Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata » Bársony István: A szerelem hangjai

Bársony István: A szerelem hangjai

12 november 2011

– Kérlek… kérlek szépen, édes asszonykám, ne siesd el… ne engedj hirtelen haragodnak; ne mondj nagy szavakat… nyugodjál meg, azután hallgass meg; kérdezz…

– Kérdezzelek!… Hihetek én teneked ezentúl? Megcsaltál!

– És még sem csaltalak meg. Szavaimra mondom, nem.

– Oh!

(Egypár másodpercnyi szünet. Az asszony borús, szinte sötét arccal nézi a férfit. Mintha abban az „Oh”-ban a felháborodás mellett leküzdhetetlen megvetés is lett volna. Feljajdulás, vészkiáltás, kiábrándulás, végtelen szemrehányás, a férfiszóban való kételkedés, egy világ összeomlása,—minden, ami rossz s ami keserű.)

– Édes!

– Ne szólíts többet így. Egyáltalán ne tegezz. Ne tegezzen.

– Azt én nem tudtam. És te sem tudod. Azt mink nem tudjuk.

– Majd megválik. Tapasztalni fogod.

– Látod?!

– Nyelvbotlás… semmi; különben is olyan nagyon mindegy. Mi köztünk sohasem lesz már többet az, ami volt. Nem is lehet. Erről nem tehetek; még ha akarnék sem. Különben ne gondold, hogy valami túlságosan a szívemre veszem. Tudtam én ezt; vártam én erre mindig. Ismertelek. Hiszen jól van. Most még tegezlek, mert máskép nem bírnék veled őszintén beszélni. De vége…

(A nyitott ablakon be-beröppent a forró nyár szellője; odakint úgy sütött a nap, mintha egy nagy kohóba akarta volna beleolvasztani a világot. Az asszony fáradtan hanyatlott hátra a zsöllyéjében; a kalapja a fején volt, a kesztyűje a kezén; gépiesen legyezte magát egy újságlappal, amelyet a könyves asztalkáról vett el az imént.)

– Édes asszonykám! Édes! Olyan szerencsétlennek tudnám magamat érezni, és mégis van a neheztelésedben valami boldogító. Az az érzésem, hogy féltesz…

– Ez nem féltés. Ez csak a megalázottság szégyene, tudd meg.

– Ne tagadd, féltesz. Ne vedd el tőlem ezt a nagy örömet. Olyan nagyon vágytam én erre mindig. Hányszor mondtam.

– Mégis megcsaltál. (Hevesen): De hogy is merted? Hát nem tudtad, hogy ezzel olyat rontasz el, amit sohasem lehet jóvá tenni? Elrontottad, ami a legtöbbet ért Büszke bizalmamat ölted meg mindenkorra. Azt a nehezen ápolt, mindig gyanakvásra hajló bizalmamat, amellyel ugyan áltattam magamat, de igazi megnyugvást találni benne nem bírtam.

– Minden tőled függött, csak tőled magadtól.

– Ugyan!… én talán megcsaltalak? Én talán nem voltam egészen csak a tied? Mersz a szemem közé nézni?

– Oh, Istenem, tudom én, hogy csak az enyém voltál; és mégsem voltál az egészen. Valami hiányzott… Gyere közelebb, nem bírok így ülni melletted; add ide a kezedet, hadd húzzam le a kesztyűcskédet…

– Erre igazán semmi szükség sincsen. Azt mondtad, kérdezzelek. Beszélj. Ne mondd, hogy úgy mentem el tőled, hogy meg sem hallgattalak. Mit akarsz még mondani?

(Az ablak előtt egy nagy fa zöld árnyéka imbolygott  erre-arra. Mintha valaki, aki láthatatlan, titokban  be-bekukucskált volna. A lombok halk sóhajtással  lendültek össze, aztán megint széjjel.)

– Mit akarok mondani? Tulajdonképpen csak egy nagy és örök mondanivalóm van s ezt olyan jól tudod. Szeretlek! Nagyon szeretlek és te vagy az első és egyetlen asszony, aki ezt így hallja tőlem, a szívem-lelkem remegő, boldog, mindent kínáló nagy vágyával utánad… Ne fordulj el. Ne tégy úgy, mintha nem hinnéd, vagy mintha csak a kételkedés paránya is megbírná mérgezni a hitedet. Azt mondtad: ösmersz. Hallottál rólam valamiket; sőt én is elmondtam neked az életem üres bizonytalanságát, amelyben a boldogság ösztönszerű vágya és keresése asszonyok mellé vezetett, akik sohasem bírtak meghatni, boldogságot adni. Amit te irántad éreztem, az az első perctől fogva valami egészen más volt.

– Gyönyörű érzés lehetett. Nagyon kivételes érzés. Annyira, hogy példátlan hűségre ösztönzött, ugye?

– Ne csúfolódjál. A végén látni fogod, hogy a hűségemen semmi csorba sem esett. Engedd, hogy beszéljek.

– Tessék.

(Elnézett a mozgó lombok felé; a szemében szomorú lemondás volt, amelyet közönynek szeretett volna mutatni; arcán gyönge pirosság; a szeme szögletében egy kis szokatlan harmatozás, mint egy erőszakkal visszatartott könnycsepp.)

– Már rég’ túl voltam igazi fiatalságomon, amikor megösmertelek. Azt te sem gondolhattad, hogy nem volt a múltamban asszony. De azt mindjárt megmondtam neked, hogy olyan soha, akiben mindaz meglett volna, ami énnekem annyira nagyon kell. Te sohasem igyekeztél azon, hogy meghódíts és mégis mindenem lettél. Azzal a te csöndes tartózkodásoddal, amely a lényed legbensőbb titkossága, mélységesen mély érdeklődést és kíváncsiságot ébresztettél bennem, amelynek eleinte csak nyugtalan betegévé, később elszánt és sokszor kétségbeeső bolondjává váltam. Emlékszel-e, amikor először mondtam: „Boriska, baj van; nagyon szeretem magát”, akkor már fülig voltam. Hogy néztél rám, Istenem! mintha csak ez lett volna a szemedben:—sejtettem, tudom, de nem akarom tudni és jobb, ha elhallgat, mert különben egészen elveszít.—Nem mutattál sem megdöbbenést, sem lázadást, mégis éreztem, hogy büntetsz. Egy hang nélkül. Csak azzal a reménytelenséggel, amely a lényedből olyan ellenállhatatlanul sugallódott belém. Elfulladt a szerelmi vallomásom. Nem kértem mást, csak hogy engedj ott maradnom a közelségedben, csak hogy érezzelek; a szemed beszélt akkor is az ajkad helyett és azt mondta: „szegény”.

(Az asszony szeme a lombról visszatért a mellette mormoló férfira. Az a szem megint azt mondta: „szegény”.)

– Látod, akkor is így néztél. És én bennem nem az ingerelt dac éledt fel attól, hanem az ijedtség, hogy nem rontottam-e el mindent, mindenkorra. Talán éppen az volt a szerencsém, hogy olyannak láttál, amilyennek soha egyetlen más asszony sem. Nem volt az ravasz kieszelés, hogy a kényre-kegyre meghódolt rab hallgatott azután melletted. Valami megsúgta, hogy az a nagy és hatalmas akarat, amely száz asszony közül kilencvenkilencnek veszte, a te nem tetszéseden megtörik. Hosszú hónapokon át egyszer sem mondtam azután, hogy szeretlek; csak éreztettem veled. És amikor egyszer azon a legritkább véletlenségből adódott magános délutánon egyedül értelek, és a díványra nyugtatott félig mezítelen karod elvette a megmaradt eszemet, akkor sem bírtam szerelemről beszélni, hanem félénken, fájdalmasan, nem tudva mit teszek, ráomoltam a karodra, akkor a te „szegényedet” nem volt lelked eltaszítana hanem ott maradtál borzongva, remegve, szemedet lehunyva Boriska, igy volt-e? Igaz-e, hogy neked sohasem volt szabad az én égő szívemet mutogatnom? Szerelemről hallani annyi volt neked, mint felkorbácsolni a lelkiösmeretedet; szerelemről te nem tudtál, nem bírtál, nem akartál beszélni; akkor sem, amikor az én mennyországi diadalom után másnap olyan boldogan néztél a szemem közé és arcom mohó kérdésére ezt felelted: „nem bántam meg! semmit sem bántam meg!”

(Az asszony lehunyta a szemét; karját rányugtatta  a zsöllye támlájára; most is félig mezítelen volt az a szép kar. A férfi egy szempillantás alatt odasimult s elkezdte a csókjával égetni.)

– Hát csókold, nem bánom, úgyis utoljára… hisz’ megcsaltál.

– Most sem a szerelem! még most sem, amikor válni készülsz! Csak az, hogy „megcsaltalak!” De hogy azt mondanád: „lásd, milyen nagyon, milyen odaadóan szerettelek s te mégis elvetted tőlem a szerelmedet!”—ezt nem! ezt a te ajakad, a te szíved nem bírja el. Pedig erre vágyom és erre vágytam mindig. Én hallani akartam tőled, erről a te fukar kis szájadról, hogy szeretsz; hogy nagyon, de nagyon szeretsz; épp úgy, ahogy én téged. Amikor megengedted, hogy száz piros rózsát tépjek-szaggassak a szájadról, a szerelem rózsáit, akkor is fel-felsírt bennem a keserűség amiatt, hogy mindent úgy veszek el és te meg nem édesíted az örömömet egyetlen édes szavaddal sem; te nem növeled a boldogságomat azzal, hogy a magadéról beszélsz; mintha, varázslat nyűgözte volna a szavadat, hangodat; mintha titkos veszedelemtől tartottál volna, ha belőled is kitör egyszer az érzés és elmondod valahára, hogy milyen boldoggá tettelek, és teszed te magadat azzal, hogy nagyon szeretsz. Pedig szerettél; nagyon szerettél; lehettél volna-e különben annyira az enyém? De azokkal a mély gyöngédségekkel adósom maradtál, amelyek csak a szerelem hangjaiban vannak. S én olyan eszeveszettül vágytam erre tetőled. Sokszor voltam úgy, hogy már kérni akartalak, mondd utánam; mondd nekem: „édes lelkem uram, édes szerelmes drága uram!”—de hátha mosolyogtál volna és mégis hallgattál volna? Kinevettél volna! Ott lett volna megint a szemedben: „szegény!…” Nem bírtam el ezt a gondolatot.

– Hanem elmentél és kerestél magadnak valakit, aki mondja.

– Nem kerestem.

– Találtál.

– Az lehet.

– Akivel megcsaltál. Akit megtanítottál „a szerelem hangjaira”.

– Milyen gúnyosan mondod, látod!

– Nem én mondom, ő írta; itt a levele, a „szerelmes” levele.

– Olvastad?

– Minek képzelsz? Annyira csak tán mégis asszony vagyok. Ha már a kezemben van! Ha már elvesztetted nálam.

– Úgy-e, milyen gyönyörű stílus.

– Talán el legyek ragadtatva?

– Igazad van.

– Nekem mindig igazam van.

– Most az egyszert kivéve.

– S ugyan miben nincsen most igazam?

– Abban, hogy megcsaltalak volna.

– „Volna?!”

– Hisz’ nem csaltalak meg.

– S ez a levél?

– Az sem bizonyít. Az csak azt bizonyítja, hogy van olyan asszony is, aki tudna velem szerelmesen  beszélni.

– És te ővele? Miket írtál te neki? Meg mernéd mutatni? El mernéd mondani?

– Ha akarod, rögtön.

– Ne, nem akarom. Ha csak egyetlen szó volna is benne, amit már nekem mondtál…

– Mit tennél, Boriskám, életem?!

– Én már senkid sem vagyok, ne beszélj így velem.

– Kikaparnád a szememet, mondd, mondd!

– Azt én nem mondom. Én nem vagyok olyan tanulékony, mint ez itt.

(Rácsapott az ölében levő levélre, azután egy hirtelen mozdulattal lesöpörte a földre; az illatos papiros zizegve hullott lefelé; éppen a lába elé. Akkor még rá is toppantott s arrább taszította.)

– Édes. édes, édes! – búgta a férfi boldogan.

– Hozzám ne nyúlj!

– Hisz minden szavad féltés, minden mozdulatod féltés.

– Utállak, gyűlöllek.

– Nem, te szeretsz, csak nem bírod mondani.

Hogy áldom azt az asszonyt, meg a levelét!

– ?!

– Neki köszönhetem, hogy a szerelmedet érzem. Már azt hittem, attól féltem, hogy az a te szeszélyes, hűvös szívecskéd még azzal sem törődnék, ha…

– Ha?

– Szóval, attól féltem, hogy nem is féltenél.

– Féltelek én? miattam elmehetsz; azt teheted, amit akarsz; miattam irkálhatsz leveleket és írathatsz magadnak leveleket. Engem nem csalsz meg többet.

– Soha többet! esküszöm.

– Kinek? bánom is én.

– Boriskám, mondd, hogy szeretsz.

– Ne szorítsd a kezemet… hagyj békét a karomnak.

– Mondd, hogy szeretsz. Nézd, hogy epedek érte. Vallj nekem szereimet, egyetlen egyszer, most.

– „A szerelem hangjai” (!) hisz’ megkaptad, megkapod; csak akarnod kell. Menj az asszonyodhoz.

– Itt vagyok, egyetlenem! Nála vagyok.

– Ahhoz menj, ahhoz a másikhoz…

– Ej, nincsen. Te édes, egyetlen, drága.

– Aki a levelet írta, ahhoz menj, mondom.

– Úgy-e, gyönyörű stílus?

– Másodszor vagy odáig miatta. Hát: gyönyörű! tudom is én; ilyen levelet minden bakfis írhat;

helyesírást sem tud; két „t”-vel írja, hogy „szerettlek”.

– Nem az van ott, te drága: „szerettelek”.

– Fogadjunk!

– Jól van, fogadjunk.

– Milyen bizonyos vagy a dolgodban! De nagyon elolvastad!

– Ha csak olvastam volna!

– Hát még? mit tehettél egyebet is?

– Ó, te! te mennyországom: magam fogalmaztam; azért olyan gyönyörű az a stílus.

– Te fogalmaztad?

– Persze, hogy én. Azután leírattam. Azután elveszítettem nálad.

– Hogy én megtaláljam?!

– Csak nem képzeled, hogy ilyen levelet éppen nálad igazán el lehet veszíteni?

– Akkor mégis megcsaltál.

– Féltékennyé akartalak tenni.

(Az asszony fülig pirul.)

– S én nem voltam és nem vagyok féltékeny; nem is leszek! értette uracskám? értette?

(Odakint fúj a szél; egy erős szélkölyök betaszít az ablakon egy lombos gallyat. A szobában hirtelen árnyékos borulat támad egy pillanatra. Az asszony halk hangja, enyhe tiltakozása hallik.)

– A karomnak pedig hagyjon békét; már mondtam.

-- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata

Nincs hozzászólás to “Bársony István: A szerelem hangjai”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)