Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata » Bret Harte: Idill a Vörös Szurdokban

Bret Harte: Idill a Vörös Szurdokban

21 február 2011

Sandy nagyon részeg volt. Csaknem ugyanúgy feküdt egy azáleabokor alatt, ahogy néhány órával korábban elesett. Fogalma sem volt róla, mióta fekszik ott, de nem is érdekelte; s hogy meddig marad ebben a helyzetben, azt ugyancsak megfoghatatlannak és érdektelennek tartotta. Ez a fizikai állapotából eredő nyugodt filozófia bevonta és átitatta erkölcsi lényét.

Részeg embert látni – különösen ezt az embert -, sajnálattal közlöm, nem tartozott az olyan feltűnő jelenségek közé a Vörös Szurdokban, hogy bárki is felfigyeljen rá. Aznap reggel egy helyi szatíraíró sírkövet rögtönzött Sandy feje mellett az alábbi felirattal: McCorkle whiskyje – kétszáz lépésen belül halálos, és egy kéz mutatja az irányt McCorkle kocsmája felé. De attól tartok, hogy mint minden helyi szatíra, ez is személyes élű volt, és inkább az igazságtalan eljárásra utalt, mintsem a szégyellni való eredményt bírálta. Ezt a csúfolódást leszámítva, ez idáig senki sem hederített Sandyre. Egy társaitól elszakadt, csavargó öszvér a gyatra növény­zetet rágcsálta mellette, és gyanakodva szagolgatta a földön fekvő embert; egy kóbor kutya fajtájának a részegek iránti mélységes együttérzésével nyalogatta a férfi poros csizmáját, és összegömbölyödve odakuporodott a lábához, fél szemével a napba hunyorgott, ügyesen és kutya módra megjátszotta a másnaposságot, úgy, hogy az eszméletlenül fekvő férfi akár bóknak is tekinthette volna.

Eközben a fenyők árnyéka lassan körbejárt, míg el nem érte az utat, és hatalmas, párhuzamos sárga-fekete csíkokkal elkerítette a tisztást. Az elhaladó öszvérek apró vörös porfelhőket kavartak, szutyokzuhanyt fröcskölve a fekvő emberre. Egyre lejjebb hanyatlott a nap, de Sandy nem mozdult. És ekkor eme filozófus nyugalmát – mint annyi sorstársáét – a szebbik, a nem filozofikus nem beavatkozása zavarta meg.

Mary kisasszony, ahogy kis tanítványai hívták, kiket éppen most engedett ki az iskola faépületéből, délutáni sétájára indult. Különösen szép bimbókat látott egy csomóban a szemközti azáleabokron, átkelt hát az úton, át a vörös portengeren, az undortól összerázkódva, macska módra, kényesen, hogy a virágot leszedje. És egyenesen belebotlott Sandybe.

Csak természetes, hogy staccato felsikoltott, amint a nők szoktak. De miután ily módon hangot adott fizikai gyengeségének, túlságosan is nekibátorodott, megállt egy percre, vagy két lépésnyire a fekvő szörnyetegtől, s összefogta fehér szoknyáját, futásra készen. Ám a bokorból nem jött se hang, se mozgás. Mary kisasszony apró lábával előrelépett, és megfordította a táblát. – Disznók – suttogta a minősítő jelzőt, amelyet abban a pillanatban, valószínűleg helyesen, Vörös Szurdok egész férfilakosságára vonatkoztatott. Mary kisasszonynak megvolt a maga szigorú mércéje, és ezért nem méltányolta kellőképpen azt a tüntető lovagiasságot, amelyért a kaliforniai férfit oly jogosan ünneplik földijei, s mint új jövevény, rászolgált, hogy azt mondják rá, „fenn hordja az orrát”.

Míg ott állt, azt is észrevette, hogy a ferde napsugarak Sandy fejét véleménye szerint az egészségre ártalmas hőfokra hevítették, valamint hogy a kalapja céltalanul hever a férfi mellett. Ahhoz, hogy a kalapot felvegye, és tulajdonosa arcára borítsa, nem csekély bátorság kellett, hiszen a férfinak nyitva volt a szeme. Mary kisasszony mégis megtette, azután tovább­indult. De mikor visszanézett, azt látta, hogy a kalap már nincs ott, ahova tette, Sandy felült, és motyog valamit.

Igazság szerint Sandy, aki elméjének csöndes mélyén meg volt győződve róla, hogy a napsugarak jótékonyak és egészségesek, gyerekkora óta nem feküdt le fedett fővel, ilyesmit szerinte csak javíthatatlan sült bolondok tesznek, és mellesleg neki elidegeníthetetlen joga, hogy kalap nélkül is ellegyen. Ez fogalmazódott meg Sandy agyában. Sajnos, ugyanennek külső megnyilatkozása meglehetősen zavaros volt, mivel örökké csak ezt ismételgette: – A napsütés, hát ajjó. Mi van, no? Mi baj, napocska?

Mary kisasszony megállt, és a köztük levő távolságtól újra felbátorodva, megkérdezte a férfit, hogy mit akar.

– Hát mi van, no? Mija baj? – ismételte Sandy hangosan.

– Keljen fel, maga rémes alak! – kiáltott Mary kisasszony immár felmérgesedve. – Keljen fel, és menjen haza!

Sandy fölkászálódott. Majdnem két méter magas volt – Mary kisasszony megremegett. A férfi néhány lépést tett, majd megállt.

– Minek mennyek haza? – kérdezte hirtelen méltóságteljesen.

– Menjen haza, és fürödjön meg – válaszolt Mary kisasszony, és rosszallón nézett a szurtos alakra.

Legnagyobb megdöbbenésére Sandy hirtelen levetette a kabátját meg az ingét, a földre hajította, csizmáját lerúgta, és hirtelen nekirugaszkodott, át a hegyen a folyó felé.

– Szentséges isten, még a végén vízbe fúl! – kiáltott Mary kisasszony, majd női logikátlan­sággal visszaszaladt az iskolába, és magára zárta az ajtót.

Aznap este, amikor háziasszonyával, a kovács feleségével vacsorázott, úgy adódott, hogy illem­tudón megkérdezte, vajon be szokott-e rúgni a kovács? – Abner, no nézzük csak – mélázott Mrs. Stidger. – Abner nem volt kapatos az utolsó választás óta. – Mary kisasszony szerette volna megkérdezni, ilyenkor a kovács le szokott-e feküdni a tűző napon, és utána nem árt-e meg neki a hideg fürdő, de ehhez a kérdéshez magyarázatot is kellett volna fűznie, s ehhez éppen nem volt semmi kedve, így megelégedett azzal, hogy szürke szemét tágra nyitva a pirospozsgás Mrs. Stidgerre, erre a szép, virágzó délnyugati asszonypéldányra függesztette, és témát változtatott. Másnap levelet írt Bostonban élő legkedvesebb barátnőjének. „Azt hiszem, ebben a faluban még az iszákos fajta a legkevésbé ellenszenves. Természetesen a férfiakra gondolok, drágám. Az asszonyok végképp elviselhetetlenek.”

Nem egészen egy hét leforgása alatt Mary kisasszony elfelejtette ezt az epizódot. Csak éppen délutáni sétái során indult akaratlanul is más irányba. Azt azonban észrevette, hogy minden reggel egy friss csokor azalea is került az asztalára a virágai közé. Nem volt ebben semmi különös, mert kis tanítványai tudták, mennyire szereti a virágot, és asztalát szüntelenül színes­sé varázsolták kökörcsinnel, jázminnal, csillagfürttel. Kérdésére azonban egyetemlegesen tagadták, hogy közük volna az azáleához. Néhány nap múlva Johnny Stidger úrfit, aki legközelebb ült az ablakhoz, hirtelen és teljesen indokolatlanul olyan nevetőgörcs fogta el, ami már az iskolai fegyelmet veszélyeztette. Mary kisasszony csupán annyit tudott kiszedni belőle, hogy „valaki benéz az ablakon”. A kisasszony haragosan és méltatlankodva kiröppent a kaptárból, hogy megmérkőzzön a betolakodóval. Ahogy az iskolaépület sarkán bekanyaro­dott, egyenesen az egykori részegre bukkant, aki színjózan volt, kimondhatatlanul alázatos és bűnbánó.

Mary kisasszony jelen hangulatában nem habozott, hogy előnyére fordítsa női mivoltát. Egyszersmind némileg megzavarta, hogy a szörnyeteg, korábbi zülléseinek egy-egy halvány nyomától eltekintve, igen megnyerő külsejű volt – szőke Sámson, kinek búzakalász színű szakálla ez idáig nem találkozott sem borbéllyal, sem Delila ollójával. Mary kisasszony lenyelte hát a csípős megjegyzést, mely már a nyelvén volt, és beérte azzal, hogy dölyfös pillantással és kényeskedve felfogott szoknyával nyugtázza a férfi dadogó magyarázkodását. Amikor visszatért a tanterembe, és megpillantotta az azáleát, hirtelen minden megvilágosodott előtte, elnevette magát, a gyerekek is mind nevettek, és mindnyájan nagyon boldogok voltak, maguk sem tudták, miért.

Egy meleg napon történt, nem sokkal ezután, hogy két kisfiú megbotlott az iskola küszöbén egy vödör vízzel, amit a forrástól cipeltek nagy nehezen; erre Mary kisasszony együttérzően felkapta a vödröt, és maga indult vízért. A hegy lábánál árnyék keresztezte az útját, és egy kék ingbe bújt kar határozottan, de gyengéden megszabadította terhétől. Mary kisasszony zavarba jött, és mérges is volt egyszerre. – Jobban tenné – mondta a kék ingbe bújt karnak csípősen, anélkül, hogy szemét a kar tulajdonosára méltóztatott volna emelni -, ha a magáét cipelné! – Az ezt követő csendben már megbánta, amit mondott, és olyan kedvesen köszönte meg a segítséget az iskola ajtajánál, hogy a férfi csaknem orra bukott. Ezen a gyerekek újra kacagni kezdtek, és Mary kisasszony is velük, míg sápadt arca meg nem színesedett. A következő nap titokzatos módon egy hordó került az ajtó mellé, és ettől fogva minden reggel meg volt töltve friss forrásvízzel.

Ez a kiváló fiatal teremtés bőségesen részesült figyelmességben. Mocskosszájú Bill, a „Porfészek”-nek nevezett postakocsi kocsisa, aki messze földön ismert volt lovagiasságáról: arról, hogy az ülés felét a szépnemnek ajánlotta fel maga mellett, Mary kisasszonyt nem részesítette ebben a kegyben, annak okából, hogy „emelkedőn csúnyán szokok káromkodni” – hanem a fél postakocsit neki tartotta fenn. Jack Hamlin, a hamiskártyás, aki egyszer egyazon postakocsin tette meg az utat a hölggyel anélkül, hogy két szót váltottak volna, később borospalackot vágott egy cinkosa fejéhez, amiért az a kisasszony nevét a kocsmában szájára merte venni. Egy tanítványának cifrán öltözött mamája – az apa bizonytalan – gyakran ólálko­dott e csalafinta Vesta-szűz szentélye körül, de lábát soha nem merte betenni oda, meg­elégedett azzal, hogy távolról imádja a papnőt.

Ilyen öntudatlan megszakításokkal váltakozott kék égbolt, ragyogó napsütés, röpke szürkület és csillagfényes éjszaka Vörös Szurdok felett. Mary kisasszony egyre szívesebben sétált a nyugodalmas és tisztes erdőben. Valószínűleg Mrs. Stidgerrel együtt ő is úgy vélte, hogy a fenyők „balzsamos” illata jót tesz a tüdejének, és valóban, egyre ritkábban köhécselt, léptei ruganyosabbá váltak – talán megtanulta azt az örök leckét, amit a türelmes fenyők soha nem restek éber vagy közömbös fülekbe suttogni, így aztán egy napon pikniket tervezett a Buckeye-hegyen, és a gyerekeket is magával vitte. El a poros úttól, a rozoga kalyibáktól, az agyagos kátyútól, a nyughatatlan gépek lármájától, a kirakatok olcsó cifraságaitól, a festék és üveg talmi ragyogásától, és el attól a vékony külső máztól, melyet a durvaság ilyen környe­zetben magára ölt – micsoda megkönnyebbülés! Az utolsó töredezett sziklaszirt is eltűnt a szemük elől, az utolsó undok kátyún is átkeltek, s íme – az erdő fáinak végtelen sora mintegy kitárulkozott fogadásukra. És a gyerekek – talán mert még nem szakadtak el egészen a bőkezű anya kebelétől – arccal borultak a földre, és félszegen megsimogatták; nevetésük betöltötte a levegőt, és maga Mary kisasszony is – bár macska módra, kényesen lépegetett, gallérja, szoknyája és kézelője makulátlan tisztaságával körülbástyázva – mindenről megfeledkezve, fürjként repdesett kis csapata élén, mígnem a vad kergetőzés, nevetgélés és pihegés közben – egy barna hajfürtje kibomolva a vállára hullt, kalapja szalagon a nyakában lógott – hirtelen és nagy meghökkenésére az erdő legmélyén a szerencsétlen Sandyre bukkant.

A magyarázkodásról, mentegetőzésről és az ezt követő nem túlságosan okos beszélgetésről nem szükséges most szólnom. Mégis úgy tűnt, mintha Mary kisasszony valamiféle ismeret­ségbe keveredett volna ezzel az egykori iszákossal. Ezt bizonyítja, hogy a kis társaság hamar befogadta, hogy a gyerekek a Gondviselés adta gyors észjárással barátjukká fogadták, a férfi szőke szakállával és hosszú, selymes bajszával játszottak, és még ennél többet is megengedtek maguknak a jóhiszeműség jogán. És amikor a férfi egy fa alatt tábortüzet rakott, és bemutatta nekik az erdőjárók egyéb titkait is, a gyerekek csodálata határtalan lett. Két bolondos, henye, boldog óra eltelte után a férfi azon vette észre magát, hogy a tanítókisasszony lábainál hever, és álmodozón fürkészi az arcát, miközben Mary kisasszony a lejtős domboldalon ülve borostyánból és jázminból koszorút köt, s ő maga csaknem ugyanabban a helyzetben fekszik, mint első találkozásuk alkalmával. A hasonlóság nem is volt nagyon erőltetett. Félő, hogy egy könnyed, érzéki természet gyöngesége, mely az italból merítette álmodozó túlfűtöttségét, hasonló mámorra lelt a szerelemben.

Úgy vélem, Sandy minderről csak félig-meddig tudott. Nagyon vágyott arra, hogy tegyen valamit: megöljön egy szürkemedvét, megskalpoljon egy vadembert, vagy bármilyen módon feláldozza magát ezért a fakó arcú, szürke szemű tanítókisasszonyért. Mivel hősi szerepben kívánom őt bemutatni, e pillanatban nehezen fogom vissza tollamat, s az efféle epizód meg­írá­sától csak az az erős meggyőződés tart vissza, hogy az ilyesmi általában nem ilyen alkal­makkor esik meg. És bízom benne, hogy kegyes olvasóm, ki jól tudja, hogy az igazi válság­helyzetben mindig holmi érdektelen idegen vagy egy hétköznapi rendőr és nem Adolphus lép fel a megmentő szerepében, elnézi nekem ezen epizód elhagyását.

Egyszóval zavartalanul üldögéltek, fejük felett harkály kopácsolt, és a gyerekek hangja tisztán hallatszott az alattuk húzódó völgyből. Hogy miről beszéltek – nem számít. Hogy mire gondoltak – mert ezt jó lenne tudni -, nem szivárgott ki. A harkály csak azt tudta meg, hogy Mary kisasszony árva; hogy nagybátyja házából egészsége és függetlensége végett jött Kaliforniába; hogy Sandy is árva, ő kalandvágytól fűtve érkezett Kaliforniába, és milyen viharos életet élt, és mennyire meg akar változni; és más ilyen részleteket, melyek egy harkály szemszögéből nézve igencsak ostoba időlopásnak tűnhettek. De még ilyen apróságokkal is eltelt a délután, és amikor Mary kisasszony összegyűjtötte a gyerekeket, és Sandy tapintatosan – amit a tanítókisasszony teljes megértéssel fogadott -, a falu határában csendesen elbúcsúzott tőlük, a lánynak úgy tűnt, hogy ez volt örömtelen életének legrövidebb napja.

A hosszú, száraz nyár közepe felé járt, s az iskolaév is – helyi szóhasználattal élve – „elapadt”. Néhány nap, és Mary kisasszony szabad, és legalább egy évszakon át senki sem hall róla Vörös Szurdokban. Egyedül ült az iskolaépületben, arcát kezébe temette, szemét félig le­hunyta, és olyasféle álmodozásban merült el, amelynek, sajnos, az iskola fegyelmének veszé­lyez­te­tésével is egyre gyakrabban átadta magát az utóbbi időben. Ölében moha, páfrányok és más erdei emlékek. Mindezek és gondolatai annyira lekötötték, hogy fel sem figyelt a csendes kopogtatásra, talán mert a zaj a tovatűnt harkály emlékébe olvadt. Mikor a kopogás hatá­rozottabban megismétlődött, a tanítókisasszony elpirult, felugrott, és ajtót nyitott. A küszöbön egy nő állt; feltűnő, sőt kihívó öltözéke éles ellentétben állt viselőjének félénk, tétova maga­tartásával.

Mary kisasszony első pillantásra felismerte névtelen tanítványának kétes hírű mamáját. Talán mást várt, talán csak finnyás volt, de amikor hidegen arra kérte a nőt, hogy kerüljön beljebb, öntudatlanul elrendezte fehér kézelőit és gallérját, és szemérmes szoknyáját is összébb fogta. Valószínűleg ezért történt, hogy a megzavart látogató pompázatos napernyőjét egy pillanatnyi habozás után nyitva hagyta, és az ajtó mellett a porba lökte, majd leült egy hosszú pad távolabbi végére. Hangja rekedtes volt, ahogy megszólalt:

– Aszongyák, maga lemegy hónap az Öbölhöz, és nem hagyhattam, hogy elmennyen, míg meg nem köszöntem, hogy olyan kedves volt az én Tommy fiam iránt.

– Tommy – mondta Mary kisasszony – nagyon jó fiú, és sokkal többet érdemelne annál a kevés figyelemnél, amit neki szentelhetek.

– Köszönöm, kisasszonykám, köszönöm – mondta az idegen nő. Arca kipirult a rákent máz alatt is, melyet Vörös Szurdokban szellemesen az ő „harci tetoválásának” hívtak, és zavarában azon volt, hogy a hosszú padot közelebb húzza a tanítókisasszonyhoz. – Köszönöm, kis­asszony, és olyan igaz, mint ahogy az anyja vagyok, az enyimnél nincs édesebb, kedvesebb, jobb fiú. És csak annyit mondok, nincs az ő tanítókisasszonyánál sem édesebb, kedvesebb, angyalibb teremtés a világon!

Mary kisasszony, aki eddig peckesen ült asztala mögött, vállának támasztva a fejes vonalzót, a csodálkozástól nagyra nyitotta szürke szemét, de nem szólt.

– Tudom, hogy kegyednek semmi szüksége sincs a magamfajta bókjaira – folytatta a nő kapkodva. – Nem is illő nekem fényes nappal idejönnöm, de szívességért jöttem, nem magam­nak, kisasszony, dehogyis magamnak, hanem annak a drága gyereknek.

Felbátorodott a tanítókisasszony pillantásától, lila kesztyűs kezét összekulcsolva a két térde közé szorította, majd halkabban folytatta.

– Tuggya, kisasszony, a fiúnak senkije sincsen rajtam kívül, és én igazán nem vagyok elég jó, hogy fölneveljem. Tavaly egyszer azt gondoltam, elküldöm Friscóba iskolába, de aztán mikor mondták, hogy jön ide egy tanítókisasszony, megvártam magát, és akkor tudtam, hogy minden rendben van, velem maradhat a fiú még egy kicsit. Ó, drága kisasszony, az a fiú annyira szereti magát, ha hallaná, ahogy magáról beszél, az ő kedves módján, ha ő kérné magát arra, amire most én, nem tudná elutasítani!

– Természetes – folytatta a nő sietősen, hol büszkeségtől, hol alázattól remegő hangon -, természetes, hogy ragaszkodik magához, mert az apja, már amikor megismertem, igazi úriember volt; a fiú meg előbb vagy utóbb el kell hogy felejtsen engem, emiatt könnyet sem ejtek. Azért jöttem, hogy megkérjem: vigye el az én Tommymat – az isten áldja meg, nincs még egy ilyen aranyos gyerek a világon! -, vigye magával!

Az asszony felállt, megragadta a fiatal lány kezét, és térdre esett előtte.

– Pénzem van sok… mind a magáé és a fiúé. Vigye el valami jó iskolába, ahol meglátogathatja, és segítsen neki, hogy… hogy elfelejtse az anyját. Tegyen vele, amit akar. Akármilyen rosszat tesz vele, még az is jó lesz ahhoz képest, amit nálam tanul. Csak vigye innen, ebből a gonosz életből, erről a szégyenletes helyről. Ugye, megteszi? Tudom, hogy megteszi, ugye? Meg­teszi… nem mondhat, nem szabad nemet mondania. Olyan tiszta lesz majd, mint maga, és olyan kedves, és ha majd felnő, megmondhatja neki az apja nevét – én évek óta ki sem ejtettem -, Alexander Morton nevét, akit itt Sandynek hívnak. Mary kisasszony, ne vegye el a kezét! Mary kisasszony, szóljon hozzám! Elviszi a fiamat? Ne fordítsa el az arcát tőlem! Tudom, nem való, hogy a magamfajtára akár egy pillantást is vessen, de Mary kisasszony… Ó, uram irgalmazz! Itthagy!

Mary kisasszony felállt a sűrűsödő szürkületben, és az ablak felé indult. Ott megállt, az ablakszárnyhoz támaszkodott, mereven nézte, hogyan tűnnek el az utolsó rózsaszín foltok a nyugati égbolton. A nap néhány sugara megvilágította tiszta, fiatal homlokát, fehér gallérját, összekulcsolt fehér kezét, azután lassan eltűnt a láthatárról. Az esdeklő asszony – még akkor is térden állva – odavonszolta magát a lány mellé. – Tudom, hogy a döntéshez idő kell. Én akár egész éjszaka is várhatok, de válasz nélkül nem mehetek el. Ne tagadja meg a kérésemet.          Tudom, hogy megteszi, rá van írva a maga kedves arcára – mindig ezt az arcot láttam álmaimban! Látom a szemében, Mary kisasszony – elviszi a fiamat!

Az utolsó vörös sugár magasabbra kúszott, Mary kisasszony szemének átadott valamit ragyogásából, megcsillant, elhalványult, majd eltűnt. Lement a nap Vörös Szurdok fölött.          Mary kisasszony hangja kellemesen csengett.

– Magammal viszem a fiút. Küldje át ma este.

A boldog anya ajkához emelte Mary kisasszony ruhájának szegélyét. Szívesen beletemette volna arcát a szoknya tiszta redőibe, de nem merte. Talpra állt.

– Tudja az az ember, hogy maga mit tervez? – kérdezte hirtelen a kisasszony.

– Nem, de nem is törődik vele. Soha nem is látta a gyereket.

– Menjen el hozzá ma este, most rögtön. Mondja meg neki, mit tett. Mondja meg, hogy elviszem a fiát, és azt is, hogy soha, soha nem láthatja a gyereket többé. Bárhol legyen a fiú, ő oda nem jöhet, bárhova viszem, nem követhet. Most menjen, kérem, fáradt vagyok, és még sok a tennivalóm.

Együtt mentek az ajtóig. A küszöbön az asszony hátrafordult. – Jó éjt – mondta.

Legszívesebben Mary kisasszony lábához borult volna. De a fiatal lány ugyanabban a pilla­natban kitárta a karját, és egy percre tiszta kebelére vonta a bűnös asszonyt, majd becsukta az ajtót, és kulcsra zárta.

Meglepően komoly felelősséggel fogta a gyeplőt Mocskosszájú Bill másnap reggel, mivel a „Porfészek”-nek nevezett postakocsi egyik utasa a tanítókisasszony volt. Ahogy kiért a főútra, a bentről felcsendülő kellemes hang kérésére hirtelen megállította a lovakat, és tisztelettudóan várt, amíg Tommy Mary kisasszony parancsára kiugrott a kocsiból.

– Nem arról a bokorról, Tommy, a következőről.

Tommy kirántotta új zsebkését, levágott egy ágat az egyik azáleabokorról, és odavitte Mary kisasszonynak.

– Jó lesz?

– Jó.

És a postakocsi ajtaja rácsukódott Vörös Szurdok idilljére.

(Ford.: László Zsófia)

-- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata

Nincs hozzászólás to “Bret Harte: Idill a Vörös Szurdokban”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)