Seneca: Erkölcsi levelek (9. levél)

 „Vajon méltán gáncsolja Epikuros egyik levelében azokat, akik szerint a bölcs beéri önmagával, s ezért nem szorul barátokra?” – kívánod tudni. Epikuros szemrehányása Stilbónt éri és azokat, akiknek a szemében a legfőbb jó a szenvtelen lélek. Okvetlenül kétértelműségbe bonyolódunk, ha az apatheiát egy szóval, sietve „szenvtelenségnek” akarjuk fordítani. Így éppen az ellenkezőjét is lehet érteni annak, amit kifejezni óhajtottunk. Mi az olyan embert akarjuk ezzel jelölni, aki minden rossz okozta szenvedést elutasít magától, és azt fogják érteni, aki nem hajlandó elszenvedni semmi rosszat. Gondold hát meg, nem előnyösebb-e vagy „megsebezhetetlen” lelket mondani, vagy „minden szenvedésen kívül álló” lelket.

Ez a különbség köztünk és Stilbónék között: a mi bölcsünk legyőz ugyan minden kényelmetlenséget, de megérzi; az övék még csak nem is érzi. Az a tanítás viszont közös, hogy a bölcs beéri önmagával. De mégis kíván barátot is, szomszédot is, bajtársat is – noha elég ő magamagának. Figyeld meg, mennyire beéri önmagával: néha önmagának egy hányadával is beéri. Ha elveszti kezét betegségben vagy háborúban, ha valamilyen baleset kiüti az egyik szemét vagy akár mindkettőt, ki fogja elégíteni az, ami megmaradt, s csonka, eltorzított testtel is olyan derűs lesz, mint ép korában volt. De ha valamije hiányzik, nem vágyódik utána: jobban szeretné, hogy ne hiányozzék. A bölcs nem úgy elégedett,

Read More

Seneca: Erkölcsi levelek (8. levél)

„Te szólítasz fel engem – mondod -, hogy kerüljem a tömeget, vonuljak vissza és érjem be öntudatommal? Hol vannak hát azok a tanítások, melyeknek parancsa: meghalni cselekvés közben?” Még ha úgy látszik is, hogy csak most tanácsolom neked a visszavonulást – én azért rejtőztem el s zártam magamra az ajtót, hogy többeknek használhassak. Egyetlen napom sem múlik el semmittevésben. Az éjszakák egy részét tanulmányaimnak igényelem. Nem adom át magam az alvásnak, hanem ledőlök, s a virrasztástól fáradt, le-lecsukódó szememet a munkára függesztem. Nemcsak az emberektől vonultam vissza, hanem az ügyektől is, s elsősorban az én ügyeimtől; az utókor számára fejtek ki tevékenységet. Nekik jegyzek fel egyet-mást, ami talán hasznukra lesz. Üdvös intelmeket bízok a betűkre, jó hatású gyógyfűkeverékeket; kitapasztaltam, hogy hatásosak az én kelevényeimre – ha nem gyógyultak is be azok még tökéletesen, nem harapódznak tovább. Későn ismertem meg a helyes utat, és a tévelygéstől elcsigázva: most megmutatom másoknak. Így kiáltok: „Kerüljétek el mindazt, ami a tömegnek tetszik, amit a véletlen juttatott. Minden esetleges jó előtt gyanakodva, félénken álljatok meg: a vadakat és halakat is mindig valamilyen csali remény szedi rá. A szerencse ajándékainak vélitek őket? Csapdák csupán. Mind, aki biztonságos életet akar közületek élni, amennyire lehetséges, kerülje a léppel bevont javakat, még másért is csalódunk bennük nagy nyomorultul; azt hisszük: birtokunkban vannak, s mi ragadtunk beléjük. A szakadékba visz ez az út; e felívelő életnek a vége bukás. S még csak az sincs megengedve, hogy megálljunk, ha a boldogulás letérít a helyes útról, vagy legalább egyenesen állva, vagy egy csapásra süllyedjünk el: nem fordítja meg a hajót a szerencse, hanem lebuktatja és odavágja.

Read More

Seneca: Erkölcsi levelek (7. levél)

Kérded, mi az, amit különösképpen el kellene kerülnöd. A tömeg. Még nem bízhatod magad rá veszélytelenül.
Én legalábbis beismerem esendőségemet: sohasem azzal a jellemmel térek haza, amellyel otthonról elindultam. Valami felkavarodik abban, amit már rendbe szedtem, valami visszalopakodik abból, amitől elfutottam.
Úgy vagyunk mi is, ha lelkünk hosszadalmas bajából felépül, mint a betegek, akiket annyira megviselt a hosszas gyengélkedés, hogy sehova sem lehet őket ártalom nélkül kivinni. A nagy tömegben forgolódni káros – tudtunkon kívül egytől egyig mindenki kedvet csinál valamilyen vétekhez, megbélyegez vele vagy ránk akasztja.
Kétségtelen: minél nagyobb csődületbe keveredünk, annál nagyobb ez a veszély. Semmi sem oly káros a jó erkölcsökre, mint elüldögélni a színielőadások mellett, akkor ugyanis a gyönyörködés könnyű utat nyit a becsusszanó bűnöknek. Mit akarok ezzel mondani?
Fösvényebben térek haza, becsvágyóbban, bujábban, sőt még kegyetlenebbül és embertelenebbül, mert emberek között voltam.

Read More

Seneca: Erkölcsi levelek (6. levél)

Azt veszem észre, Lucilius, hogy nemcsak javulok, hanem át is alakulok. Mégsem kezeskedem felőle, s nem is remélem, hogy semmi sem marad bennem, amin ne kellene változtatni. Persze hogy akad még sok minden, amit kötelességem volna helyrehozni, akad még bennem legyalulni-, akad még öregbítenivaló. Lelkem jobb útra tért; ezt éppen az bizonyítja, hogy meglátja saját hibáit, jóllehet idáig nem törődött velük.
Egyes betegeknek szerencsét kívánnak, ha maguktól észreveszik, hogy betegek. Így hát nagyon szeretnélek részeltetni énemnek e gyors alakulásában: azután még szilárdabban bízhatnék barátságunkban, abban az igazi barátságban, melyet nem szakít szét sem remény, sem félelem, sem az önérdek, abban a barátságban, amellyel együtt pusztul az ember, amelyért meg is hal.

Sok olyan személyt idézhetnék, aki nem barátoknak, hanem a barátságnak volt híjával. Ilyesmi nem történhet meg, ha a lelkeket egyforma akarat társítja a tisztességes dolog után való törekvésre. S hogy miért nem történhet meg? Mert tudják, hogy mindenük közös – viszontagságaik

Read More

Seneca: Erkölcsi levelek (5. levél)

Állhatatosan tanulsz, s mindent félretéve csak arra törekszel, hogy napról napra jobbá tedd magad – helyeslem is ezt, örülök is neki. Nemcsak buzdítalak, hogy tarts ki emellett, hanem még kérlek is rá. Ám intelek: semmit ne tégy, ami öltözetedben vagy életviteledben szembeszökő volna. Olyanoknak a szokása ez, akik nem előbbre haladni óhajtanak, hanem feltűnni. Kerüld a lompos viseletet, a bozontos fejet, az elvadult szakállat, az ezüstnemű fennen hirdetett gyűlöletét, a puszta földre vetett fekvőhelyet, s a tetszeni vágyás bármilyen más elferdült formáját. A filozófiának, még ha mértékkel alkalmazzák is, már a neve is eléggé gyűlöletes – mi lenne akkor, ha lassacskán kivonnánk magunkat az emberek szokásai alól? Bensőnkben mind különbözünk egymástól, külsőnk alkalmazkodjék a néphez. A tóga ne ragyogjon, de ne is ragadjon a kosztól, ne tartsunk színarany domborműberakásokkal ékes ezüstedényeket, de ne higgyük, hogy a takarékosság jele, ha híjával vagyunk az aranynak és az ezüstnek. Azon igyekezzünk, hogy életünk jobb legyen, mint a tömegé, ne legyen vele ellentétes, különben elijesztjük és elfordítjuk magunktól azokat, akiket meg akarunk jobbítani. Így azt is elérjük,

Read More

Seneca: Erkölcsi levelek (4. levél)

Folytasd úgy, ahogy elkezdted, s amennyire csak tudsz, siess vele, hogy annál tovább élvezhesd a jobbá tett és rendbe szedett lélek nyugalmát. Élvezd ugyan addig is, amíg jobbítod, addig is, amíg rendbe szeded. Mégis más az a gyönyörűség, melyet a szemlélődésből nyerünk; ha az elme már minden sárfolttól tisztán ragyog. Bizonyára emlékezetedben őrzöd, mekkora örömöt éreztél, mikor levetetted a bíborszegélyű ruhát, felöltötted a férfitógát és a fórumra vezettek: még több örömöt várj, ha majd levetkőzöd a gyermeklelket, és a filozófia a férfiak sorába avat. Nem a gyermekség nyúlik el addig, hanem – ami nyomasztóbb – a gyermetegség. S a helyzet annál rosszabb, mert rendelkezünk az öregek tekintélyével és a serdülők hibáival – nem is csak a serdülők, hanem a kisgyermekek hibáival: az ifjak jelentéktelen bajoktól riadnak vissza, a kicsinyek képzelt bajoktól, mi mind a kettőtől. Haladj csak előre: majd megérted, hogy bizonyos dolgoktól éppen azért kell kevésbé rettegni, mert nagy félelmet keltenek. Semmi baj nem nagy, ha már a végső. Eljön hozzád a halál: ha együtt maradna veled, félned kellene tőle; de szükségszerűen vagy meg sem érkezik, vagy tovább halad. “Az élő lelket – mondod – nehéz az élet megvetésére csábítani.”

Read More

Seneca: Erkölcsi levelek (3. levél)

Leveledet, mint írod, barátodra bíztad, hogy eljuttassa hozzám; azután arra intesz, hogy ne tárgyaljak meg vele mindent, ami rád vonatkozik, mert azt még te magad sem teszed, így ugyanabban a levélben állítod is, tagadod is, hogy az az ember a barátod. Tehát ha e szót általános értelemben használtad, és úgy nevezted őt barátodnak, ahogy minden tisztségért folyamodót “derék férfiúnak” mondunk, és a szembejövőt, ha nem jut eszünkbe a neve, uramnak üdvözöljük, még hagyján. De há azt tartod barátodnak, akiben nem bízol meg ugyanannyira, mint magadban, súlyosan tévedsz, és nem ismered eléggé az igazi barátság jelentőségét. Mindent együtt tisztázz barátoddal, de elsősorban vele légy tisztában A barátságkötés után bízni kell, előtte mérlegelni. Bizony összekavarják a tennivalókat, akik Theophrasztosz tanításával ellentétben előbb szeretnek meg valakit, s csak azután mondanak róla ítéletet, nem pedig akkor szeretik meg, miután már ítéletet mondtak róla. Hosszasan fontold meg, barátságodba fogadj-e valakit. És ha így látod jónak,

Read More

Platón: Menón

MENÓN

Meg tudod-e mondani nekem, Szókratészom, vajon az erény tanítható-e, vagy nem tanítható, hanem gyakorlással szerezhető meg? Vagy pedig sem gyakorlással, sem tanulással nem szerezhető meg, hanem természettől fogva, vagy valami más módon válik az emberek sajátjává?

SZÓKRATÉSZ

Menónom, a thesszáliaiak azelőtt lovaglótudományukért és gazdagságukért örvendtek jó hírnek és közcsodálatnak a görögök között, most pedig, úgy látom, a bölcsességükért is, és nem utolsósorban a barátod, Arisztipposz polgártársai, a larisszaiak. S ez Gorgiasznak köszönhető: mert amikor megérkezett s városba, bölcsességre vágyakozókká tette az Aleuaszok főembereit, s ezek közül való a te szerelmesed, Arisztipposz is – meg a többi thesszáliait; s ráadásul azt a szokást oltotta belétek, hogy félelem nélkül és nagyszerűen válaszoljatok, ha valaki kérdez valamit, ahogy tudósokhoz illik, és ahogy ő maga is szívesen tett eleget minden kérdezőnek, akárkinek támadt is rá kedve a görögök közül, és soha senkitől sem tagadta meg a választ. Itt azonban; kedves Menónom, ennek ellenkezője alakult ki: mintha afféle aszálya támadt volna a bölcsességnek, s alkalmasint elköltözik a bölcsesség a mi vidékünkről tihozzátok. Ha pedig az itteniek közül akarnál megkérdezni valakit, senki nem akadna, aki ne nevetne a szemedbe, s ne ekképp szólna:
– Ó idegen, olyan boldognak nézel-e engem, aki tudja, hogy az erény tanítható-e, vagy miféle más módon sajátítható el? Holott én olyan távol állok attól, hogy tudjam: vajon tanítható-e vagy sem, hogy éppenséggel azt sem tudom, egyáltalán mi az erény.

Read More

Friedrich Nietzsche: A filozófia ősi hibája.

Minden filozófus közös hibája, hogy a kortársi emberből indul ki, és az ő elemzéséből akar célhoz érni. Az “Emberben” e filozófusok akaratlanul is aeterna veritas-t (örök igazság; latin), valami állandót látnak, a dolgok biztos mértékét. A filozófusok emberről szóló kijelentései azonban általában csak roppant korlátozott, szűkre szabott időszak emberére érvényesek. A történeti érzék hiánya valamennyi filozófus közös hibája; sőt némelyek meglepő módon éppen a legújabb embert tekintik megszilárdult formának, aki bizonyos vallások, meghatározott politikai események hatása nyomán született meg. Ezek a filozófusok egyszerűen nem akarják megérteni, hogy az ember az időben alakult ki, és a megismerés képessége is időben jött létre; sőt olyanok is akadnak közöttük, akik az egész világot e megismerő képességből származtatták. Amikor pedig az emberi fejlődés minden lényeges mozzanata ősidőkben zajlott le, hosszú idővel az általunk ismert 4000 év előtt; ezen utóbbi időben viszont az ember nem változott valami sokat. Ám a filozófus “ösztönöket” lát a kortársi emberben,

Read More

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Első fejezet, mely arról szól, hogyan nevelték Candide-ot egy szép kastélyban, s hogyan űzték el ugyanonnan )

Volt egyszer Vesztfáliában, Thunder-ten-Tronckh báró úr kastélyában egy fiatal legényke, akinek a természet a legszelídebb hajlamokat adományozta. Arca is tükrözte lelkét. Nyílt esze volt, de egyúttal igen jámbor észjárása; azt hiszem, ezért is hívták Candide-nak, vagyis jámbornak. A ház régi cselédei sejtették, hogy tulajdonképpen a báró úr húgának volt a fia, apja meg egy szomszédos, derék, becsületes nemesember, akihez azonban ez a hölgy sosem akart férjhez menni, mert mindössze hetvenegy őst tudott kimutatni családfáján, míg a többit megrágta az idő rozsdás vasfoga.

A báró úr egyike volt a tartomány leghatalmasabb urainak, már azért is, mert kastélya ajtóval és ablakokkal is dicsekedhetett. Sőt a kastély fogadótermét még egy faliszőnyeg is díszítette. A baromfiudvar kutyáiból vadászfalkát is formálhatott; istállószolgái, ha kellett, hajtóknak is beváltak; s a falusi plébánost kinevezte házikáplánjának. Mindnyájan nagyuramnak hívták, s ha mesélt nekik valamit, udvariasan nevettek.

Read More