Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza » Bródy Sándor: Húsevők

Bródy Sándor: Húsevők

25 november 2012

Fél tizenegy délelőtt, a kocsmában templomi csend. A pincér megjelenik és szól:

–  Még tíz perc, aztán jön!

A hús „jön”, a főtt marhahús, a délben már nem kapható, utolérhetetlen, csontos marhahús, amelynek kedvéért a huszadik kerületből jönnek ide az első kerületbe, az előkelő bécsi kocsmába. De ahová még a csontjához tapadó marhahúst várják, az nem előkelő rész, hanem a söntés, ahol kékkel terített három nagy asztal áll. Minden szék elfoglalva, és mögöttük már ott áll az új nemzedék, mely rosszkedvűen várja, hogy utánuk következzék. E percben azonban még az ülőkön bizonyos szelíd melankólia vesz erőt, az éhség, a kívánság és a várakozás hármas szomorúsága. Fojtott hangon csak néhányan beszélgetnek, többen sóhajtoznak, az ostobák, a nem igazi marhahúsevők sört isznak, sőt kenyeret esznek előre.

– Még öt perc, azonnal itt van – jelenti egy másik, optimistább pincér.

Sóhajok kelnek, finom lárma az evőeszközökkel, de most már alig beszélget valaki. A várakozás most már olyan feszült, hogy annak a huszonöt-harminc embernek, aki jelen van, egész lénye kerül arca lárvájára. Ez a nekem való lakoma, a szükséges modortól és a köteles tettetésről el nem torzult emberfejek. Boldog vagyok, hogy ide jöttem, és hálás a pincérnek, aki egyszer figyelmeztetett, hogy ha jó húst akarok enni, délelőtt jöjjek, amikor a legjavát kiadják azoknak, akik értenek hozzá és megérdemlik… Asszonyruhás ember mindössze csak három volt a vendégek között, a többi férfi, túl az élet delén mind, de a legkülönfélébb társadalmi állásban, fajtára is igen különbözők, bár mind németül beszélnek.

– Húsz éve ide járok „csonthúst” enni, mindig fél tizenegyre ígérik, és soha nem kapjuk meg háromnegyed tizenegy előtt! – szólalt meg egy úr kissé hangosabban. Lepisszegték, mert nyilván féltek, hogy békétlenkedése és sürgetése megárt a hús minőségének. Viszont néhány falánk nem tudta türtőztetni magát, és pörölt a pincérrel, hogy hozza már, megeszik akár nyersen is. Pedig igazi éhes ember alig volt e társaságban, amelynek nagyobb része a szolgai rendhez tartozott, és előbb is – de később még inkább – elárulták magukat, hogy bolti szolgák, kiszolgált komornyikok, gyógyszertári laboránsok, éjjeliőrök, pedellusok. De volt közöttük elég hivatalbeli is, polgári finánc, sőt számtiszt és miniszteri tisztviselő is. Az ipari és kereskedői osztály volt a legkisebb, ellenben néhány olyan vendég is akadt, aki nyugdíjas és tőkepénzes, és nincs egyéb dolga és hivatása e földi életben, mint hogy délelőtt ide jöjjön, és főtt húst egyen. Kettő ezek között – éppen a szomszédaim – lila színű arccal és vérben forgó szemmel várja az eljövendőt, és aligha van halvány sejtelmük is arról, hogy immár a halál számára étkeznek. Az egyik fúj, lélegzik, a másik egyre csuklik, és sunyin néz az ajtó felé, ahol a fekete frakkos pincér vigyorogva áll, és közömbösen vár.

– Ide se gyövök  többet, ma vagyok utoljára! – szól az egyik.

– Tudom. Tíz krajcárral felemelték egy adag árát. Ezt a politika teszi! – hörgi a másik.

– Á, dehogy. Ma minden kocsmáros egy esztendő alatt akar milliomos lenni. Más országban ez meg sem történhetik. Bezárják. Ha én hatóság vagyok, én becsukatom! – fuldokol a másik.

Egy pincér nevetve bólint a fejével, és megjegyzi:

– Így beszél egy milliomos!

– Hát az vagyok De az én tíz krajcárom az én tíz krajcárom.

– Nem tetszik elvinni a… – kedélyeskedik tovább a pincér, és a húsevő meredt szemmel néz maga elé, és elhallgat egy pillanatra.

Most egyszerre kitör a zaj: hozzák a sohatöbbet. Forró tányérokban nagy darab húsok gőzölögnek, és a pára fátyolt borít a fejekre egy pillanatig. Most megint előtűnnek, és én, szegény nyomorultja némi képzőművészeti műveltségnek, nem az eleven arcokat látom, hanem Leonardo da Vinci ama lapját, amelyen emberek különféle állatokkal vannak összekombinálva. Mint egy sovány róka, mérgesen eszik egy vörös pénzügyőr. (Megesküszöm, hogy az.) Az a teve, aki csendes elmélyedéssel rágcsál, az biztosan szabó, az olló kiáll a felső zsebéből, ezenfelül a szakálla is úgy van nőve. Oroszlán is van egy, gipszes a ruhája, alkalmasint szoboröntő. Hiénák, tigrisek, sőt madarak is vannak e húsevők között. Alig-alig tudok visszatérni a természethez, és hogy azon frissen lássam őket, és gyönyörködjem, amint szemükben reflektál az élvezet, más- és másféleképpen, temperamentum- és jellemkülönbségek szerint. Kék szemekben valósággal föllobog a szentimentalizmus azalatt, amíg urok eszik. A harmadik szomszédom sovány emberke, mind a másik húsát nézi, és elégedetlenkedik, csak piszkál a maga tányérján. Az ócsárlás és a dicséret hangjai hallatszanak.

– A csonthús se a régi!

– Ennél „egy” jobbat még nem ettem!

– Ez élvezet, nincs más. De csak ecetes tormával.

– A császár vajon eszik-e főtt marhahúst?

… A két gutaütéses – a leggyakorlottabb húsevők – a leggyorsabban végezte el, és az ételtől mámorosan, gyorsan menekültek a tikkadt levegőjű söntésből. Ki, ki, hamar az utcára. (Az ajtó a Ringre nyílik, majdnem szemben az Operával.) Három várakozó ül le a helyükbe. Egy férfi és két nő. A férfi vörös képű, szőke hajú, ruhapecsét-tisztító segéd, amint azt a névjegyéről olvasom. (Alighogy leült, átadta a vizitkártyáját.)

 – Nőmnek – és mostohalányomnak – akartam ezt a húst megmutatni! – közölte velem diadalittasan.

– Tetszik tudni, honnan jövünk mi egyenesen? Az anyakönyvvezetőtől. Jól érzed itt magad, mama? – kérdé fölöttébb élénken a nála valamivel kevéssel idősebb nőtől, aki fehér blúzában, vörös rózsás fekete csipkekalapban kissé színesebb volt a szokottnál. A nagy föveg alatt az arca nem nagyobb, mint egy munkásököl, amelyen a hús alig tud megélni, a bőr rászárad. A kezei hihetetlenül rövidek, mintha az egyik felé ledolgozta volna.

– Egyél, mama! – szólt az új férj, és a száraz falatokat a menyecske tányérjára tette.

Az asszony erőltetve evett, és hízelgő bámulattal nézte, amint az ura a szája egy részével étkezik, a másikkal pedig szónokol:

– Hideg snidlingszószt egyél, mama; a nők azt szeretik. Hazudtam, hogy ilyen hús nincs Bécsben, sehol? Mit nekünk esküvő ebéd, hogy a rokonokat tömjük! Nem okosabb, hogy ide jöttünk? Innen látom – az ablakból – az Operát, és hercegeket látok, akik a „Bristol” hotelbe mennek. Minden valamirevaló ember itt jár előttünk. Nézd meg „magadnak”, mostohalányom. És nézz meg bennünket, hogy példát végy, és majd te is boldog legyél!

A mostohalány nem reagált, mert csaknem olyan szorgalmasan evett, mint új atyja. És olyan vörös – de friss – az arca és szőke haja, mint ennek. Tizennyolc vagy tizenkilenc éves lehetett, de súlyban háromszor, talán többel is annyi, mint az édesanyja. Még egy adag paradicsomszószt kért, és elvállalta a zsíros falatot, melyet mostohája a tányérjára tett.

– A mi kis, de elég rentábilis üzletünket nőm alapította. Mire képes egy ilyen szorgalmas nő, nem hinné az ember! – szólt a szerencsés férj minden átmenet nélkül, és csodálkozva nézett tányérjára, amelyen a húsnak még nyomai se maradtak.

– Gyerünk! – mondá elégedetten, mint aki dolgát jól végezte. És megindult a nászmenet kifelé. Elül a mostoha és a leánya. Az élvezet kissé felfűtötte őket, és gyorsabban mentek a kelleténél. Az anya – és az üzletalapító – rövid és rossz lábán alig tudta a kettőt követni. A sarkon megvárták, és láttam, amint az ember karon fogta a két nőt, és mentek, mentek, mendegéltek valamelyik külváros felé, haza. Sokáig néztem utánuk, és elszivarozgatva – lassanként, egyedül az asztalnál – sok bolond dolog jutott az eszembe, főként a húsevőkről, rólunk, mindnyájunkról. Milyen különös is volt itt ez az délelőtti ebéd, a várakozó, tátott szájak, amelyek furcsa mozdulattal szedik be egy másik állat életét. Enni, milyen furcsa! Ki csinálta ezt a pokoli, ezt a nagyszerű viccet, hogy enni kell?! Szépnek kellene mondanom, ha nem volna kissé kényelmetlen a gondolat: falunk és felfalatunk!

Ezeken kívül még az is nyugtalanít, hogy nem tudom a házassági jogot: – vajon elveheti-e szomszédom feleségül a mostohalányát, ha felesége időnek előtte meghal? Tételes vagy csak erkölcsi törvény tiltja ez?! Félős, hogy a két húsevő addig sem vár.

Ezek az én gondjaim és megfigyeléseim Bécsben, nyáron.

-- próza

Nincs hozzászólás to “Bródy Sándor: Húsevők”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)