De ezen a ponton – folytatta Philo – megvizsgálván a világlélek ókori gondolatát, hirtelen elmémbe ötlik egy új gondolat, amely, ha helytálló, akkor csaknem teljesen fel tudja forgatni valamennyi érvedet, és lerombolja még első következtetéseidet is, amelyekbe oly nagy bizalmat helyeztél, Ha az Univerzum inkább hasonlít az állatokra és a növényekre, mint az emberi alkotásokra, akkor valószínűbb, hogy oka is inkább az előbbiek, mint az utóbbiak okára hasonlít, s így eredetét inkább a nemzésnek vagy sarjadásnak, nem pedig az értelemnek kell tulajdonítanunk. Következtetésed tehát még saját alapelveid szerint is gyenge és hiányos.
Kérlek, mutasd be ezt az érvet kicsit alaposabban – mondta Demea. Mert ebben a tömör formában én nem tudom megfelelően felfogni.
A mi Cleanthes barátunk – felelte Philo – mint hallhattad, azt állítja, hogy mivel semmiféle ténykérdés sem dönthető el másképpen, mint tapasztalat révén, ezért az Istenség létezését illetően sem engedhetünk meg semmilyen más forrásból eredő bizonyítást. A világ, mondja ő, hasonlít az emberi mesterségek alkotásaira. Ezért okának is hasonlítania kell ezek okára. Itt fel kell figyelnünk rá, hogy Cleanthes a természet egy nagyon kicsiny részének, tehát az embernek, egy másik nagyon kicsiny részén, az ember számára hozzáférhető anyagon kifejtett működése alapján akarja eldönteni az egész Mindenség eredetének kérdését; és ugyanazzal a mércével akar mérni két teljesen különböző arányú tárgyat. (tovább…)

Ugyancsak ingatag épület lenne az, – mondta Demea – amelyet ilyen bizonytalan alapra építenénk, mint amit te fejtegettél nekünk Cleanthes. Amíg bizonytalanok vagyunk abban, hogy vajon egy Istenség van-e vagy több, hogy az Istenség vagy az istenségek, akiknek létezésünket köszönhetjük, tökéletesek-e vagy tökéletlenek, alárendeltek-e más lénynek, vagy a legfőbb lényeg, halottak, vagy élők, milyen hitet vagy bizalmat helyezhetnénk beléjük? Milyen áhítatot vagy imádást mutathatnánk feléjük? Milyen tisztelettel vagy engedelmességgel adóznánk nekik? Az élet összes céljait illetően a vallás elmélete teljesen haszontalanná válik. És még skpekulatív következményeit tekintve is bizonytalansága a te felfogásod szerint teljesen bizonytalanná és ki nem elégítővé teszi.
Hogy még kevésbé kielégítővé tegyem azt, amit Cleanthes mond nekünk a vallásról, eszembe ötlik most egy másik hipotézis, amelynek, hogyha az az érvelésmódot alkalmazzuk, amelyhez ő annyira ragaszkodik, kell, hogy adjunk bizonyos valószínűséget. Ez az alapelv az volt, hogy a hasonló okozatok hasonló okokból erednek. Ő feltételezi, hogy ez az alapelv valamennyi vallás alapja. (tovább…)

De hogy még több kényelmetlen következményét mutassam meg antropomorfizmusodnak, folytatta Philo, kérlek, újból tekintsd át alapelveidet. Hasonló okozatok hasonló okokat bizonyítanak. Ez a tudományos kísérleteket is vezérelő alapelv, és te is azt mondod, hogy ez az egyedüli istenérvünk alapja is. Mármost az bizonyos, hogy minél hasonlóbbak az okozatok, amelyeket látunk, és minél hasonlóbbak az okok, amelyekre következtetünk, annál erősebb az érvelés. Bármilyen eltávolodás a teljes egyformaságtól akár az okok, akár az okozatok oldalán csökkenti az érvelés valószínűségét, és kevésbé konkluzivvá teszi a kísérletet. Nem kételkedhetsz ebben az alapelvben, s nem is szabad elvetned következményeit.
A csillagászat minden egyes új felfedezése, melyek a természet műveinek rendkívüli nagyságát és magasztos voltát mutatják, a teizmus igaz rendszerének megfelelően megannyi új érvet ad a kezünkbe az Istenség létezése mellett. Ámde a te „experimentális teizmusod” hipotézise szerint ezek megannyi ellenvetéssé válnak, mert az ilyen módon feltárt világ, mint okozat, még távolabb kerül bármiféle hasonlóságtól az ember által alkotott dolgoktól, minden olyan okozattól, amelynek az oka az emberi alkotóképesség és mesterségbeli tudás. Mert mit gondoljunk, ha Lucretius, aki még a világ magyarázata régi (tovább…)

Különösnek tűnik számomra, mondta ekkor Cleanthes, hogy éppen neked Demea, aki oly őszinte vagy a vallás dolgában, kell mégis így védelmezned az Istenség rejtélyes és megragadhatatlan természetét, s annyira ragaszkodnod hozzá, hogy semmiben sem olyan mint az emberi lények, és nem is hasonló hozzájuk. Az Istenség, én készségesen megengedem, számos olyan képességgel és tulajdonsággal rendelkezik, amelyek számunkra terljesen megragadhatatlanok. Ámde ha fogalmaink, ameddig csak el tudunk jutni használatukkal, nem helytállóak, és nem felelnek meg az Ő igazi természetének, akkor igazán nem tudom, hogy mi van ebben a dologban, ami miatt annyira ragaszkodnunk kell hozzá. Egy minden jelentésétől megfosztott szónak ilyen hatalmas jelentősége lenne? Avagy ti misztikusok, akik fenntartjátok az istenség abszolút felfoghatatlanságát, miben tértek el tulajdonképpen a szkeptikusoktól vagy az ateistáktól, akik azt állítják, hogy a Mindenség első oka ismeretlen és érthetetlen. Ugyancsak nagyon nagy merészség kellene ugyanis ahhoz, hogy miután elvetették a Mindenségnek egy szellem – s ezt úgy értem, hogy egy, az emberihez hasonló szellem (mivel más szellemet nem ismerek) – által való létrehozását, még jogot formálnának arra, hogy a világnak teljes bizonyossággal valamilyen más, specifikus okot tulajdonítsanak. (tovább…)

Íme – válaszolta Cleanthes – hogyan hangozhat valószínűen a legabszurdabb érvelés is, ha leleményes és találékony ember kezébe kerül! Vajon tudod-e azt, Philo, hogy Kopernikusznak és első tanítványainak azért kellett bizonygatniuk a földi és az égi anyag hasonlóságát, mert bizonyos, a régi tudományhoz vakon ragaszkodó filozófusok, akiket bizonyos érzéki látszatok is megtámogattak elvakultságukban, ezt tagadták? Ámde az semmiképpen sem szükséges, hogy a teisták bizonygassák a természet műveinek hasonlóságát az emberi alkotás műveihez való hasonlóságával; hiszen ez a hasonlóság önevidens és tagadhatatlan! Ugyanaz az anyag és hasonló forma áll előttünk mindkét esetben. Mi többre lenne szükség, hogy megmutassuk a hasonlóságot okaik között, és bizonyítsuk az összes dolgok isteni célok és szándék általi eredetét? Ellenvetéseid, nyíltan meg kell, hogy mondjam neked, nem jobbak, mint ama filozófusoknak a valóságtól távol eső gáncsoskodása, akik tagadták a mozgást, s ugyanolyan módon kell is megcáfolni őket: illusztrációkkal, példákkal és esetekkel, nem pedig komoly érveléssel és filozófiával. (tovább…)

Meg kell mondjam Cleanthes, mondta most Demea, hogy semmi sem lehetne meglepőbb számomra, mint az, ahogyan te ezt a vitát mindvégig felfogtad. Fejtegetésed egész hangneméből azt gondolhatná az ember, hogy te Isten létezésének tételét akarod fenntartani, az ateisták és hitetlenek gáncsoskodása ellenében, úgy érzed: az összes vallások eme alapigazságának bajnoka kell, hogy legyél. Ámde ez   remélem   egyáltalán nem is kérdés közöttünk. Meg vagyok győződve arról, hogy senki, legalábbis józan ésszel, nem táplálhat magában soha komoly kételyt egy ennyire bizonyos és ennyire önevidens igazsággal szemben. A kérdés, melyről beszélgettünk, nem Isten létezését, hanem a természetét  érinti. Erről állítom én, az emberi gondolkodás hiányosságaiból kiindulva, hogy teljességgel felfoghatatlan és ismeretlen számunkra. Ennek a legfensőbb szellemnek a lényege, tulajdonságai, létezésének módja, fennállásának voltaképpeni természete, ezek és minden egyes állítás, amely egy ilyen isteni lényre vonatkozik, örökre rejtélyek maradnak az emberek számára. Nekünk, embereknek, lévén véges, gyenge és vak teremtmények, meg kellene aláznunk magunkat az ő fenséges jelenlétében, és saját törékenységünk tudatában, csendben imádnunk az ő végtelen tökéletességeit, amelyeket szem nem látott, fül nem hallott, és szív be nem fogadott, hogy elgondolhatná őket. (tovább…)

MIUTÁN csatlakoztam a társasághoz, amelyet ülve találtam CLEANTHES könyvtárszobájában, DEMEA udvariasan méltatta CLEANTHES ama nagy gondosságát, amelyet ő az én nevelésemre fordított, s amiért minden barátságában olyannyira kitartó és állhatatos volt. PAMPHILUS édesapja, mondotta Demea, a te bizalmas barátod volt: a fiú tehát a te tanítványod, és bízvást fogadott fiadnak is tekinthető, ha abból ítélünk: mennyi fáradsággal törekedtél őt bevezetni az irodalom és a tudomány minden ágába. Meg vagyok győződve arról, hogy semmivel sem inkább szűkölködsz bölcsességben, mint szorgalomban. Éppen ezért szeretnék elmondani neked egy olyan aranyszabályt, amelyet én magam követtem saját gyermekeim nevelésénél, mert szeretném tudni: mennyire egyezik ez meg azzal, ahogyan te jártál el ennek a fiúnak az oktatásában. A módszer, amelyet követtem gyermekeim oktatásában, a régiek egyikének a következő mondásán alapszik:  A filozófia tanulmányozóinak először logikát, azután etikát, azután fizikát, és mindegyik közül utoljára az istenek természetét kell megtanulniuk.  A természeti teológia tudománya tehát e régi bölcs szerint a legmélyebb és a legnehezebb az összes tudományok közül, a legérettebb ítéletet kívánja meg a tanulótól és csakis az összes tudományokban már felvértezett elmére szabad rábízni. (tovább…)

Figyelemreméltó dolog, kedves Hermippusom, hogy, bár a régi filozófusok tanításuk legnagyobb részét dialógusok formájában hagyták ránk, újabb korokban ezt a módszert a filozófusok csak ritkán alkalmazzák, és azoknak is csak ritkán sikerül, akik megpróbálkoznak vele. A pontos és szabályos érvelés, amit ma várnak a filozófiában a vizsgálódóktól, természetszerűleg hajtja a filozófust a módszeres és didaktikus kifejtés irányába, afelé a módszer felé, amelynél közvetlenül, minden bevezetés nélkül elmagyarázhatja a vizsgálódás végkövetkeztetését; azután pedig anélkül, hogy bármi is megzavarná, vezetheti le a bizonyításokat, amelyeken az alapul. Társalgás formájában filozófiai RENDSZERT nyújtani nemigen tűnik természetes dolognak; és jóllehet aki dialógusokat ír, az kétségkívül azt szeretné, hogy a közvetlen előadói stílustól eltávolodva szabadabb hangulatot kölcsönözzön a műnek, s elkerülje azt a látszatot, hogy itt szerző és olvasó állnak szemben egymással, ugyanakkor hajlamos – így még kényelmetlenebb helyzetbe jutván – a tanár-diák viszony képzetét kelteni művével. Ha pedig a vitát olyan módon mutatja be, ahogyan az egy jó társaságban szokott folyni, amikor a beszélők több témát is felvetnek, és egyikük sem nyomja el a másikat, akkor gyakran oly sok idő fecsérlődik a bevezetőkre és az átmenetekre, hogy az olvasó úgy érzi: a dialógusforma minden szépsége sem kárpótolja őt a rendszeres, tömör és pontos kifejtésért. (tovább…)