— FILOZOFIKUS ÍRÁSOK

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Tizenhetedik fejezet; Arról, hogyan érkezett meg Candide és Cacambo Eldorádóba, s hogy milyen látnivalókban volt részük)

4 május 2013

voltaireAmikor a Fülesek országhatárához értek, Cacambo így szólt Candide-hoz:

– Amint látja, kedves gazdám, ez a világ se jobb, mint a másik; higgye el, jobb lesz visszamennünk Európába, mégpedig minél hamarabb.

– De hát – így Candide -, hogy mehetnénk vissza? És aztán mondd csak, hova mennénk? Ha áldott szülőhazámba mennék, akkor vagy a bolgárok, vagy az avarok ölnek meg; ha visszatérek Portugáliába, azon nyomban megégetnek, ha
meg viszont itt maradunk, minden percben megeshet velünk, hogy bizony felnyársalnak bennünket. De hát hogyan hagyhatnám itt a világnak ezt a részét, ahol a szép Kunigunda lakik?

– Menjünk akkor Cayenne-be – így Cacambo -, ott talán találunk majd franciákat, akik sokat utaznak; azok tán segíthetnek rajtunk. Az Úristen előbb-utóbb majd csak megszán bennünket. (more…)

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Tizenhatodik fejezet; A két utas kalandjairól, két leánnyal, két majommal s azokkal a vadakkal, akiket Füleseknek hívnak)

20 április 2013

voltaire-002Candide meg az inasa rég túl volt már a határon, s a táborban még senki sem tudott a német jezsuita haláláról. A szemfüles Cacambo jól megtömte iszákját kenyérrel, csokoládéval, sonkával, gyümölccsel, sőt borral is. Andalúziai lovaikkal ismeretlen országba hatoltak, ahol holmi országútnak még a nyomát se találták. Végre egy szép térre értek, friss patakokkal volt átszelve. A mi két utasunk először is legelni engedte a lovakat. Cacambo ajánlotta a gazdájának, hogy egyenek valamit, s mindjárt példát is mutatott.

– Hogy kívánhatod – mondta Candide -, hogy egyem a sonkádból, amikor megöltem a báró fiát, és az a sors fenyeget, hogy soha többé nem látom a szépséges Kunigundát? Mi haszna hosszabbítsam meg nyomorúságos napjaimat, ha tőle távol kell sínylődnöm a bánatban és a lelkifurdalásban? S mit regél majd minderről a Jezsuita Hírharsona? (more…)

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Tizenötödik fejezet; Arról, hogy mint ölte meg Candide szeretett Kunigundája testvérét)

6 április 2013

voltaire-001– Amíg élek, sosem felejtem el azt a szörnyűséges napot, mikor saját szememmel láttam apám, anyám megöletését s testvérhúgom meggyalázását. Mikor a bolgárok elvonultak, imádott húgomat sehol sem leltük, viszont szekérre rakták szüleimet, aztán engem, két cselédlányt és három halott kisgyermeket, hogy mindnyájunkat egy közeli jezsuita kápolnába temessenek, két mérföldre őseim kastélyától. Egy jezsuita szenteltvízzel hintette meg hulláinkat, rettentő sós íze volt, pár csepp a szememet is érte; a páter mindjárt észrevette, hogy a szemhéjam megvonaglott, szívemre tette a kezét, s érezte, hogy még mindig ver; segített rajtam, megápolt, s pár hét múlva semmi sem látszott. Azt ugye tudja, kedves Candide, hogy igen csinos fiú voltam, s közben egyre csinosabb lettem; nem csoda hát, ha páter Croust, a kolostor főnöke, a legesleggyengédebb barátsággal vett körül; novíciusruhát adott rám, s nemsokára Rómába küldött. A rend generálisának éppen nagy szüksége volt fiatal német jezsuitákra. A paraguayi urak se látják szívesen a spanyolokat, jobb szeretik az idegeneket, mert könnyebben uralkodnak rajtuk. A főtisztelendő generális engem is jónak talált arra, hogy dolgozni küldjön az Úr szőlőskertjébe. Elindultunk, egy lengyel, egy tiroli, no meg én. Amikor ideérkeztem, káplán lettem és egyben hadnagy; ma már viszont ezredes és felszentelt pap vagyok. A spanyol király csapatait erőteljes fogadásban részesítjük; s biztosítom, hogy megverjük s egyben ki is átkozzuk őket. A gondviselés kegyelmedet egyenesen a mi segítségünkre küldi. De hát igaz, hogy az én Kunigundám itt senyved a közelben, a Buenos Aires-i kormányzónál? (more…)

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Tizennegyedik fejezet; Arról, hogy Paraguay jezsuitái mint fogadták Candide-ot s Cacambót)

24 március 2013

voltaire-001Candide egy derék szolgát is hozott magával Cádizból, amilyen nem egy szaladgál a spanyol partokon és gyarmatokon. Ez csak negyedrészt volt spanyol, egy kevertvérűtől származott valahol Tucumánból; volt már minden, ministráns, sekrestyés, matróz, szerzetes, ügynök, katona és lakáj. Cacambónak nevezték, és igen szerette gazdáját, mivel ez az ő
gazdája igen derék ember volt. Cacambo máris felnyergelte a két andalúziai lovat.

– Menjünk, gazdám, kövessük az öregasszony tanácsát, siessünk, fussunk, ne is nézzünk hátra.

Candide forró könnyeket hullatott:

– Ó, drága, szép Kunigundám! Éppen most kell elválnunk, amikor a kormányzó úr összeesketne bennünket! Kunigundám, mi lesz veled most, hogy ily messze kerültél hazulról?

– Majd lesz vele, ami lesz – válaszolta Cacambo -, a nőket sosem érheti baj: az isten is velük van; szaladjunk! (more…)

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Tizenharmadik fejezet; amely arról ad számot, mért kellett elszakadni Candide-nak a vénasszonytól és a szép Kunigundától)

2 március 2013

voltaireMikor a szép Kunigunda végighallgatta a vénasszony históriáját, oly illendően bókolt néki, ahogy egy ilyen rangú és tisztességű személy megérdemli. Az öregasszony ajánlata igen megtetszett Kunigundának; felszólította az utasokat, mondják el élettörténetüket, és Candide is belátta, hogy a vénasszonynak igaza van.

– Kár, nagy kár – mondta Candide -, hogy a bölcs Panglosst felakasztották minden szokás ellenére az autodafén; mennyi szép dolgot mondhatna most a testi meg a lelki bajokról, amelyek a földet s a tengert is elborítják; s ma már, érzem, elég
erős volnék, hogy teljes tisztelettel bár, de mégiscsak ellentmondjak egyben-másban.

Miközben az utasok sorra mesélték kalandjaikat, a hajó vígan haladt tovább, s csakhamar Buenos Airesbe értek. Kunigunda, Candide kapitány s velük az öregasszony ellátogatott a kormányzóhoz, Don Fernando d’Ibaraa y Figueora y Mascarenes y Lampourdos y Souza úrhoz. Ez a nagyúr igen büszke volt; nem csoda, hisz annyi szép nevet hordott. Az emberekkel a legnagyobb megvetés hangján társalkodott, s oly fenn hordta az orrát, olyan irgalmatlanul öblösítette a hangját, oly fölényes stílusban beszélt, s oly gőgösen viselkedett, hogy akik köszöntek néki, szerették volna jól összeverni. Őrülten szerette a nőket, s Kunigundában azonnal a világ legszebb teremtését látta. Legelőször azt kérdezte, felesége-e a kapitánynak. A kérdés hangja alaposan megijesztette Candide-ot; nem merte mondani, hogy a felesége, mert hiszen, ugye, nem volt az; nem merte mondani, hogy a húga, mert hát bizony az se volt; s bár az ily félhivatalos kis hazugság nagy divatban volt a régieknél, sőt esetleg a maiaknak is hasznára lehetett volna, Candide nagyon is tiszta lelke nem akarta megcsúfolni az igazságot. (more…)

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Tizenkettedik fejezet; Ez is az öregasszonyról szól és további bajairól)

9 február 2013

voltaire-002Bámulva és elbűvölten, hogy hazám nyelvét hallhatom, s nem kevésbé csodálkozva ennek az embernek a szavain, azt feleltem ott mindjárt neki, hogy sokkal nagyobb bajok is vannak, mint amiért ő panaszkodik; s el is mondtam pár szóval, mi mindent kellett elszenvednem, s azzal újabb ájulásba estem. Elvonszolt egy közeli házba, ágyba fektetett, enni adott, kiszolgált, vigasztalt, hízelkedett, kijelentette, hogy sosem látott olyan szépséget, mint én, és hogy még sosem sajnálta
úgy, amit már sosem kaphat vissza.

– Nápolyban születtem – mondta -, ott évente két-háromezer gyermeket is kiherélnek; vannak, akik belehalnak, mások meg a nőknél is szebb szoprán hangra tesznek szert tőle, s megint mások államfők is lesznek. Engem is megoperáltak, mégpedig teljes sikerrel, s így lettem belső muzsikusa Palestrina hercegnőnek. (more…)

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Tizenegyedik fejezet; Az öregasszony története)

25 január 2013

voltaire– Nem mindig volt ám ilyen csipás meg ilyen vörös héjú a szemem; az orrom se lógott le valamikor az államig, s cseléd se voltam ifjúkoromban: tizedik Orbán pápának meg Palestrina hercegnőnek a lánya vagyok. Tizennégy éves koromig olyan palotában nevelkedtem, hogy ahhoz képest a maga német báróinak a kastélyai istállónak se volnának jók; s egy-egy köntösöm többet ért, mint Vesztfália minden kincse. Nőttem szépségben, bájban, tehetségben, csupa öröm, tisztelet meg reménység között: imádóim is akadtak már; mellem is szépen gömbölyödött, s micsoda mell volt! fehér, tömör, akár a Medici Vénuszé; s milyen szemem volt! mily szemhéjam! micsoda fekete szempillám! micsoda láng ragyogott az én tekintetemben! olyan, hogy, mint a helyi költők mondták, a csillagok fényét is elhomályosította! Öltöztető meg vetkőztető asszonyaim is úgy néztek rám, mint valami csodára, elöl-hátul; s a férfiak mind szívesen vállalták volna a tisztjüket. (more…)

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Tizedik fejezet; Arról, hogy mily siralmas helyzetben ért Kunigunda, Candide meg a vénasszony Cádizba, s mint szálltak ott hajóra mind a hárman)

15 november 2012

– Ugyan ki lophatta el a pénzemet meg a gyémántjaimat? – siránkozott Kunigunda -, és most hogy fogunk megélni? mit csinálunk? hol találok új zsidókat meg inkvizítorokat, akiktől új adományok néznének rám?

– Hajjaj – mondta az öregasszony -, én egy tiszteletre méltó kapucinusra gyanakszom, aki tegnap ugyanabban a fogadóban aludt, mint mi, Badajozban; isten ments, hogy vakmerően elítélnék akárkit; de ő bizony kétszer is benyitott a szobánkba, s jóval előttünk távozott.

– Fájdalom – szólt közbe Candide -, a jó Pangloss sokszor bizonygatta, hogy a mi földünk javaiban minden ember osztozkodik, s mindenkinek egyforma a joga hozzá. De hát ha ez a kapucinus ilyen elveket követett, legalább annyit hagyott volna, hogy befejezhetnénk az utunkat. Semmije se maradt, szép Kunigundám?

– Még csak egy veszekedett garasom se – felelte a hölgy illendően. (more…)

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Kilencedik fejezet; Arról, hogy mi történt Kunigundával, Candide-dal, a zsidóval meg a nagy inkvizítorral)

31 október 2012

. Ez az Issacar egyike volt a legharagosabb hébereknek, amilyent Izrael se látott a babiloni fogság óta.

– Micsoda! – mondta. – Te galileai szuka, hát nem elég neked az inkvizítor? Még ezzel a nyomorult gazfickóval is kell osztozkodnom?

S miközben így szólt, hosszú tőrt húzott elő a köntöséből, mert ez mindig vele volt, s mivel nem is gondolt arra, hogy ellenfelének is van fegyvere, rávetette magát Candide-ra; de a mi derék vesztfáliai ifjúnk a vénasszonytól nemcsak ruhát, hanem szép kardot is kapott. Ő is kivonta hát a kardját, bár igen szelíd erkölcsű volt, s egyszerre leterítette a zsidót, s az most ott feküdt holtan a szép Kunigunda lábainál.

– Szűzanyám! – kiáltott fel a hölgy. – Mi lesz velünk? Egy halott férfi, és itt nálam! Végünk van, ha idejönnek a törvényszék emberei.

– Ha Panglosst – így válaszolt Candide – nem akasztották volna fel, biztosan jó tanácsot adna ebben a szorult helyzetünkben, mert ő nagy filozófus volt, bizony. De hát ha ő már nincs itt, kérdezzük meg az öregasszonyt. (more…)

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Nyolcadik fejezet; Kunigunda története)

30 szeptember 2012

– Ágyamban voltam, s mélyen aludtam, mikor az ég akaratából bolgárok törtek be Thunder-ten-Tronckhba, a mi gyönyörű kastélyunkba; megölték apámat, bátyámat, s darabokra vágták jó anyámat. Egy hat láb magas rettentő bolgár, látva, hogy ennyi szörnyűségre elveszítem az eszméletem, hozzáfogott, hogy meggyalázzon, de erre már magamhoz tértem, visszanyertem az eszméletem, sikoltoztam, vergődtem, csíptem, haraptam, karmoltam, ki akartam kaparni a hatalmas bolgár szemét, mert nem tudtam, hogy ami apám kastélyában történt, akárhol s akárkivel is megtörténhet; a goromba a kését is belevágta a bal csípőmbe, ma is megvan még a nyoma.

– Remélem, hogy láthatom én is – mondta sóhajtva a naiv Candide.

– Majd meglátja – mondta Kunigunda -, de hadd folytassam. (more…)

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Hetedik fejezet; Egy öregasszonyról: mint viselte gondját Candide-nek, s hogyan lelte meg Candide azt, akit annyira szeretett)

7 szeptember 2012

Candide bizony mégis félt, de azért követte az öregasszonyt egy kicsike házikóba: ott egy tégely kenőcsöt kapott, amivel bedörzsölhette a testét, meg aztán ételt és italt; az öregasszony egy eléggé tiszta ágyat mutatott neki; s az ágy mellett egy rend ruha is volt.

– Egyél, igyál, aludjál – mondta neki az öregasszony -, s legyen veled az Atochai Szent Szűz, Páduai Szent Antallal s
Compostellai Szent Jakabbal együtt; holnap megint eljövök.

Candide még mindig ámult-bámult mindazon, amit eddig látott, mindazon, amit elszenvedett, s főkép az öregasszony irgalmasságán, akinek ott azonnal kezet is akart csókolni.

– Ne az én kezemet csókold – mondta neki az öregasszony -, holnap megint eljövök. Dörzsöld csak meg jól a bőröd, egyél, aztán aludjál.

Candide, annyi búbánat ellenére, azért csak evett, aztán elaludt. A vénasszony másnap reggel elhozta a reggelijét, megnézte Candide sebes hátát, bedörzsölte egy másik kenőccsel; aztán ebédet is hozott; késő este megint eljött, s vacsorával is kedveskedett. Harmadnap ugyanaz a parádé. (more…)

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Hatodik fejezet; Egy szép autodaféról, amellyel a földrengést szerették volna megakadályozni, azonkívül arról, hogy mint fenekelték el Candide-ot)

15 július 2012

A földrengés Lisszabonnak háromnegyed részét lerombolta, mire az ország bölcsei nem leltek hatékonyabb módot a teljes romlás meggátlására, mint azt, hogy szép autodaféval kedveskedjenek a népnek; a coimbrai egyetem ugyanis amellett döntött, hogy pár ember lassú tűzön s nagy ceremóniával való megégetése mindennél csalhatatlanabb gyógyszer mindennemű földrengés ellen.

Fogtak is mindjárt egy biscayait, akit azzal vádoltak, hogy feleségül vette a komaasszonyát, valamint két portugált, akik a
csirkét hája nélkül ették; aztán vacsora után Pangloss doktort és tanítványát, Candide-ot is megkötözték, az egyiket csak azért, mert beszélt, a másikat csak azért, mert helyeslőleg hallgatott, mind a kettőt külön-külön rendkívül hűs helyiségbe vitték, ahol biztosak lehettek, hogy sose kapnak napszúrást; egy hét múlva mindegyiket sanbenitó-ba öltöztették, fejüket meg papírból való püspöksüveggel ékesítették; Candide süvegjét s sanbenitóját felfordított lángnyelvek meg kisördögök díszítették, de nem volt se farkuk, se karmuk, Pangloss ördögei viszont karmosak és farkosak voltak, s a lángnyelvek egyenesen lobogtak mind felfelé. Így mentek szépen, processzióban, és még igen megható szentbeszédben is volt részük, szép egyházi énekkel, mégpedig hármasszólamúval. Candide-ot mindaddig fenekelték, amíg csak az ének tartott, s ugyanolyan ritmusban; a biscayait s a két másikat, akik nem akartak szalonnát enni, ott íziben megégették, Panglosst meg felakasztották, ámbár ez ellenkezett a szokással. Ugyanaznap a föld megint rengett, mégpedig rettenetes zenebonával. (more…)

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Ötödik fejezet; Vihar, földrengés, hajótörés és mi minden történt Pangloss doktorral Candide-dal és Jacques-kal, az anabaptistával.)

15 április 2012

A hajón az utasok annyira elgyengültek, már-már szinte haldokolva megfoghatatlan szorongásukban, melyet a hajó rengése okozott az idegeikben, s minden csepp vérük és életnedvük annyira felforrt és megzavarodott, hogy még a veszély felfogására sem maradt egy kis erejük. Mások viszont annál hangosabban ordítottak vagy imádkoztak; a vitorlák széttépve, az árbocok kettétörve, az egész hajó már-már kettéválva. Aki tudott, dolgozott, egyik se hallgatott a másikra, senki se parancsolt senkinek. Az anabaptista, ahogy tudott, segített a kormányosnak; odaállt a kormányrúd mellé; egy dühös matróz azonban végigvágott rajta gorombán, és leterítette a fedélzetre; csakhogy az ütés lendülete őt magát is úgy megrázta, hogy kipottyant a hajóból, mégpedig fejjel lefelé. Ott is maradt, ég és víz között, mert fennakadt egy törött árbocrúdon. A derék Jacques azonnal odafutott segítségére, próbálta visszarántani, csakhogy a nagy erőfeszítéstől ő maga is a tengerbe esett, a tengerész szeme láttára, aki hagyta, hadd pusztuljon, s még csak rá se hederített. Amikor Candide is közelebb ment, látta, hogy derék jótevője felvetődött egy pillanatra, aztán örökre lebukott. Utána akart ugrani a vízbe, de Pangloss, a filozófus megakadályozta e tervében, s ott helyben bebizonyította néki, hogy Lisszabon kikötője egyenesen arra készült, hogy ez az anabaptista ott kényelmesen belefulladhasson. S miközben e tételét a priori bizonygatta, a hajó szépen kettéhasadt, s mindenki elpusztult, kivéve Panglosst, Candide-ot és azt a goromba matrózlegényt, aki a derék anabaptistát a tengerbe fullasztotta; a gazember szerencsésen ki tudott úszni a partra, ahová Pangloss és Candide egy szál deszkán jutottak. (more…)

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Negyedik fejezet, amelyben Candide találkozik egykori filozófiamesterével, Pangloss doktorral, s mi lesz ennek a következménye.)

3 április 2011

Candide inkább a részvéttől, mintsem a borzadálytól indíttatva, ennek az ijesztő koldusnak adta azt a két hollandi forintot, amit a derék anabaptistától, a becsületes Jacques-tól kapott. A kísértet mereven bámult jótevőjére, könnyeket ontott, s a nyakába ugrott. Candide iszonyodva hátrált.

– Hej – mondta a nyomorult ennek a másik nyomorultnak -, hát már föl sem ismered a te kedves Panglossodat?

– Mit hallok, hát kegyelmed az, kedves szeretett mesterem! s ilyen szörnyű állapotban! Micsoda nagy szerencsétlenség szakadhatott a nyakába? Miért nincs a legeslegszebb kastélyban? Mi történt Kunigunda kisasszonnyal, a szép hölgyek legszebbjével, a természet remekével?

– Nem bírom tovább – mondta Pangloss.

Amire Candide elvezette az anabaptista istállójába, egy kis kenyeret adott néki, s mikor Pangloss kissé magához tért, így szólt hozzá tanítványa: (more…)

GARACZI IMRE: A BARÁTSÁG EGY LÉLEK KÉT TESTBE SZAKADVA

21 október 2010

ARISZTOTELÉSZ MEGHATÁROZÁSA a barátságról [melyet a címben olvasunk, s amit sokszor  “a barátság egy lélek, mely két testben lakozik”  formában szoktak magyarra fordítani; beszúrás: zsolo] lélekfilozófiai megközelítésben vetíti elénk az erények e jellegzetes megjelenését, ami alapvetően olyan kapcsolat feltételez, ahol a résztvevő felek kölcsönös önérvényesítése a cselekvés nélkülözhetetlen előfeltétele. Gyökérzetét tekintve ezt, az ember természetében rejlő, erkölcsileg érvényesülő hajlamok és adottságok együttállása hozza létre. A barátság olyan areté, [kiválóság, erény; beszúrás: zsolo] amely egy adott állapotot és tevékenységet egyszerre feltételez. A Nikomakhoszi etika [Arisztotelész etikai műve; beszúrás: zsolo] nyolcadik és kilencedik könyve foglalja össze a barátság lelki-szellemi összefüggéseit. (more…)

« Előző oldalKövetkező oldal »