Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata » Bret Harte: A Stukeley kastély kísértetei

Bret Harte: A Stukeley kastély kísértetei

28 október 2011

Csak a hó hiányzott ahhoz, hogy a környék az évszakhoz illő tökéletes képet mutassa, de a Vadnyugat Barbárja jó ideje élt már Angliában, s tudta, az ilyesmi csak ritkán ékesíti a karácsonyi tájat, így hát jókedvűen fogadta a december 24-nek háttérül szolgáló alacsony, borongós eget, amelybe halványan karcolódott a kopasz ágak finom csipkézete, és a fenyők árnyéka mintegy állandó keretbe foglalta a Stukeley kastély tornyocskáit és békésen sorakozó kéményeit. Ennek ellenére, a színeknek és a távoli tájnak ebben a kísérteties homályában is, a magas, szürke, szabálytalan épülettömeg körvonalait oly csodálatosnak látta, mint még soha. A kastély mindmáig megőrizte uralmát a táj fölött, s a Vadnyugat Barbárja gyakran úgy érezte, hogy uralja az embereket is, akik felépítették és laktak a falai között, bár mintha most eszelős, értelmetlen módon mély álomba és feledésbe merült volna. Élénken emlékezett egy tavaly őszi házi mulatság hangulatára a kastélyban, ahol az egykori várurak leszármazottai a hosszú galériákon vagy akár a hálószobájuk ajtajában éppolyan idegennek látszottak, mint maga a Barbár.

A továbbiakról az útikalauzokban a „Déli Front”, a „Nyugati Front” és a „Nagy Négyszögletes Udvar” képeivel illusztrált leírás található. A kastély állítólag a régi rómaiak táborhelyén épült… ama nagyon is kétes hírű népség táborhelyén, akik mozaikpadlókon rendezett pikni­kekkel múlatták az időt, s miután nagy vígan kiszórták a zsebükben található aprópénzt, és az edényeiket is szertehajigálták, gyorsan utat építettek a meneküléshez, más életjelet nem hagy­va maguk után. Stowe és Dugdale feljegyezte azt a dátumot, amikor egy normann kegyenc királyi engedélyt kapott a kastély „erődítésére”; ugyanezen kastély megjelent karácsonyi üdvözlőlapokon, s a már említett havat kristályporból ragasztották rá; megható leírást olvas­hattunk róla egy bájos honfitársnőnk, a Keleti Őrszem című lap eleven hangú tudósítója tollából, ki a nőkre jellemző elbűvölő modorban hagyta figyelmen kívül a tényeket, s ugyan­csak a nőkre jellemzően rendkívüli figyelmet szentelt a rangoknak és címeknek. A kastély bővelkedett nagy anyagi és szellemi értékeket képviselő faliszőnyegekben, festményekben, páncélöltözetekben, legendákban és kísértetekben. Egyszóval: minden költői igényt kielégí­tett, s a valamirevaló próza is megtalálhatta benne mindazt, amire éppen szüksége volt.

Mégis, attól kezdve, hogy egy miniszter erőszakos módon megkaparintotta, a mai napig, amikor a házasság nem kevésbé erőszakos módján egy szívélyes főnemes kezébe került, akit a Vadnyugat Barbárja is jól ismert, valahogy jelentőségteljesebbnek tűnt, mint amilyen valójában volt. „Még a legérzéketlenebb látogató sem állhat meg az udvarban anélkül, hogy át ne járná a borzongató áhítat, amikor végignéz ezeken a történelmi falakon” stb. stb. – írja az útikalauz. A Vadnyugat Barbárja bizony megállt az udvarban, végignézett a falakon, de sem­mi­féle borzongató érzés nem járta át. „A kedves vendégben, midőn a galérián szemügyre veszi Stukeley illusztris tulajdonosainak arcvonásait, bizonyára nem mindennapi érzelmek támadnak” stb. stb. – így a derék történész. A Barbárban azonban nem támadtak hasonló érzelmek. És éppen ezért, meg mert reménykedett abban, hogy mégis szert tehet hasonló élményekre, ha nincs körülötte zavaró, idegen társaság, és magára maradhat a kastélyban, megállapodott a szívélyes főnemessel – aki kiváló barbár hajlamokkal rendelkezett, és csa­ládjával külföldön szándékozott tölteni az ünnepeket -, hogy eljöhet a kastélyba, és ott magára maradhat karácsony estéjén és másnap is. – Rettenetesen fog ám unatkozni – tette hozzá a házigazda -, bár megkértem a házvezetőnőt, hogy viselje gondját, mégis jobban tenné, ha odaát Audley Friarsben vacsorázna. Ott nagy társaság gyűlik össze, és már ismerik önt; meglátja, az sokkal szórakoztatóbb lesz. És… öö… nézze, önt nem is érdeklik a kísértetek, igaz? Sajnos, sokan hisznek bennük… mármint a tengeren túl. – A Barbár biztosította házigazdáját, hogy az ő érzelemvilága e tekintetben hiányos, majd azonmód megállapodtak, hogy ellátogat Stukeleybe. Ezért nézegette hát december 24-én Barbárunk reményteljesen a tájat, miközben utazótáskájával közeledett az úton.

Amikor belépett, a varjak nem károgtak vészjóslóan a csipkés oromzaton. A házvezetőnő, noha nem volt sem „fennkölt”, sem „sudár”, és nem emlegette minduntalan „a néhai lordot, a jelenlegi gróf atyját”, nagyon figyelmesnek és ügyesnek bizonyult. A Barbár természetesen maga választhatta volna ki lakosztályát, de a házvezetőnő még emlékezett az ízlésére a legutóbbi alkalom óta, és úgy gondolta, hogy az a hosszú, kék szoba talán?… Pontosan! A hosszú, alacsony boltíves terem a halványkék faliszőnyeggel, az, amelyik a galéria felé nyílik. Kitűnő! Mindig is kedvelte ezt a szobát. Mivel nem volt birtokában semmiféle döntő bizonyíték, joggal következtethetett arra, hogy ez Angliában az egyetlen tekintélyes terem, amelyben Erzsébet királynő nem hált meg.

Az inas kicsomagolta a vendég ruháit, a folyosón elhaló lépteit elnyelte a torony lépcső­házában egy vörös párnás ajtó csukódása, mely úgy hatott, mintha várbörtön csapóajtaja zárulna be, s az egész épület látszólag nyugalomba merült. Csöndesnek bizonnyal csöndes volt, de nem csöndesebb, mint amikor az egyik szárnyában a termek teli voltak vendégekkel, és a lebegő hangok megtörtek a mindent felfogó falakon. Négy óra elmúlt. A Barbár várta, hogy összegyűljenek az árnyak. A fény egyre fogyott az ablakokon túl; a mindent körülölelő fal és a terasz kiugró része fokozatosan szétporladt a sötétben, mintha az éjszaka lassan lebontaná a kastélyt. A szoba falát díszítő faliszőnyegek figurái elhalványultak. A galériát, melyre szobája nyitott ajtajából átlátott, a bordázott ablakok feketével csíkozták, majd hirtelen homályba veszett, mintha füst árasztotta volna el. Semmi sem moccant, semmi sem villant. Valójában az egész egyre lehetetlenebbnek tűnt.

A Barbár meghökkent: öltözködés közben észrevette az ablakból, hogy a nagy díszterem ki van világítva, és amikor lement, elámult, hogy vacsorája magányosan várja egy tölgyfa asztal­kán, a rongyos lobogókról és a régi páncélingekről visszaverődő csillárfényben – a Stukeley kastélyt ugyanis jelenlegi gazdája modern felszereléssel látta el. A házvezetőnő bizonyára elolvasta gazdája írásos utasításait. A Barbár ösztönszerűen maga elé képzelte az irományt:

„Úgy kezelje, mint ártalmatlan bolondot; nincs mitől tartania.”

Udvariasan elhárította a javaslatot, hogy a nagy ebédtermet, a báltermet és a kápolnát kivilágítsák, néhány óra múlva azonban ott bolyongott a folyosón egy szál gyertyával, és a kísérlete iránt növekvő kétséggel. A kastély mindeddig nem tárt elébe olyasmit, amit már eddig is ne látott volna zsivajgó társaságban és fényes napvilágnál. Kezdett unalmassá válni a dolog… Ekkor a megforduló szél fellibbentette a ködfüggönyt, és a telihold megvilágította a galéria alsó részén függő képeket, mesterséges életre keltve a Van Dyck festette lábakat, abroncsos szoknyákat és ujjakat, melyek senkit sem hozhattak zavarba, oly kimondhatatlanul kecsesek, finomak és ártatlanok voltak. Miközben a vendég végigbandukolt a galérián, az volt az érzése, hogy ő maga kísértetiesebb jelenség, mint a festett figurák, s hogy azok talán még tiltakozhatnak is a jelenléte ellen. Titkon azt kívánta, bárcsak találkozna eggyel is a képeken látott vitézek közül, hogy összehasonlíthatná a festett ujjakat azok eredetijével. Arra is emlékezett, hogy egy vitrinben őrzött, hímzett kesztyűről és egy falon függő páncélruháról nem lehetett eldönteni, hogy – a maga nemében – melyik szárnyalja túl a másikat: az előbbi finomsága vetekedett az utóbbi fenségével. Az a régen dédelgetett vágya is teljesült, hogy magára öltsön egyet a mellvértek és páncélsisakok közül, melyek ott hevertek egy tölgyfa padon. Szemmel láthatóan egyre jobban unta magát. A mellvérttel és a sisakkal felékesítve, fásultan és – mint a későbbiekben majd kiderül – igen meggondolatlanul belesüppedt egy új stílusú székbe, és álmatag elmélkedésnek adta át magát.

Vajon mi vonzotta ide a holtakat? S ha történetesen vonzza is őket valami az élőkön kívül, akik a Barbár szerint mindig hajlamosabbak a múlt bebarangolására, egy kialakult világ­nézettel rendelkező kísértet nem emelné-e fel szavát a gyűjtemény ellen, melyet utóda ebben a galériában felhalmozott? Amott az a selyembe-páncélba öltözött félkegyelmű kegyetlenül megkínozta tulajdon vérrokonát, aki csak néhány ablakmélyedéssel arrébb függ, bőrbe és páncélba bújtatva. Vajon ők szívesen találkoznának ezen a helyen? S ha emberi gyengéik velük szálltak a sírba, mi vonzhatja őket ide egyáltalán? S ha nem őket – akkor kiket? A vendég hirtelen meghökkent. A galéria túlsó végén kinyílt az ajtó! Nem óvatosan vagy zajtalanul, hanem egészen hétköznapi módon. Egy sereg árnyalak özönlött be rajta régmúlt idők díszes öltözékeiben. Nem suhantak, nem libegtek – egyszerűen csak betrappoltak, sután és idegenkedve, s szájukat tátva a csodálkozástól. Az élen valamiféle libériás komornyik haladt, aki egynéhányszor megállt, hogy megmutassa és elmagyarázza a teremben levő tárgyakat. Hitetlenkedő gondolat villant át a Barbár agyán. Bár esztelenségnek, lehetetlennek látszott, mégis valóság volt a tünemény: kísértetek vettek részt szünidei kiránduláson, s egy kísértet-idegenvezető kalauzolta őket a Stukeley kastélyban! És ahogy kimért, monoton hangja szétáradt a karácsonyi levegőben, jól hallatszott, hogy – ráadásul – nem is a kastélyban található régiségeket, hanem a kastély modern technikai felszerelését mutogatja!

– Ez itten, kísértetek, egy villanyos csengettyű, amelyik a mi jó öreg kürtszavunk és a hallban strázsáló cseléd szokásos „Vár valaki odaki?” kiáltásának helyébe lépett, amihez hajdan, hús-vér korunkban már úgy hozzászoktunk. – A Barbár rögtön felfedezte, mennyire vértelen volt az az úgynevezett középkori zsargon, amelyről annyit olvasott.

– Figyeljék csak ezt a gombot, kérem! Megnyomom szépen, így ni, s a konyhában azonnal megszólal egy csengő, amely aztán cifra betűkkel mutatja a nevét ennek a galériának – ahogy később látni fogjuk. Na, fiúk, lányok, ki nyomja meg aztat a gombot? Talán a nagysága? – fordult az idegenvezető egy fátylas, tornyos süveget viselő, kuncogó csitrihez.

– Márpedig én amondó vagyok, Maudlin, jó lesz, ha vigyázol! Ez ugyanaz az ósdi trükk, mint azok a nyavalyás kapcsolók, amik a kezed ügyébe kerültek tavaly pünkösdkor, amikor itt jártál – jegyezte meg a társaságból egy vén kópé.

– Nem, kérem – felelte az idegenvezető nagy komolyan -, ez nem az a galvanikus-mágneses masina, amelyik őlordsága könyvtárában van, és gyerekeknek való játékszer csupán. De van ám itt sokkal újabb találmány is! Kinyitom ezt a kis ajtót, elfordítom a kallantyút – kapcso­lónak hívják -, s ahogy önök is láthatják, a galéria máris fényárban úszik.

A gyülekezet harsány üvöltésben tört ki a megdöbbenéstől. Szörnyű remegés futott végig a Barbáron, ahogy az átható, elviselhetetlen, tizenkilencedik századi fény hirtelen elömlött ezeknek a múltból idetévedt turistáknak felfelé fordított, üres szemén, álmatag arcán. De a kísértetek tekintetében nem villant válasz az övére.

– Mint a nap! – kapkodott levegő után egy szürke köpenyes öregasszony.

– No, itt az ideje végre, hogy felocsúdjunk, és megrakjuk a tüzet – szólalt meg a vén kópé. A teremőr fenséges türelemmel mosolygott.

– Mire kellhet nekik az az ócska lámpás, ha ilyen ragyogó a világítás? – érdeklődött egy sárga zekés lovászinas, és egy III. Edward korabeli szarvaslámpára mutatott.

– Tudja, az úgy van – kezdte a teremőr leereszkedő közvetlenséggel -, hogy manapság ezek az emberek rajonganak a „különlegességekért” meg az „antik” holmiért, őlordsága is valami ötven fontot adott ezért a lámpásért. A mai népek azért látogatnak el ide, hogy ezeket megcsodálják… csakúgy, mint maguk is.

– Nekem van egy törött lábú sámlim odahaza; olcsón átengedem őlordságának, mondjuk öt fontért – szellemeskedett a mókamester.

– Ez a kópé nem is tudja, hogy mennyire igazat beszél. Mert van ám itt még ennél is merészebb tréfa! Jó emberek, méltóztassanak megtekinteni amott azt a ládikát – mutatott egy tölgyfa dobozra.

– De hisz ez csak egy ócska vacak! – kiáltott fel Maudlin. – Ezt a ládát tavaly eszkábálták a Wardour Streeten, és őlordsága száz fontot adott érte. Nézzék meg ezeket a műféreg rágta műlyukakat! De ezeket ám fúróval csinálták! A teremtésit, mi aztán tudjuk, milyenek a valódi féreg rágta lyukak!

Félelmetes vigyor ült ki a kísértethad arcára, miközben néma nevetéssel a láda köré gyűltek.

– Szíveskedjenek errébb fáradni, és megtekinteni a könyvtárban ezt a fonográfot – egy bizonyos Edison fundálta ki, egy amerikai ipse. Ez a masina száz évre elraktározza és frissen tartja a hangot. Csudálatos ez, kérem!

– Marhaság – mondta a kópé. Majd odafordult a vihogó Maudlinhoz, és ezt suttogta:

– Már a múltkor is láttam, őlordsága ültette el a bogarat a fülembe, hogy belehadarjak valamit ebbe a svindlibe itt ni. Képzeld csak el, a vén róka bekasszíroz fejenként hat pennyt egy kis incselkedésért ezzel a zenedobozzal!

– Nem tudna most is mutatni valami új kollekciót a vitézek meg az úrnők ruháiból? – kérdezte Maudlin az idegenvezetőtől. – Igazán elragadó volt múltkor az a parádé a budoárokban! Azok a divatos selyemköntösök és alsószoknyák!…

– Ezen a karácsonyon nincs vendégsereg – fecsegett a teremőr. – Őlordsága idén nem ünnepel, csak az az újonnan jött félkegyelmű van itt, akit őlordsága maga küldött ide. Egész nap a gondolataiba merülve lézengett a folyosón, ahogy az ilyen félcédulások szoktak, ha magukra hagyják őket. Egy perce még itt volt, holmi fura bohócruhában, amit a maga ízlése szerint választott ki, és azt hiszi, hogy meg tud nevettetni vele. Maguk nem láthatják őt, mert nincse­nek a birtokában annak a képességnek, amely jog szerint az én rettegett hivatalommal jár. Természetfölötti képesség ez… s mások nem is juthatnak a birtokába, hacsak…

– Hacsak? Drága jó gondnokunk, könyörgök, beszéljen! – rimánkodott a szürke köpenyes asszonyság.

– Hacsak le nem szúrnak még egy shillinget!

Senki sem szólt. A szégyenlősebb kísértetek közül néhány a zsebébe süllyesztette a kezét, és félszegen elfordította a fejét. A Barbár egy percnyi megkönnyebbülést érzett, majd belényilallt a megsértett hiúság. Egy kicsit tartott a kísértetektől. Igaz, hogy ez zsarolás, de azért csak megér az ő személye még egy shillinget!

– Nagyon kevés díszes holmit hozott magával a kastélyba – folytatta az idegenvezető -, de van itt valami, amit az utazótáskáján találtam. – A Barbár legmélyebb felháborodására az idegen­vezető egyszer csak előhúzta a kalapja alól a Barbár rugós cilinderjét. – Az ördögbe is, ez vajon mi a csuda? Ezt a rejtélyt fejtsék meg nekem! Rajta – törjék csak a fejüket!

Értelmetlen találgatás következett, mikor a mester a magasba emelte a kalapot. Majd egy bűvészmozdulattal hirtelen a karimába helyezte hüvelykujját, kioldotta a rugót, és eleresztette a kalapot. A társaság ismét némán nevetett, mint az előbb.

– Ez itten – kalap! – jelentette ki az idegenvezető nagyképűen.

– Hé, adja csak ide – kiáltott Maudlin. Érdeklődve vette kezébe, megvizsgálta, majd egy hirte­len kacér mozdulattal fejéhez emelte, mintha fel akarná próbálni. Az idegenvezető váratlanul, rémülten előugrott, hogy megakadályozza. Ebben a pillanatban a Barbár még meghökkentőbb felfedezést tett. Hogyan és miért, nem tudta volna megmondani, de bizonyos volt benne, hogy ha ez a fiatal lány felveszi az ő fejfedőjét, az éppolyan hatással lesz rá, mint amilyet őbelőle az acélsisak és a mellvért váltott ki, vagyis: kölcsönösen láthatóvá válnak egymás számára – a lány éppúgy látja majd őt, mint ahogyan ő látja a lányt és a társait! Megpróbált felkelni, de már késő volt. A lány lehajolt, így sikerült kisiklania az idegenvezető karmai közül, s a Barbár felé fordulva, fejébe csapta a kalapot. Amaz jól látta a lány szemében a felismerés, a meg­lepetés, a hirtelen félelem villanását. A lány felsikoltott, a Barbár összerezzent, felugrott – és felébredt!

De hát mi ez? Egymaga volt a holdvilágos galériában, a kísérteties alakok, azokban a fura öltözékekben, eltűntek. Már magához tért álmából, de az igazi ébrenlét első pillanatában megesküdött volna, hogy valami még ott maradt! Egy rémült valami a szeme láttára menekült – menekült ebből a modern világból -, és amíg bámult utána, még hallotta a galéria ajtaja mögött eltűnő selyem susogását, zizegését.

Halkan az ajtóhoz ment. Ó! Nem kétséges, elfelejtette bezárni; légvonat vagy gyors huzat nyithatta ki. Erre a zajra ébredt fel. Mi több, ugyanaz a zaj lehetett kiváltó oka is a látomásnak. Még néhány pillanatig figyelmesen hallgatózott.

Csupán a házvezetőnő szobája felőli ajtó csapódásának fojtott visszhangját hallhatta oda­lentről. Elmosolyodott azon, hogy az iménti hihetetlen látomás valószerűbb volt, mint ez az önmagában oly megszokott hang.

Másnap délután mégis úgy döntött, hogy átmegy Audley Friarsbe, karácsonyi ebédre. A vendégszerető házigazda szívélyesen üdvözölte: – Hanem, tudja-e, drága barátom – kezdte, amikor egy percre kettesben maradtak -, ha magától nem jön, bizony átküldtem volna magáért. A dolog úgy áll, hogy A… megírta nekünk, hogy maga itt van és kísértetekre vadászik, vagy valami efféle, s attól tartok, hogy a hír elterjedt a társaság ifjú tagjai között is. Két leányzó, nem árulom el, melyik kettő, az éjjel belopakodott a kastélyba, hogy valamiképp magára ijesszen, Önt, uram, egyáltalán nem látták, de – Istenemre! – úgy látszik, ők maguk ijedtek meg a legjobban, mert azt állítják, hogy valami szörnyeteg üldögélt a galériában, tetőtől talpig páncélban. Borzasztó jó tréfa, igaz-e? Persze ön, uram, nem vett észre semmit, ugye?

– Nem – felelte a Barbár csendesen.

Gera Judit fordítása

-- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata

Nincs hozzászólás to “Bret Harte: A Stukeley kastély kísértetei”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)