Az emberek igazán különösek.

Végigmegyek a Kossuth‑utcán és hallom, hogy valaki a nevemet kiáltja. Megfordulok. Egy mosolygó ábrázatú úriember áll előttem. Széles vállú, barna arcú, korán megőszült fejű ember. Arcán ott van a könnyedségnek, vagy mondjuk a gavalléros léhaságnak szinte bájos kifeje­zése, melyet komoly férfiak is rokonszenvesnek, a nők pedig ellenállhatatlannak találnak.

- Ugye, nem ismersz? – kérdi.

- Igazán zavarban vagyok…

- Badacsonyi Miklós vagyok. Öt‑hat esztendővel ezelőtt barátkoztunk meg a nagyszilvási vadászaton.

- Persze, persze!

- Én tegnap érkeztem haza – folytatta Badacsonyi. – Talán hallottál róla, hogy két esztendeig Afrikában csavarogtam?

- Hogyne hallottam volna!

Csinos, finom úr beszélgetett a közélelmezési osztály előadójával szép, szőnyeges hivatalszobában. Az előadó úr nemkülönben finom úrnak látszott, különösen ilyen szép szobában, amibe, mintha csak mellékesen, amúgy véletlenül tévedt volna be az íróasztal. Inkább asszonyos volt benne minden, puha, kicsi, selymes a dívány, a székek, süppedő finom állatbőrök a földön és parfüm meg finom halványkékes cigarettafüst a levegőben. Mintha valamelyik sarokban a nehéz, nagyvirágos szőnyeg alatt selyembe öltözött szép leány bújt volna el s annak a lehelete táplálta volna a szobát…

A vendégnek egyszerre eszébe jutott valami:

- Kellene nekem egy ember – mondta. Egy ember.

- Minek?

- Valami ember, akinek a zsebében megférne egy kis mellékes pénz. Valami ördög, afféle szegény nép, aki körmölget, ha munkát kap. Akad nálad ilyen bizonyára.

- Hogyne.

- De megbízható…

- Persze…

- Mert kényes kissé a dolog, tudod, olyan ember kell hozzá, aki nem fecseg. Valami leány pört akasztott a nyakamba egy gyermekért, ami hát: lett. Lett valahogy, megszületett. Az ügyvédem most arra az álláspontra helyezkedik, hogy ő akasztotta magát a nyakamba. Bizonyítani is tudjuk. Egész csomó levelem van tőle, amiben kunyorál, hogy csak még egyszer lásson, meg még egyszer. Ezekről kell másolatot venni… Hát ha az embered arra való, beszélnénk tán vele.

- Most mindjárt?

- Most, ha már itt vagyok.

- Majd a Kulecz megcsinálja.

Az előadó úr becsöngetett egy szolgát s még mindig az érdekes ügy járhatott a fejében, mert mosolyogva adta ki neki a parancsot.

- Küldje be a Kuleczet.

Vártak egy darabot és az ajtót nézték. Odakünn valaki a lábát törölte a pokrócon, de még mindig nem jött be. Talán megnyálazta a kezét s végigkefélte vele a kabátját. Valami olyas nesz hallszott, aztán meg halk, tartózkodó kopogás és Kulecz benyitotta az ajtót.

Szent Miklós, a lükiai Müra város püspöke, Nagy Costantinus korában élt. Több igen régi és igen tekintélyes szerző megemlékezik róla; valamennyien magasztalják erényeit, érdemeit, jó cselekedeteit, s hogy szentéletű volt, számtalan esettel bizonyítják, de egyikük sem említi a sózókáddal esett csodát. Még az Aranylegendában sincsen róla szó. Bár ez a hallgatás méltán figyelmet érdemel, mégis nehezen szánjuk rá magunkat, hogy kételkedjünk a csodákban, amikor ennek a híres esetnek a hitelességét a közismert gyászos ballada is bizonyítja:

Volt egyszer három kicsi gyermek,
Egy szép napon tallózni mentek…

Ez a nevezetes szöveg kifejezetten azt állítja, hogy egy kegyetlen mészáros az ártatlanokat „lesózta, mint a disznót szokták”. Ami nyilvánvalóan azt jelenti, hogy feldarabolva és sós pácba rakva akarta őket eltenni. A sertés lesózása ugyanis így történik; de meglepődve olvashatjuk kissé odébb, hogy a három kicsi gyermek hét álló esztendeig a sós pácban maradt, holott rendesen már a hatodik hét elteltével ki kezdik szedegetni a húsdarabokat a kádból egy favilla segítségével. Pedig a szöveg egyértelmű; hét év telt már el a bűnös cselekedet óta, amikor – a ballada szerint – Nagy Szent Miklós belépett az átkozott fogadóba. Vacsorát kért. A fogadós sonkával kínálta.

„Nem kell a sonka, mert büdös”
„Jobb lesz talán a borjúhús?”
„Nem kell, a színe is gyanús.
Inkább a sózott húsból kérek,
Amely hét évig kádban érett!”
A hentes hallja, nagyot bámul,
Egyszerre kiszaladt a házbul.

Az Isten embere pedig azonnyomban kinyújtotta kezét a sózókád fölé, s feltámasztotta a fogadós zsenge áldozatait.

Ez volna hát dióhéjban a régi Névtelen elbeszélése; magán viseli az ártatlanság és jóhisze­műség utánozhatatlan jegyeit. A szkepticizmus rossz úton jár, amikor a nép gondolatvilágának ennyire eleven emlékeit próbálja kikezdeni. Ezért töltött el élénk megelégedéssel, hogy végre sikerült összeegyeztetnem a ballada tekintélyét a lükiai főpap életrajzíróinak hallgatásával. Örömömre szolgál, hogy most előadhatom hosszú töprengéseim és tudós kutatásaim ered­ményeit. A sózókád csodája valóban megtörtént, a lényege mindenesetre igaz. Csakhogy nem Müra szentéletű püspöke tette ezt a csodát, hanem egy másik Szent Miklós, mert kettő is van belőlük: az egyik, mint említettük, a lükiai Müra püspöke, a másik, a fiatalabb, a bergengóciai Dinomvásárhely főpásztora. Rám várt a megtisztelő feladat, hogy megkülönböztessem őket. A három kisfiút Dinomvásárhely püspöke mentette ki a sózókádból; hiteles dokumentumokkal fogom ezt bizonyítani, s így arra sincs szükség, hogy elsirassuk egy legenda halálát.

Bár csak gyenge fényű éjjeli lámpák égtek, a fiatal nő otthonosan mozgott a nagy szobákban, tágas termekben, hasztalanul keresgélve egy félig elolvasott verseskötetet, amit valahol letett, és csak most jutott újra eszébe. Mikor meggyújtotta a villanyt a szalonban, előtűnt halvány rózsaszínű, földet söprő, vállgallérján dús csipkével díszített hálóköntöse. A gyűrűk még az ujján voltak, és feltornyozott szőke haját se eresztette még le. Finom, kecses szépség volt; keskeny, ovális arc, vörös ajkak, halovány orca, kék szeme hol kislányos ártatlansággal nézett a világba, hol szürke lett; és hidegen, keményen csillogott, mint a gyémánt, vagy pedig forró, parancsoló láng lobbant benne.

Eloltotta a villanyt, végigment a hallon, és a nappali felé indult. Az ajtóban megállt, és hallgatózott. Az ajtó túlsó oldaláról mintha hallott volna valamit: nem is neszt, csak mintha mozdult volna valami. Megesküdött volna rá, hogy nem hallott semmit, mégis mintha valami másképp lett volna, mint ahogy megszokta. Valami zavarta az éjjel csendjét. Arra gondolt, hogy talán valamelyik cseléd mászkál odabenn. Az inas, aki különleges alkalmak kivételével mindig korán lefeküdt, semmi esetre sem. A szobalány se, mert neki ma estére kimenőt adott.

Különféle utakon jöttek a zarándokok. Aki megmászta a Trinité-Victor meredek kapaszkodó­ját, kifulladva érkezett. A peille-i parasztasszonyok vánkost tettek fejükre, azon himbálózott a tojással megrakott kosár. Nyakukat egyenesen tartották, alig mozgatták a fejüket – így követték a teher ingadozását, így tartották egyensúlyban. Szabadon maradt két kezükkel kötöttek közben. Egy simára borotvált öreg paraszt egy szakajtó ánizscukorral édesített lepényt hozott. Az áru egy részét már eladta útközben, s most nehézkesen lépegetett, pipájából pöfékelve. Gazdag parasztasszonyok ültek a biztos léptű öszvéreken. Kart karba fonva leányok bandukoltak, és rózsafüzért morzsoltak. Csaknem lapos szalmakalapot viseltek, akárcsak a Nizza környéki asszonyok s hajdan a görög hölgyek – a tanagra szobrocskákon lehet ilyen kalapokat látni. Egyesek olajágat téptek, azzal legyezték magukat. Mások az öszvér mögött ballagtak, fogták az állat farkát. Az öszvérek a szerzeteseknek szánt ajándékokat cipelték: fügével megrakott kosarakat, kis olajoshordókat, birkatejből készült aludttejet.

Monaco felől elegáns zarándokok érkeztek: selyemruhás kisasszonyok, angolok. Kicsípett monte-carlói krupiék meg affektáló, tarka ruhás monacói leányok is akadtak a zarándokok között. Aki csupán kíváncsiságból jött, mindenekelőtt a laghet-i kolostorral szemben épült valamelyik fogadóba sietett, hogy felfrissítse magát, és megebédeljen. Az igazi zarándokok tüstént a kolostorba igyekeztek. A fogadókban a cselédek az istállóba vezették az öszvéreket. A zarándokok – férfiak, nők vegyesen – beléptek a kolostor kapuján, és elvegyültek a korábban érkezett hívek tömegében, akik már hajnal óta keringtek lassú léptekkel az udvaron, a rózsafüzért morzsolgatva, és a megszámlálhatatlan fogadalmi képet, szobrocskát, táblát nézegetve.

Elérkezett 1814 szilvesztere. Kint a világban nagy dolgok voltak készülőben, s az alsó malom felett is fellegek tornyosultak. A németeknek is feltűnt, hogy az egyébként oly nagyhangú franciák egyre csendesebbek lesznek, sok vámos azt a felszólítást kapta, hogy legyen menetkész, de a visszavonulásról szóló parancs óráról órára késett. A nagy császár minden­hatóságába vetett hit olyan erős volt, hogy mindenki kételkedett az elszenvedett vereségekben, s minden pillanatban várták a hírt, hogy Napóleon a légió élén az ellenséget szokásos, hatalmas csapásainak egyikével a földre terítette.

A négy francia, aki most az alsó malomban lakott, egyetértett abban, hogy ez a reménység egyszer csak valóra válik, s közöttük az egyik, aki molnárnak vallotta magát, s a becsület­rendet hordta, még a hadnagyot is felülmúlta abbéli igyekezetében, hogy nyelvével csatázzon a dicsőséges császárért. Látható volt, hogy ez a szájhős más vonatkozásban is lefőzni igyekszik a hadnagyot. Legalábbis a féltékeny Jambrieu úgy látta, hogy közte és Anna közt, visszataszító külseje ellenére, egy mind gyengédebb kapcsolat szálai szövődnek, s már többször is azon volt, hogy a tolakodóval szemben érvényre juttassa – vélt – előjogát.

A molnár sehol sem érezte magát jobban, mint ennek a négy embernek a társaságában, akiknek ugyanaz volt a bálványa, mint neki, s akik jócskán belaktak az asztalánál. Minél inkább kerülték mostanában az emberek politikai meggyőződése miatt, ő annál inkább kitartott mellette, azok a kósza hírek, amelyek a szövetségesek előrenyomulásáról szóltak, annyira hidegen hagyták, hogy Anna és Jambrieu eljegyzését a mai napra tűzte ki.

Hustoles úr egy ízben vita közben azt mondta szomszédjának, Kricka úrnak:

- A maguk pártja gyönyörűséges egy párt. Ha valami gazembert levágnak az akasztófáról, az első dolga, hogy képviselőnek lépjen föl a maguk pártjának programjával.

Kricka úr csak ennyit válaszolt:

- Majd még találkozunk, Hustoles úr.

Hustoles úrnak bölcs politikai nézetei mellett még egy fekete kandúrja is volt, amely nap­hosszat ott üldögélt szatócsboltja küszöbén. A kandúrt az egész környéken ismerték, az emberek tisztelték a csillogó fekete szőrű egérvadászt megfontolt és barátságos viselkedéséért, jókedvéért és tisztaságáért, amelyről tudvalevő, hogy fél egészség. Nem kevésbé méltatták bizalmas magatartását, és esze ágába se jutott volna senkinek, hogy a köztiszteletben álló kan macskának valaha is ellensége támadhatna.

Márpedig ez az ellenség hamarosan jelentkezett Kricka úr személyében, aki Hustoles úrral folytatott emlékezetes politikai eszmecseréje után megparancsolta nyolcéves fiának:

- Pepík, ha meglátod azt a fekete dögöt a tökkelütött Hustoles boltja előtt, lépj a farkára!

Van-e gyerek, aki ne hajtana végre szíves örömest ilyen parancsot?

1

Zoszim Kirillovics Podsiblo, helyettes rendőrkapitány – egy kövér és mélabús ukrán – hivatali szobájában ült, és bajuszát pödörgetve, haragosan meredt a nyitott ablakon át a rendőrségi udvarra. A szobában félhomály volt és fülledt meleg, csend, csak a falióra ingája nyikorgott, egyhangú ketyegéssel számlálva a másodperceket. Az udvar meg csak úgy ragyog, hívogat! Közepén, a három nyírfa sűrű árnyékában, a rakás szénán, amit az imént hoztak a tűzoltó­lovaknak, kényelmesen elnyújtózva alszik Kuharin altiszt: ügyeletes volt, és most váltották fel. Zoszim Kirillovics nézte egy darabig és dühbe gurult. Altisztje mélyen alszik, ő meg, a szerencsétlen főnök, kénytelen itt kuksolni ebben az odúban, és szívni a kőfalak nyirkos kigőzölgését. Elképzelte, milyen élvezettel végigdőlne ő is az illatos szénán, ha ideje és szol­gálati beosztása engedné – és hogy erre gondolt, nagyot nyújtózott, ásított, és még mérgesebb lett. Nem tudta megállni, hogy fel ne verje Kuharint.

- Hé te… Kuharin… Nem hallod! Te barom! – kiáltott ki neki.

Nyílt az ajtó, és bejött valaki. Podsiblo kinézett az ablakon, és nem fordult meg, egy szikrát se érdekelte, hogy az, aki bejött, most megállt a háta mögött, súlyával a padlót recsegtetve. Kuharin odalenn meg se mozdult a kiáltásra, két kezét a feje alá kulcsolva, szakállát égnek emelve aludt, főnöke még a hortyogását is hallani vélte; ez a nevetséges, jóízű hortyogás csak még jobban megkívántatja vele a pihenést, még jobban mérgesíti, hogy neki nincs rá módja. Szeretett volna lemenni, és belerúgni az altiszt domborodó hasába, aztán a szakállánál fogva kirángatni onnan a hűsről a tűző napra.

- Hé, te! Ne itt horkolj! Hallod?

A tanár szigorúan nézett a gyerekre.

- Ha egyszer föladom, meg kell tanulnod.

A gyerek lesütötte a szemét, nagyon sápadt volt s nagyon szégyellte magát, egész teste remegett s a feje szédült.

- Kezdjük újra, – mondta a tanár, – mit tanultál, törtet törttel hogy adunk össze?

- Törtet törttel úgy adunk össze…

- Ne szajkolj nekem: mondd meg.

- Számlálót számlálóval, nevezőt nevezővel adunk össze.

- Abszurdum, – mondta a tanár – ilyen ostoba csak egy lány lehet: hát a nevezőket is össze­adod.

- Nem.

- Hát.

- A nevezőt nem adom össze.

- Hát mit csinálsz?

- Gyermeki csoda -

Egy hideg téli nap délutánján, amikor a hosszú vihar után jeges ragyogással sütött ki a nap, két gyermek engedélyt kért az anyjától, hogy kifuthassanak játszani a frissen hullott hóba. A nagyobbik gyermek kislány volt, akit gyöngéd és szerény természete miatt és azért is, mert nagyon szépnek tartották, a szülei és közeli ismerősei Ibolyának szólítottak. Az öccsét viszont Bazsarózsának nevezték, mivel széles és kerek arcocskája úgy rózsállott, hogy mindenkinek napsütés meg nagy piros virágok jutottak róla az eszébe. E két gyermek apja, bizonyos Lindsey úr – ezt fontos megjegyeznünk -, kiváló, ám rendkívül prózai ember volt, vaskeres­kedő, aki szilárdan ragaszkodott hozzá, hogy mindent, ami elébe kerül, az úgynevezett józan ész szemszögéből vizsgáljon. Volt olyan melegszívű, mint bárki más, de a kobakja, az olyan kemény és áthatolhatatlan, s ezért talán éppoly üres, akár valamelyik vasfazeka, melyet foglalkozása folytán árusított. Az anya jellemében ezzel szemben volt némi költői vonás, valami átszellemült szépség – afféle törékeny, harmatos virág, mely fantáziadús ifjúsága talajából sarjadt ki, és tovább élt a házasélet s az anyaság poros valóságában is.

Egyszóval, mint mesélni kezdtem, Ibolya és Bazsarózsa kérlelték édesanyjukat, engedje ki őket játszani a friss hóba; mert amilyen zord és lehangoló látvány volt a szürke égből alá­peregve, olyan vidám képet nyújtott most, hogy a nap rásütött. A gyermekek városban éltek, és nem volt tágasabb játszóterük, mint a ház előtti kis kert, melyet fehér kerítés választott el az utcától, egy körtefa és két-három szilvafa árnyékolt, és közvetlenül a nappali ablaka előtt rózsabokrok díszítettek. De a fák és bokrok most csupaszok voltak, és ágaikat könnyű hóréteg borította, mint afféle téli lombozat, s itt-ott jégcsap csüngött rajtuk gyümölcs gyanánt.

Micike azzal jött haza az iskolából, hogy:

- Kibékültem Nusival.

- Hát össze voltatok veszve?

- Igen.

- Szép dolog. Min vesztetek össze?

- Nusi kiszedett a zsebemből mindent és utánam dobta.

Az anyus tűnődve nézett a kislányára. Zavaros volt a dolog.

- Hogy szedett ki mindent?

- Csakúgy.

- Hol?

- Hát otthon, náluk.

- Mit kerestél te náluk?

- Hát a tisztelendő bácsi azt mondta, menjek fel és mutassam meg neki a leckét, mert beteg volt.

- Na és mikor te vendég voltál náluk, ő megsértett?

- Csak azt írta fel egy papírra, hogy „Mici szamár” és én is fel akartam írni, hogy „Nusi szamár” és ő nem engedte, mindent kiszedett a zsebemből és én akkor el akartam jönni és ő utánam hajította és azt mondta: „Örök harag!”

Már reggel volt, de a lámpa égett a konyhában; télen, ünnep előtt. Egy asszonyka melegedett a tűzhelynél és vitázott az olcsó cseléddel, akinek nem a napi munka, hanem az ünnepi estve járt az eszében. Az asszony is az estvére gondolt, komoran és haragosan, mert még csak ötlete sem volt, hogy miből és miféle meglepetést szerez a három gyermekének. Egyelőre az urát szidta, aki oly kíméletlen volt és a földbe ment, mielőtt a gyerekeket fölnevelte volna.

- A gazember; ne legyen nyugta a földben! – így gondolkozott a különben szelíd asszony, miközben főzte a reggelit, lefölözte a tejet és bírálta az urát, aki – amíg élt és élni tudott – nem éppen rosszkeresetű zenész volt. Nem született cigány, hanem alapjában véve fehér ember volt, amolyan félművész, akit mindenféle véletlenek cigánysorba sodortak bele.

- A gazember! – ismételte, de most már hangosan a még fiatal, de meggörbedt asszonyka, aki az ünnep kedvéért megmosta a még egészen fekete haját és nyilván dacból – gyásza ellenére – bekötötte kackiásan fehér kendővel.

Énmagam nyilván nem csodálkozhatom, hogy Monsieur Valdemar különleges kóresete vitát kavart. A csodálatos az lett volna – figyelembe véve a körülményeket -, ha nem így történik. Mert jóllehet az érdekelt felek általános óhaja volt, hogy az ügyből a nyilvánosságot kizárjuk, mindaddig legalább, amíg további vizsgálatra alkalmunk nem kínálkozik – vagy talán éppen azért történt így, mert a hírzárlat érdekében minden lehetőt elkövettünk -, a nagyközönség körében zavaros és túlzásokkal terhelt hírek kezdtek keringeni, amelyek később számos kellemetlen félreértés okozójává váltak, és természetesen széltében hitetlenséget ébresztettek.

Szükséges tehát, hogy az esetet végre tényszerű megvilágításba helyezzem – amennyire persze a tények előttem is világosak. Tömören összefoglalva ezeket mondhatom.

Érdeklődésem az utóbbi három évben többször fordult a delejesség tana felé, és mintegy kilenc hónappal ezelőtt hirtelen arra a felismerésre jutottam, hogy az eddig lefolytatott kísérletek egy kérdést teljességgel és érthetetlenül elhanyagoltak: in articulo mortis még senkit sem delejeztek. Eszerint válaszra vár először is, hogy a beteg ilyen állapotban fogékony-e a delejes hatásra, másodszor pedig, ha igen, gyengíti-e vagy fokozza az állapota ezt a hatást, és harmadszor, milyen mértékben, illetőleg mennyi ideig késleltetheti a delejezés a halál beálltát. Az egyéb kérdéses részletek mellett ez a három izgatta leginkább érdek­lő­désemet – a harmadik különösképpen, tekintettel következményeinek rendkívüli fontosságára.

A lakás külső csengettyűje röviden, alig érintve zizzent, azután megint előkelő, komoly csönd támadt a szőnyeges lépcsőházban. Az ajtó előtt két fiatal, sietségtől pirosas leány mosolygott egymásra, és amíg várakoztak, a lihegésük párája fényes ködként surrant el a villanylámpa íve előtt.

Az egyik fekete volt, nyúlánk, szabályos arcú, vékony szájú, a mozgása szögletesen bájos, olyan sajátságosan tiszta és különös szépség; mint egy fiú, egy gyönyörű római puer. A másik szőke és kicsiny, fitos, csúfondáros képű, asszonymód kerek csípőkkel, gömbölyű, parasz­tosan kemény, apró kézzel. A ravasz, csöpp szájában tejfehér rizskásafogak villogtak, és a hangja gyöngén csilingelt, amikor látszólag szorongva megszólalt.

– Te, Klára! De nem fognak engem kidobni innét?

– Csacsi! – hangzott a válasz röviden és komolyan. – Szeretném, ha nem affektálnál.

A barna leány később mégis hozzátette:

– Te a társnőm vagy, és velem jössz a nagynénémhez, ő pedig jól tudja, hogy az internátusból csak párosával engedik ki az embert, ha a kedves rokonai nem jönnek érte.

– Klára! – okvetetlenkedett a másik – nézd, talán ne is kérnénk most színházjegyet. Olyan furcsa az…

Vojtěch mélyen aludt (novemberi éjszakákon jólesik az embernek az ágy), amikor valaki bottal megkopogtatta az ablakát. Még maradt egy pillanatnyi ideje, hogy végigálmodja álmát, amelyben a kopogtatás valami zavaros, de döntő szerepet játszott, aztán felébredt. A kopogtatás megismétlődött. Vojtěch fülére húzta a dunyhát, és elhatározta, hogy semmit se fog hallani. De a bot hevesen és parancsolóan újra dobolni kezdett az üvegen. Vojtěch kiugrott az ágyból, kinyitotta az ablakot, és a járdán egy feltűrt gallérú embert vett észre.

- Mit akar? – kiáltotta, és hangja a legdühödtebb bosszankodást fejezte ki.

- Főzzél nekem egy kis teát – felelte az ember rekedten.

Akkortájt egy kicsiny utcában laktam, melyet nyilván nemigen ösmernek, a Lesdiguières utcában: ez a Saint-Antoine utcánál kezdődik, szemközt egy kút van, a Bastille tér mellett és a Cerisaie utcába torkollik. Tudományos szomjúságom egy padlásszobába vetett, ahol éjszaka dolgoztam, a nappalt pedig egy szomszédos könyvtárban töltöttem, mely a király fivéréé volt. Szerényen éltem, csaknem szerzetesi egyszerűségben, hogy minél többet dolgozhassam. Csak éppen jó időben sétálgattam kicsit a Bourdon körúton. Egyetlen szenvedély vont el tudomá­nyos kutatásaimtól; de vajon ez maga nem volt-e szintén tudomány? A külváros erkölcseit és szokásait, lakóit és azok jellemét vizsgáltam állandóan. Magam is rossz munkásruhába öltözötten jártam, semmit se adtam a külsőségre és így ők se vetettek rám ügyet; bátran közibük keveredhettem, megfigyelhettem csip-csup üzleteiket és munka után hazamenet parázs perpatvaraikat. Ez a megfigyelésem valósággal sugallatossá vált s lélekbe hatolt, de a testet se hanyagolta el, jobban mondva, annyira megragadta a külső apró részleteit, hogy már túl is lendült rajtuk; azt a tehetséget adta nekem, hogy azoknak az életét éljem, akik érde­keltek, akár csak az Ezeregyéjszaka dervisének, aki, bizonyos bűvös szavak kiejtésekor, bárki testét és lelkét magára ölthette.

Egyes esetektől eltekintve a jó hobo, ha fiatal és mozgékony, akármilyen vonaton lóghat, ha mégoly nagy erőfeszítéseket tesz is a vonatszemélyzet, hogy „lekapcsolja” – persze éjidőben, mert ez az alapfeltétel. Ha az ilyen hobo az adott körülmények között elhatározza, hogy lógni fog, vagy sikerül lógnia a vonaton, vagy a véletlen gáncsolja el. A gyilkosságot kivéve a vonat­személyzetnek nincs törvényes eszköze, hogy lekapcsolja. A csavargóvilágban elterjedt a híre, hogy némelyik vonat személyzete nem riad vissza a gyilkosságtól. Mivel csavargókoromban nem volt részem ebben az élményben; személyesen nem állhatok jót érte.

De hallottam a „rossz” utakról. Ha egy csavargó „aláfeküdt” a merevítő rudakra, és a vonat mozgásban van, látnivalóan semmi módon nem lehet leszedni őt, míg a vonat meg nem áll. A csavargó, aki kényelmesen elsáncolta magát az alvázon, a négy kerék és az egész tartó­szerkezet mögött, „kidriblizte” a személyzetet – vagy legalábbis azt hiszi, míg egy nap valami „rossz” vonalon nem fekszik a merevítő rudakra. Rossz út rendszerint az, ahol nemrégiben egy vagy több vasutast megöltek a csavargók. Isten irgalmazzon a csavargónak, aki „aláfekszik” ilyen úton s elkapják – mert elkapják, még ha a vonat óránként hatvan mérfölddel megy is.

A geletta (fékező) egy vonóhorgot és egy darab kötelet visz annak a kocsinak az első peronjára, amelyiken a csavargó utazik.

Hogy a faluból hazajusson Rácpácegresre, el kellett mennie a grófi kastély parkja mellett. Magas, kovácsoltvas kerítés övezte a parkot, s ráadásul még egy szögletesre nyírt örökzöld sövény is, jó magas. Így aztán csak hallotta, hogy nagyon vidáman vannak odabent, lányhangok csilingeltek, kiáltások csattantak, tapsok.

Meresztette a szemét, hátha lát is valamit, de csak néhány fehér villanás szüremlett át az élősövény ritkásabb foltjain.

Beugrott a kerítés melletti árokba, a bokrok tövén talált egy kutyajárta rést, leguggolt, bámult befelé.

Tarkaruhás csoport egy homokgödör körül, előttük valami állványféle, most befut a képbe egy hófehér sportöltözékes fiú, igen, a gróf kisebbik fia, elrugaszkodik a földtől és átlendül az állványon keresztbe tett léc fölött. Taps csattan, a grófgyerek föláll a homokban és győzedel­mesen az ég felé lendíti a karját.

Hötöle hasalt az árokban, a kerítés drótja megérintette az arcát.

Most egy másik fiú próbálkozott odabent, de sikertelenül, leverte a lécet. Nevetés bugybo­rékolt, vidám megjegyzések röpködtek, egy fehér kesztyűs inas fölemelte a lécet a homokból és visszahelyezte az állványra, a kárvallott újra nekifutott, de megint csak leverte.

Az inas kérdezett valamit a grófgyerektől, bólintott, matatott az állványon, egy csavarós szerkezettel emelte a magasságot. A fiú nekifutott, de ezzel már ő sem tudott megbirkózni, a léccel együtt huppant a homokba.

Látszott, ezzel véget ért a magasugró verseny, de Hötöle nem mozdult a rés mellől. Vajon ő át tudná-e ugrani? Igazított a testtartásán, mert egy hantdarab nagyon nyomta a térdét.

Kedves olvasóm – érezted-e valaha a borzalom leheletét? Lebocsátkoztál-e a középkor költőivel a pokol tornácába, elkísérted-e Faustot a Walpurgis-éjszakába? És ha igen, nem támadt-e föl benned is a dőre vágy, ráülni egy felhőfoszlányra és végignyargalni a világ fölött, belekacagni a kéményekbe, táncot járni a gonosz szellemekkel? Ah, nem, kedves olvasó, nem merem ezt a lelkedről elgondolni, ha a lólábú ördög előbújna a kandallóból, bizonyára elűznéd, és ma már nem is járnak Antikrisztusok, Asmódik, egyéb rossz szellemek a földön. Éppen ezért a következő mese egyes részeiben talán homályos lesz szemedben; úgy lehet, évszázadokkal ezelőtt kellett volna megírnom. Ha mégis elmondom ezt a történetet, azért teszem, mert talán megkönnyebbülök, ha kitárom lelkemet; ez az emlék a kárhozat tüzével éget, és úgy látszik, sohasem tudok tőle megszabadulni.

A kis gőzhajón láttam először, az öltözete, mint egy varróleányé: egyszerű, kék szoknya, fehér blúz, regattacipő és fekete szalagos szalmakalap, de mindez igen finom anyagból, amely messziről elárulta, hogy az egyszerűségnek itt nem a szegénység a magyarázata. Mindjárt megtudtam az igazi okot; a szomszédos tábori széken szürkülő hajú, egyenes tartású férfi ült, és szemét türelmesen szegezte egy láthatatlan pontra. Vak volt; e kegyetlen testi fogyatkozása annál szomorúbb volt, mert maga a férfi csupa erő, egészség; messziről polgári ruhás katonatisztnek hitte volna az ember vagy aratásról felszökött földesúrnak, aki ösmeretséget kötött egy csinos varrókisasszonnyal, és most kirándulásra

- Kérlek… kérlek szépen, édes asszonykám, ne siesd el… ne engedj hirtelen haragodnak; ne mondj nagy szavakat… nyugodjál meg, azután hallgass meg; kérdezz…

- Kérdezzelek!… Hihetek én teneked ezentúl? Megcsaltál!

- És még sem csaltalak meg. Szavaimra mondom, nem.

- Oh!

(Egypár másodpercnyi szünet. Az asszony borús, szinte sötét arccal nézi a férfit. Mintha abban az „Oh”-ban a felháborodás mellett leküzdhetetlen megvetés is lett volna. Feljajdulás, vészkiáltás, kiábrándulás, végtelen szemrehányás, a férfiszóban való kételkedés, egy világ összeomlása,—minden, ami rossz s ami keserű.)

- Édes!

- Ne szólíts többet így. Egyáltalán ne tegezz. Ne tegezzen.

- Azt én nem tudtam. És te sem tudod. Azt mink nem tudjuk.

- Majd megválik. Tapasztalni fogod.

- Látod?!