeriben átvilágított egy magányosan felbukkanó, központozott márványkorong.
– Ez az X-23 – mondta Jerrodd magabiztosan. Keskeny kezét szorosan összefonta a háta mögött, hogy a bütykei belefehéredtek.
A két kis Jerrodette, mindkettő lány, akik életükben most először éltek át térsűrítő ugrást, igen öntudatosak lettek az átmeneti kifordítottság elemelő érzésétől. Elfojtották a kuncogásukat, és vadul visítozva kergetőztek az anyjuk körül.
– Megjöttünk az X-23-ra, megjöttünk az X- 23-ra, megjöttünk az…
– Csöndesebben, gyerekek! – mondta élesen Jerrodine. – Biztos vagy benne, Jerrodd?
– Már hogyne lennék biztos? – kérdezte Jerrodd, felpillantva a mennyezet alatt húzódó jellegtelen fémdudorra. A dudor átszelte kereszt­be az egész szobát, és a két oldalon a falban tűnt el. Olyan hosszú volt, mint maga az űrhajó.
Jerrodd alig tudott valamivel többet erről a vastag fémrúdról, mint hogy Microvacnak hívják, és hogy az ember kérdéseket tehet fel neki, ha kedve tartja; és hogy ha nem is kérdeznek tőle semmit, akkor is az a dolga, hogy a hajót előre meghatározott céljához vezesse; hogy energiát tankoljon a különböző szubgalaktikus energiatöltő állomásokon, és hogy kiszámítsa a szükséges időegyenlítést a térsűrítő ugrásokhoz.
Jerroddnak és családjának nem volt más dolga, mint hogy várakozzék, és valamivel eltöltse az időt az űrhajó kényelmesen berendezett lakórészlegében.
Valaki egyszer elmagyarázta Jerroddnak, hogy a Microvac szó két utolsó betűje, az „ac” az analóg computer, vagyis a függvényes számítógép óangol kifejezés megfelelő rövidítése, de Jerrodd lassan­ként ezt is elfelejtette.
Jerrodine-nak könny szökött a szemébe, ahogy a teleképernyőt nézte.
– Nem tehetek róla. Olyas furcsa érzés eljönni a Földről.
– Már miért, a szentségit?! – faggatta Jerrodd. – Mi volt nekünk a Földön? Semmi. Itt meg min­denünk meglesz az X-23-on. Nem leszünk egye­dül. Nem leszünk úttörők. Már most több mint egymillióan élnek ezen a bolygón. Jóságos ég, az unokáink unokái már majd új világ után kell, hogy nézzenek, mert az X-23 telítődik. – Aztán egy percnyi gondolkodás után még hozzátette: – Én mondom neked, kész mázli, hogy a számítógépek a faj szaporodásának a megoldására kidolgozták a csillagközi utazást.
– Tudom, tudom – mondta Jerrodine boldogta­lanul.
– A mi Microvacunk a legjobb Microvac a vilá­gon! – vágta rá azonnal Jerrodette I.
– Bizony ám – mondta Jerrodd, és a hajába túrt.
Olyan klassz érzés volt, hogy az embernek sa­ját Microvacja van, és Jerrodd szívből örült, hogy abban a generációban él, amiben él, és nem egy másikban. Apja fiatalkorában a számítógépek még hatalmas gépezetek voltak, amelyek száz négyzetmérföldes helyen fértek csak el. Minden bolygóra egy jutott. Planetáris AC-nek hívták őket. Ezer éven át egyre csak nőtt a méretük, amíg aztán egy csa­pásra bevezettek egy fontos módosítást. A tranzisz­tort felváltotta a molekuláris elektroncső, úgyhogy a legnagyobb Planetáris AC is elfért egy fél űrhajónyi helyen.
Jerroddnak dagadt a keble, mint mindig, ami­kor arra gondolt, hogy a saját Microvacja men­nyivel bonyolultabb annál az ősi és kezdetleges Multivacnál, amelyik annak idején megszelídítette a Napot, és hogy majdnem annyira bonyolult, mint a földi Planetáris AC (a legnagyobb), amely először oldotta meg a térsűrítés problémáját, lehetővé téve a csillagközi utazást.
– Mennyi csillag, mennyi bolygó! – sóhajtott fel Jerrodine, elmerülve a saját gondolataiban. – Azt hiszem, a családok örökké vándorolni fognak a bolygók között, úgy, ahogy most mi.
– Nem örökké – mondta mosolyogva Jerrodd. – Egy szép napon majd minden megáll, persze ez még eltart néhány milliárd évig. Sok milliárd évig. Mert tudod, egyszer még a csillagok is kihunynak. Az entrópia egyre növekszik.
– Papa, mi az az entróka? – visította Jerrodette II.
– Entrópia, drágaságom, a világegyetem elhasz­nálódásának a mértékét jelenti. Tudod, minden elhasználódik egyszer, mint a beszélni meg járni tudó robotocskád, emlékszel még rá?
– És nem lehet másik energiatelepet tenni bele, mint a robotomba?
– Nem, kicsikém, mert maguk a csillagok az energiatelepek. És ha egyszer kifogynak, akkor nincsen több energiatelep.
Jerrodette I. nyomban bőgni kezdett.
– Ne hagyd aztat, papa! Ne hagyd, hogy kifogy­janak a csillagok!
– Látod, mit csináltál? – suttogta Jerrodine el­keseredve.
– Honnan tudhattam volna, hogy megijeszti őket? – súgta vissza Jerrodd.
– Kérdezd meg Microvactól! – bömbölte Jerrodette I. – Kérdezd meg tőle, hogy kell újra be­kapcsolni a csillagokat!
– Menj már! – sürgette Jerrodine. – Ettől majd megnyugszanak. (Mert most már Jerrodette II. is pityeregni kezdett.)
Jerrodd vállat vont.
– Na jól van, jól van, bogárkáim. Majd megkér­dezem Microvactól. Ne féljetek, ő biztosan tudni fogja. – Betáplálta a kérdést Microvacnak, és gyor­san hozzátette: – Nyomtatásban kérem a választ.
Jerrodd összegyűrte a kifutó keskeny filmszala­got, és vidáman így szólt:
– Látjátok, Microvac azt mondja, hogy ő majd mindenről gondoskodik, ha eljön az ideje; úgyhogy nem kell izgulnotok.
– Most pedig, gyerekek, nyomás az ágyba! – mondta Jerrodine. – Nemsokára megérkezünk az új otthonunkba.
– Jerrodd kisimította a filmet, és még egyszer elolvasta a szöveget rajta, mielőtt kidobta volna ÉRTELMES VÁLASZHOZ ELÉGTELENEK AZ ADATOK.
Vállat vont, és a képernyőre pillantott. Az X-23 ott lebegett előttük.

   A lamethi VJ-23X a Galaxis kis léptékű, háromdimenziós térképének fekete mélységeit fürkészte aztán hirtelen így szólt:
– Mondja csak, nem vagyunk mi egy kissé nevetségesek, hogy ennyire belemerülünk ebbe a do­logba?
– Nem hinném – rázta a fejét MQ-17J. – Maga is tudja, hogy a Galaxis öt éven belül megtelik, ha ilyen ütemben nő a népesség.
Mindketten huszonéveseknek látszottak, maga­sak voltak és tökéletes alakúak.
– Mégis – mondta VJ-23X – nehezen tudom rászánni magam, hogy borúlátó jelentést küldjek a Tejútrendszeri Tanácsnak.
– Nekem eszembe se jutna másfélét küldeni. Rázza föl őket! Az a dolgunk, hogy fölrázzuk őket.
– Az űr végtelen – sóhajtott VJ-23X. – Százmil­liárd tejútrendszer van még a mélyén, amit elfog­lalhatunk. Vagy talán több is.
– Százmilliárd még nem a végtelenség, és ahogy múlik az idő, egyre inkább nem az. Gondolja csak meg! Húszezer évvel ezelőtt az ember rájött, hogyan használhatja fel a csillagok energiáját, és néhány év­század elteltével lehetővé vált a csillagközi utazás. Egymillió évbe telt, amíg az emberiség ellepte azt a pöttöm bolygót, és aztán mindössze tizenötezer évre volt szükség, hogy megtöltse a Tejútrendszer maradékát! Most pedig már tízévenként megdup­lázódik a népesség…
– Ezt a halhatatlanságnak köszönhetjük – vá­gott közbe VJ-23X.
– Annak hát. A halhatatlanság létezik, tehát szá­molnunk kell vele. Ami igaz, igaz: nem fenékig tej­föl ez a halhatatlanság. A Galaktikus AC rengeteg problémát megoldott nekünk, de azzal, hogy kidol­gozta az öregedés és a halál megelőzésének mód­szerét, tönkretette az összes eddigi eredményét.
– Azért nem szívesen válna meg az élettől, igaz?
– Nem hát! – csettintett MQ-17J, nyomban enyhítvén is valamelyest a kijelentés mohóságán: – Egyelőre. Még amúgy sem vagyok elég öreg. Maga például mennyi idős?
– Kétszázhuszonhárom éves. Hát maga?
– Én még kétszáz se. De hadd térjek vissza az előbbi gondolathoz. Tehát a népesség minden tíz évben megkétszereződik. Vagyis ha megtöltjük ezt a Tejútrendszert, újabb tíz év elteltével megtöltünk egy másikat. Újabb tíz esztendő, és máris tele van újabb kettő. Még egy évtized, még négy galaxis. Eltelik száz év, és mi megtöltünk ezer galaxist. Ezer év alatt egymilliót. Tízezer esztendő elmúltával pedig az egész világegyete­met. Mi lesz aztán?
– Mellékes kérdés ugyan – mondta VJ-23X -, de ott van még a szállítás kérdése is. Kíváncsi vagyok, mennyi napenergia-egységre lesz szükség, hogy egy galaktikányi élőlényt átköltöztessünk egyik tejútrendszerből a másikba.
– Nagyon helyes megfigyelés. Az emberiség már most is évi két napenergia-egységet fogyaszt.
– Nem beszélve a pocsékolásról. Elvégre a saját Tejútrendszerünk önmagában ezer napenergia- egységet bocsát ki egy esztendőben, s ebből mindössze kettőt hasznosítunk.
– Úgy van. De még ha százszázalékos lenne a hasznosítás, akkor is csak halogatnánk a véget. Energiafelhasználásunk görbéje még meredekebb­en ível fölfelé, mint a népesedési rátánk. Előbb fogyunk ki az energiából, mint a tejútrendszerekből. Úgy bizony. Kitűnő megfigyelés!
– Nem lesz más megoldás: új csillagokat kell építenünk a csillagközi gázokból.
– Miért nem mindjárt a kibocsátott hőből? – tó­dította szarkasztikusan MQ-I7J.
– Talán mégis van valami mód, hogy visszafor­dítsuk az entrópiát. Meg kéne kérdezni a Galakti­kus AC-t.
VJ-23X nem gondolta komolyan a dolgot, de MQ-17J előhúzta zsebéből az AC-kontaktját, és letette maga elé az asztalra.
– Tudja mit, nem is lenne bolondság – mondta, egyszer úgyis szembe kell néznie ezzel a kérdéssel az emberi nemnek.
Komoran bámulta a kis AC-kontaktot. Ötször öt centiméteres kis vacak volt az egész, de a térsűrítés révén rákapcsolódott a nagy Galaktikus AC-re, amely az egész emberiséget szolgálta. Figyelembe véve a sűrített tér tulajdonságait, gyakorlatilag szerves része volt a Galaktikus AC-nek.
MQ-17J hirtelen arra gondolt, vajon megéri-e valaha végtelen életében, hogy szemtől szemben láthassa a Galaktikus AC-t. A szerkezetnek volt egy külön kis világa, energiasugarakból szőtt pókháló, s a testében szubmezon átvitel vette át a körülmé­nyes molekuláris hullámok helyét. És jóllehet az éterben lebegett, mégis mindenki úgy tudta, hogy háromszáz méter széltében.
MQ-17J hirtelen megkérdezte az AC-kontakt­ját:
– Visszafordítható valaha az entrópia?
– Ugyan, menjen már, nem gondoltam komo­lyan, hogy megkérdezze – mondta rögtön VJ-23X meglepetten.
– Miért ne?
– Mind a ketten nagyon jól tudjuk, hogy az ent­rópia visszafordíthatatlan. Nem lehet füstből és ha­muból újra fát csinálni.
– A maga világában fák is vannak? – kérdezte MQ-17J.
A Galaktikus AC hangja egyszeriben elnémítot­ta őket. Vékonyan és tisztán jött az asztalon heverő parányi AC-kontaktból:
– ÉRTELMES VÁLASZHOZ ELÉGTELENEK AZ ADATOK.
– Na látja! – mondta VJ-23X.
Erre aztán szépen visszatértek a Tejútrendszeri Tanácsnak küldendő jelentéshez.

   Zé Primusz agya lankadó érdeklődéssel regisztrál­ta a felbukkanó új tejútrendszert, ahogy előtűnt az energiát szolgáltató töméntelen csillag mögül. Ezt még sohasem látta. De vajon láthatja-e valaha is mindet? Hiszen annyi volt, mindegyik a maga em­beriség-rakományával. Pedig micsoda holt teher! Hiszen az ember legbensőbb lényege már réges-régóta idekinn volt, az űrben.
A szellem, nem a test! A halhatatlan testek ott maradtak a bolygókon, felfüggesztve, örökkévaló­ságokon át. Néha berzenkedtek némi anyagi moz­gásért, de ez is egyre ritkábban fordult elő. Igen kevés új személyiség jött létre, hogy csatlakozzon a sokasághoz, de ki a fene bánta? A világegyetemben kevés volt a hely az új személyiségeknek.
Zé Primuszt egy másik szellem soványka indái­nak érintése ragadta ki a mélázásból.
– Zé Primusz vagyok – mondta Zé Primusz. Hát maga?
– Én meg Dee Sub Wun. Melyik a maga tejútja?
– Egyszerűen Tejútnak hívjuk. És a magáé?
– Mi is így hívjuk a miénket. Mindenki egyszerűen Tejútnak hívja saját tejútját. Miért is ne?
– Így is van. Annál is inkább, mert minden tejút pont ugyanolyan.
– Ebben téved. Az ember nyilván egy bizonyos tejútrendszerből származik. Ez különbözteti meg azt az egyet a többitől.
– Maga szerint melyikből származunk? – kér­dezte Zé Primusz.
– Nem tudom. Majd a Világegyetem AC meg­mondja.
– Tényleg meg akarja kérdezni tőle? Egyszerre olyan kíváncsi lettem.
Zé Primusz érzékelése tágulni kezdett, amíg a tejútrendszerek összezsugorodtak, s egy jóval na­gyobb háttér előtt új, még jobban elszórt porszem­csékké lettek. Mennyien vannak! – gondolta. Hány száz meg száz milliárd, és mind tele halhatatlan lé­nyekkel, tele intellektusokkal, amelyeknek a szelle­me szabadon lebeg a térben. És mégis van közöttük egy, amelyik kitűnik a többi közül, azáltal, hogy az eredeti Tejútrendszer. Mert egyiküknek volt vala­ha, messze, a homályos és távoli múltban egy olyan periódusa, amikor az egyetlen, ember lakta tejút­rendszer volt.
Zé Primuszt valósággal ette a kíváncsiság, hogy láthassa ezt a Tejútrendszert, ezért így kiáltott:
– Világegyetem AC! Melyik tejútból származik az emberiség?
A Világegyetem AC hallotta a kérdést, mert mindenütt a világűrben, minden egyes világ­ban voltak neki érzékelői, és minden egyes érzékelő a sűrített téren át valami ismeretlen helyre vezetett, ahol a Világegyetem AC meg­húzta magát.
Zé Primusz mindössze egy emberről hallott, akinek a gondolatai elég közel hatoltak a Világegye­tem AC-hez, hogy érzékelni tudják; de ez is csak egy csillogó gömbről tudott beszámolni, amely két láb átmérőjű volt és alig-alig kivehető.
– De hát hogy lehet ilyen csöpp az egész Világ­egyetem AC? – kérdezte annak idején Zé Primusz.
– Úgy – hangzott volt a válasz -, hogy a java ré­sze a sűrített térben van. De hogy milyen alakban, arról fogalmam sincs.
Másnak se, gondolta Zé Primusz, mert rég el­múltak már azok az idők, amikor még bárkinek is bármi része lehetett egy Világegyetem AC konst­ruálásában. Mindegyik Világegyetem AC maga tervezte és építette meg a követőjét. Egymillió éves vagy még hosszabb működése során mindegyik felhalmozta magában a szükséges adatokat, hogy még jobb és bonyolultabb, még többet tudó utódot hozhasson létre, amelybe aztán beolvasztotta a saját adatkészletét és egyéniségét.
A Világegyetem AC most félbeszakította Zé Primusz kalandozó gondolatait, na nem szavakkal persze, hanem transzpozícióval. Transzponálta Zé Primusz szellemiségét a tejutak tejszerű tenge­rében, ahol is az egyik annyira felnagyobbodott a szeme előtt, hogy megkülönböztethetőkké váltak a csillagai.
Aztán végtelen távolról, de végtelen tisztán megérintette egy gondolat:
– EBBŐL A TEJŰTBÓL SZÁRMAZIK AZ EM­BERISÉG.
Hát, végül is nem látott valami nagy különbsé­get, ez is éppolyan volt, mint bármelyik; Zé Primusz igyekezett palástolni a csalódottságát.
Dee Sub Wun, akinek szelleme elkísérte őt az útra, hirtelen így szólt:
– Eszerint itt van ezek között a csillagok között az emberiség ősnapja is?
– AZ EMBERISÉG ŐSNAPJÁBÓL NÓVA LETT, FEHÉR TÖRPECSILLAG – mondta a Világegye­tem AC.
– És meghaltak rajta az emberek? – kérdezte meglepődve, gondolkodás nélkül Zé Primusz.
– AMINT AZ ILYEN ESETEKBEN SZOKÁSOS, MÉG IDŐBEN ÚJ VILÁGOT ÉPÍTETTEK A TES­TEIKNEK – felelte a Világegyetem AC.
– Na persze – mondta Zé Primusz, de valahogy a veszteség érzése szállta meg. Tudata elengedte az ember eredeti Tejútját, s hagyta, hogy az ismét visszacsússzon a többi hunyorgó gombostűfej közé. Úgy érezte, ebből ennyi elég volt.
– Valami baj van? – kérdezte Dee Sub Wun.
– Haldokolnak a csillagok. Az őscsillag már meg is halt.
– Mindegyikre sor kerül előbb-utóbb. Miért is ne?
– De ha minden energia elapad, akkor a testeink is meghalnak végül, s velük együtt maga meg én is.
– Addig még eltelik néhány milliárd év.
– De én nem akarom, hogy akár sok milliárd év múlva is sor kerüljön rá! Világegyetem AC! Hány csillagot tarthatunk vissza a kimúlástól?
– Más szóval azt kérdezte tőle, hogy miképpen fordítható meg az entrópia iránya – mondta Dee Sub Wun, kitűnően mulatva magában.
És a Világegyetem AC a következőképpen válaszolt:
– PILLANATNYILAG MÉG ELÉGTELENEK AZ ADATOK AZ ÉRTELMES VÁLASZHOZ.
Zé Primusz gondolatai visszatértek saját tejút­rendszerébe. Nem gondolt többé Dee Sub Wunra, akinek a teste talán milliárd fényévnyi távolságban várakozik valahol egy tejútban, de az is lehet, hogy a szomszédban. Teljesen mindegy volt.
Zé Primusz boldogtalanságában nekifogott, hogy csillagközi hidrogénből építsen egy saját kis napot. Ha egy szép napon el kell is pusztulniuk a csillagoknak, egyelőre legalább még lehet építeni néhányat.

   Az Ember magában tűnődött, mert valami módon az Ember szellemileg eggyé vált. Billió, billió és billió kortalan testből állt, melyeknek mindegyike háborítatlanul és megvesztegethetetlenül nyugodott a helyén, mindegyikről éppilyen megvesztegethetetlen és tökéletes automaták gondoskodtak, miközben a testek szellemei szabadon és megkülönböztethetetlenül egymásba olvadtak.
– Haldoklik a világegyetem – mondta az Ember.
És végigtekintett a sötétedő tejutakon. A ha­talmas csillagok, az energiapocsékolók réges-rég eltűntek már, a legmesszibb múlt legsötétebb mély­ségeiben. Majdnem minden megmaradt nap fehér törpe volt, lassan halványulva a végső sötétség felé.
Épült néhány új nap is a csillagok közti porból, némelyik természetes úton, mások az Ember kezé­től; de ezek is a végét járták. A fehér törpéket ugyan még egymásnak lehetett volna ereszteni, és az üt­közéskor felszabaduló rengeteg energiából új csil­lagokat építeni; de csak minden ezer elpusztított törpéből jött volna össze egy-egy új csillag, s ezek is kiégtek volna előbb-utóbb.
– Ha a Kozmikus AC gondosan, takarékosan bánik az energiával, ami megmaradt a világegye­temben, akkor még mindig sok milliárd évig elég – szólt az Ember.
– De még így is – mondta az Ember előbb-utóbb minden kifogy. Bárhogy takarékoskodjunk, bárhogy húzzuk-halasszuk, az egyszer felhasznált energia nincs többé, s nem lehet pótolni. Az entró­pia egyre fokozódni fog, amíg eléri a maximumot.
– Nem lehet visszafordítani az entrópiát? Kérdezzük meg a Kozmikus AC-t! – mondta az Ember.
A Kozmikus AC ott volt körülöttük, de nem a térben. Egyetlen darabkája sem maradt már a térben. A sűrített térben volt, s olyasmiben teste­sült meg, ami nem volt sem anyag, sem energia. A méretére és természetére vonatkozó kérdéseknek többé nem volt értelme az Ember számára.
– Kozmikus AC! – mondta az Ember. – Hogyan lehetne visszafordítani az entrópiát?
– PILLANATNYILAG MÉG ELÉGTELENEK AZ ADATOK AZ ÉRTELMES VÁLASZHOZ – fe­lelte a Kozmikus AC.
– Akkor gyűjtsd tovább az adatokat! – mondta az Ember.
– GYŰJTENI FOGOM. MÁR SZÁZMILLIÁRD ÉVE EZT TESZEM. ELŐDEIMTŐL ÉS TŐLEM NAGYON SOKSZOR MEGKÉRDEZTÉK UGYAN­EZT, DE A RENDELKEZÉSRE ÁLLÓ ADATAIM MÉG MINDIG HIÁNYOSAK – mondta a Kozmikus AC.
– Eljön-e valaha az az idő – kérdezte az Em­ber -, amikor elégségesek lesznek az adatok, vagy pedig olyan a kérdés, hogy minden lehetséges kö­rülmények között, egyszer és mindenkorra meg­oldhatatlan?
– NINCSEN MINDEN LEHETSÉGES KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT MEGOLDHATATLAN KÉR­DÉS – felelte a Kozmikus AC.
– Mikor lesz elég adatod, hogy válaszolni tudj a kérdésre? – érdeklődött az Ember.
– PILLANATNYILAG MÉG ELÉGTELENEK AZ ADATOK AZ ÉRTELMES VÁLASZHOZ – mondta a Kozmikus AC.
– De azért tovább dolgozol rajta? – kérdezte az Ember.
– FELTÉTLENÜL – felelte a Kozmikus AC.
– Hát akkor várunk – mondta az Ember.

   A csillagok és tejutak elpusztultak, kilobbantak, és tízbillió évi haldoklás után az űr elsötétedett.
Az Ember egymás után fuzionált az AC-vel minden test elvesztette szellemi azonosságát oly módon, hogy inkább volt ez nyereség, mint veszteség.
Az Ember utolsó szelleme még megállt egy pillanatra a fúzió előtt, s tekintetével végigpász­tázott egy térszeletet, amely már semmit sem tartalmazott, csak az egyik utoljára kihűlt csillag hulladékait és valami hihetetlenül ritkás anyagot, amely furán örvénylett a fogyó és szükségképpen az abszolút semmihez közelgő maradék hő utolsó hullámaiban.
– Ez lenne a vég, AC? – kérdezte az Ember – Nem lehet ebből a káoszból még egyszer visszaállítani a világegyetemet? Még egyetlenegyszer?
– PILLANATNYILAG MÉG ELÉGTELENEK AZ ADATOK AZ ÉRTELMES VÁLASZHOZ – mondta az AC.
Az Ember utolsó szelleme erre fuzionált, s most már nem volt más, csak az AC – az is sűrített térben.

   Megszűnt az anyag és az energia, s vele a tér és az idő. Most már az AC is csak annak az egyetlen kérdésnek a kedvéért létezett, amelyre sohasem adott választ, egészen attól, amikor tízbillió évvel ezelőtt egy félrészeg számítógépkezelő fel­tette a kérdést az egyik ősének, aki még sokkal kevesebbet jelentett az AC-nek, mint az ember az Embernek.
Minden kérdésre választ adott, s amíg adós volt még ezzel az utolsóval, addig nem veszthette el az eszméletét.
Véget ért egyszer az adatgyűjtés is. Mivel nem volt már semmi, amit gyűjthetett volna.
De hátravolt még az összes adat egymáshoz való viszonyítása, és az összes lehetséges összefüggés megállapítása.
Időtlen időkig tartott ez a munka.
És végül megtörtént az, hogy az AC rájött, mi­képpen lehet megfordítani az entrópia irányát.
De most meg már nem volt ember, akinek az AC megadhatta volna a választ az utolsó kérdésre. No de semmi baj. A válasz majd ezt is megoldja – a gyakorlatba való átültetése révén.
Újabb végtelen intervallum telt el, amíg az AC kigondolta a megvalósítás legjobb módozatát. Kö­rültekintően összeállította a programot.
Az AC agya még egyszer felidézett mindent, ami valaha a világegyetem volt, s aztán eltöprengett azon, ami most a Káosz volt. Igen, csak óvatosan, lépésről lépésre lehet hozzáfogni a dologhoz.
És akkor így szólt az AC:
– LEGYEN VILÁGOSSÁG!
S lőn világosság…

-- próza

Nincs hozzászólás to “Asimov: Az utolsó kérdés”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)