A tanya a világ közepén van, a tanya közepén a ház, a ház köze­pén kedvesanyám, és körülötte tíz darab gyerek csipog.

De a négyéves kis Rozi csak állami gyerek, az nincs benne a házban, a tanyában, az egész világban, az bizony kívül van mindenen. A gyerekek közé csak ő maga férkőzik be, de azok tudják, hogy nem tartozik közéjük.

Persze, a kis Rozi nem tudja, mi az, hogy ő állami gyerek, neki is az a mamája, aki a többinek, úgy hívja, hogy kedvesanyám, a többi gyerek is úgy hívja a vastag, nagydarab, fekete asszonyt, aki most kiadja a parancsot a számtalan gyereknek, hogy vetkőzni.

Fürdés van, mert holnapután húsvét van, meg kell fürödni vala­mennyinek.

Mint egy méhkas, úgy zsibonganak; mint egy madárfészek, úgy csiripolnak; mint valami vásár, úgy civakodnak. Lány ez valamennyi. Tíz darab lány. Azér is béreltek állami gyereket, hogy ha már tíz lányt ingyen kell tartani, hadd legyen egy, amék fizet.

Kedvesapám nincs itthon, örülnek is neki, mert Tülkös bácsi oly éktelen dühös, hogy a felesége minden évben becsapta, folyton csak lányt dobott a szeme elibe, hogy italnak adta magát, és ha hazajön, csak ostorral jön, és sorra veri az egész hadat.

Rozi is le tudna vetkőzni, de csak néz, kicsit duzmaszkodva, hogy a kedvesanyám vele egy cseppet se törődik. Senki se törődik vele, mert a vetkezés olyan izgalmakat okoz, hogy éppen elég kinek-kinek. A legnagyobb lány tizennégy éves, a legkisebb még bölcsőben van. Rozi-forma, négyéves van még kettő, az ikrek. A sok nevet ki tudná megtanulni, még az anyjuk is összevissza cserélgeti, sose tudja, mék a Mari, mék a Juli, Sári, Klári, Cica-Maca – ezek az ikrek. A há­rom picinek még nincs is neve, mit lehet egy féléves gyereken szó­lítani?

De csak az az egy az érdekes, hogy Rozi olyan kimondhatatlan jól érzi magát a testvérei között, sokkal jobban, mint azok egymás­sal. Ennek a kicsiségnek már van múltja. Nem első hely ez, ahol csa­ládot tanul ismerni. Rövid kis életében már a harmadik helyen szopja a szülői szeretetet. Éppen azért csak neki fáj, hogy vele senki se fog­lalkozik. Se a kedvesanyám, se a gyerekek, se Mari, se Juli, se Sári, se Klári. Ő csak áll oldalt, elbiggyesztett szájjal, és várja, hogy hát ővele mi lesz.

(tovább…)

Mikor Alfréd úrfi a kurta nadrágból átöltözik a hosszú nadrágba, mintha átalakult volna az ő egész lénye ezzel a férfias cselekedettel. – Szinte rosszul esik neki megcsókolni az apja kezét; hiszen férfiaknak nem illik férfi kezét megcsókolniuk. Nem is nyugszik addig, míg erről a rossz szokásról le nem szoktatja – az apját. Az öreg úrnak eleinte rosszulesik ez a viselkedés, de Alfréd úrfi addig hangoztatja az ő férfiasságát, míg beletörődik, sőt tetszik neki, hogy az ő úrfi fia ilyen gyorsan kezd átszállani a nagy emberek világába. Hát még mikor az ötödik gimnáziumot is elvégezte az úrfi! Akkor már bátorkodik egy hanggal magasabban szólni a cselédhez, majd gyorsan beleszokik a tekintélytartásba s megmeri kockáztatni, hogy a leves kozmás, de csak midőn már megette. Az év gyorsan elmúlik s az úrfi már közel áll a maturá­hoz. Meg is látszik a tartásán is a büszkeség s az anyja egyszer csak azt hallja a fiától, hogy ő bizony nem nyúl az ilyen ételhez. A másik héten már annyira halad az önérzetben, hogy a levest egyenesen ki akarja dobni az ablakon. (tovább…)

Belekapaszkodott a tél a földbe. Fagyos ezer ujjával megmarkolta a göröngyöket, és hideg arcát a barázdákra hajtotta. Jeges ölelésétől megkeményedett a dombok háta, és a vakondtúrások összehúzták magukat fázósan, kicsire, keményre.

A fák meg úgy tettek, mintha már nem is élnének. Összeveregették fagyos ágaikat, mintha szárazak lennének – ilyenkor meg is repedtek néha -, és ha szél nem volt, halotti mozdulatlanságban álltak, mert tudták, hogy a tél csak a halottakat nem bántja.

Csendes hidegen jártak a patakok is. Hópadok alá bújtak, melyek leszakadt hídként lógtak a víz felett, és csak susogtak, mert ha a tél meghallotta a parttal diskuráló csobogásukat: holttá fagyasztotta a sustorgó kis hullámokat. Pedig a vizek messziről jöttek, és sok mondanivalójuk lett volna kíváncsi nádszálaknak, melyek a patak fölé hajoltak, és hiún nézegették magukat a képes tükörben, melyben kopott csóvájuk mellett fehér felhőbárányok legeltettek, és éjszakánként apró csillagok ringatták magukat.

A hónap elején pár napig úgy látszott, mintha végre lenne a télnek. Kisütött a nap, megcsordultak az ereszek, és a nomád lelkek istene nagy foltokat égetett a tél fehér gúnyáján. (tovább…)

Egy időben rávette magát a falura a táltosló. Vannak jó táltosok is, ámbár a táltos mind veszedelmes, mert valamikor embernek szánta őket a teremtő hatalom s csak mivel pörbe kezdtek, hogy hát a madárnak szárnya van, az embernek meg nincs, parancsolta az Isten, de még az ősi, lóba a lelkeiket, miért is éppen úgy beszélnek, mint az ember, magyarul s szeretnének emberek lenni, azért böstörködnek. Mert leginkább tusakodó lelkek. No, azért vannak jó táltosok is, akik fejet hajtva viselik a sorsukat és jószívvel szolgálnak az embernek, hogy a lótesttől megszabaduljanak, mert ha ezer évig panasz nélkül szolgálnak, végén felvehetik az embertestet, hanem a jó táltos elég ritkaság. Tusakodó szellem a kártékony az csaknem valamennyi, ellensége az embernek a megátkozottsága miatt, pedig a saját fejét kellene a falba verni, mert ő volt engedetlen. S ez a táltos is ilyen lélek volt, amelyik nekivette magát a falunak. (tovább…)

A sámlin ült a cserépkályha és a fal között. Már alig sírt. A szürkülő délután lusta mozdulatlansága csendes szipogássá szelídítette zokogását.

Átázott zsebkendőjét a zsebébe gyűrte, két öklével megdörzsölte kivörösödött szemeit, és egy mély sóhajtással bezárta a délutánt. Tulajdonképpen jól érezte magát. Ma is elsiratta életének egy darabkáját, s most már csak a közelgő estére gondolt. A jó vacsorára és a meleg ágyra. Szájában hirtelen összefutott a nyál. Kiment a konyhába, megemelgette a fedőket. Elégedetten nézte a csirkepaprikás tejfölös szaftján gyöngyöző, halványpiros zsírcseppeket, a galuska márványos, sárgás-fehér halmait. (tovább…)

Péterke még csak hároméves volt, amikor a mennyországba került. S mivel addig tulajdonképpen anyukájától még sosem volt elválva, mindig a szoknyáján lógott, olyan anyás gyermek volt a Földön, most ezen a sosem látott selyem mezőn idegenül és elhagyatva érezte magát. (tovább…)

Apám kék szeme jóságosan nézett a világba. Jóságosan és bölcsen. Engem kezemnél fogott és vezetett a városban, ahol ő sem járt soha. Ő volt az én utolsó vezetőm. Azóta egyedül botorkálok. Kezemnél fogott és vitt, mint aki az élet minden útját ismeri. Amit láttunk, mindenről tudott és mindent elmondott nekem. Akkor már én kezdtem ismerni a világot, megláttam, hogy az egyik ember részeges, a másiknak piszkosak, feketék a körmei: ilyen apró deffektusokat minduntalan felfedeztem. Csak ő volt hibátlan, erős, tiszta, szigorú, jó. Az apám. (tovább…)

Valakinek a Paradicsomban – Poe.

Ilyenkor már csak Beleznay úr jár a Füvész-kertbe.

Beleznay úr, a művész, aki harminc évig énekelte Papagenot a pesti dalszínházban, jóllehet, titokban fájva álmodott Tristan szerepéről. Ám tapsok helyett így is learatta a csendes öregséget. Kecsegeorrú gombos cipőben, derékba szabott szűk kabátban, magasra csavart fehér shawlja fölött keményre vont állal s egérszürke kürtőkalapja alatt bánatos gondolatokkal sétál minden délután az elárvult szilfasoron. Néha megáll a repkénnyel futtatott, aranybetűs, rózsaszín márványoszlop mellett, gondosan beretvált állát nádbotja csontgombjára támasztva vagy elnézve hosszan papírszivarkájának füst-arabeszkjeit, amelyek olyanok, mint a szultán irádeján a virágos betűk: érthetetlenek és haszontalanok. Máskor elandalodva fordul be a kígyózó, keskeny útra, fejét féloldalt hajtja, mintha láthatatlan zenészek hegedűinek taktusára lépegetne a rivalda szélén.

A díszlet tökéletes.

A háttérfüggöny porcelános kékjét már elfutotta a November lehelete. Jobbra ritkuló bokrok, szétnyíló legyezői fölött aranyló kadmiumfoltok, mögöttük öreg vadgesztenye, harsanó indiai veresben. Odább álmatag nyírfák krétás dereka, ólomfehérbe mártva, platánok tompa kékezüstje, violába tévedt orgonával átszegetten, míg túlnan, a néhai tó horpadásában, az elgurult ecset méregzöld csíkja tüzel a pázsiton. A pálmák üresre fosztott köröndjét talán egy pointillistai-festő tarkázta lehullott hárslevél millió pettyével. Csak a baloldali jegenyék lombdárdáján komorlik föl az ég párás tükréig az umbra temetői setétje, mint nehéz és fájó emlékezés egy drága halottra. Az üvegház: gyöngyfényben úszó óriás koporsó s előtte a bukszus illedelmesre nyírott, négyszögbe zároló szalagja szinte úgy rémlik: fekete szegély a nyár gyászjelentésén. (tovább…)

Álmos tó vize balzsamoz oldott éjszakát, halott falevelek áznak partra sodorva, hűvös őszi szél susogja az elfeledett szavak ünnepét, félretolja a haragoszöld fák emlékét.

Felettem világlik a hold dalolva, súgva int csillagívet holnapomra, milliónyi arany emlékpor hullik karomra, régmúlt fájdalom ég fénytelen lámpaként, végtelen remegés a mért idő, taglózó döbbenet a szó, félelem szelek zúgnak csak, ellibbentik az emlékezés édesfehér függönyét. (tovább…)

Bakos Jenő csendőrfőhadnagy úr rettenetesen dühös volt. Elkáromkodta már az összes kaszárnyában tanult káromkodásait s most újabbakon törte a fejét, nagyokon és kacskaringósakon, amikbe belecsavarinthatja a mérgét. Erre a pogány műveletre volt is némi oka Bakos Jenő csendőrfőhadnagy úrnak. Egyrészben azért, mert Ella asszony nincs tíz perce, hogy táviratozott Budapestről, hogy az anyai házban nagyon jól érzi magát s sok csókot küldve, még három napot marad, más- és nagyobbrészt pedig azért, mert az összes csendőri nyomozások fiaskót mondtak tegnap estére s ő szolgabírótól alispánig, sőt följebbről is rakhatja zsebre a gúnyolódást, avagy az esetleges orrokat s fuccs a soron kívüli előléptetésnek.

Jasztrab Kajetán eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Az egész őrs kélt hétig, éjjel-nappal fölváltva kutatott utána, bejárták az egész járást és sehol sem akadtak nyomára, pedig minden jel arra mutatott, hogy itt rejtőzködik valahol. (tovább…)

Egy paraszt keservesen kínlódott ezen a földön.

Már gyermekkora óta nagyon nehéz volt az élete szegénynek és ahogy öregedett, még rosszabb lett. Senkinek se volt egyetlen jó szava hozzá, mindenki csak arra törekedett, hogy igába nyomorítsa. Így elsötétült a lelke, nem volt oly ragyogó napsütés, mely fel tudta volna deríteni, embertársaira rá se nézett, egyre csak azt mormolta maga elé:

- Semmi öröme az embernek ezen a világon.

Nagyanyja, vén töpörödött anyóka, akit szinte elfújt a szél, azt szokta mondani neki:

- Minden emberfiának kell, hogy valami öröme legyen ezen a világon, ha csak egyetlenegyszer is hosszú életében és ha Isten legsemmibb teremtménye ajándékozza is meg vele, de kell, hogy valami öröme legyen az embernek.

A paraszt nem hallgatott nagyanyja szavára. – Minek is él egy ilyen vénasszony – gondolta megvetően és tovább is azt dörmögte:

- Semmi öröme az embernek ezen a világon. (tovább…)

Odalent az udvarban hegedül valaki. Az udvar szürke és teli van romok piszkos törmelékével. A vak koldus, aki hegedül, maga is rom és törmelék. De a gáláns keringő, melyet játszik, csillogó, szép és édes: selyembe öltözött, parfümös szerelmi vágy. A vak és éhes koldus nem azt játssza, amit gondol. Ő egy pengőt szeretne kapni. Keringője egy csókért esdekel. És milyen jól játszik!

Borzalmas, lehetetlen művészet. Útszélen elhullott rokkantak az életöröm lendületes indulóit játsszák. Tüzes csárdásra zendítenek rá a sánták és a vakok dalolják virágos rétek szépségeit… Odalent az udvarban hegedül valaki.

Mi köze neki nótájához, melyet oly rábeszélő hevességgel játszik? Mint valami rongyos, éhes lovászgyerek az arannyal és ékkővel cifrázott szerszámú paripát a nagyúr elé, úgy hozza alázatosan kedélyesen elő a ficánkoló, tüzes dallamot: vitesd magad uram, nem enyém.

Hiszen az se kellemes, ha gyönyörű, régi brüsszeli csipkék láttán ama sápadt leányokra kell gondolnunk, akiknek szeme világát az a szépség oltotta ki. De ama sápadt leányokat nem látjuk. Kínosabb volna már, ha éhségtől támolygó pincér tálalna nekünk kaviárt. DE az se maga kínálja magát ilyen szolgálatra, hanem rendelt munkát végez. Ám ez a koldus muzsikájával csak észrevétetni szeretné magát. Megszólít engem… és nem a maga szenvedéséről szól hegedűjével, hanem az én gyönyöreimről. Az ő keringői őt nem említik. Azok kecses és bájos szívdobogásokról szólnak. Hiszen a gyomor korgása másképp hangzik és a tehetősebb járókelőket meg nem állítaná előtte. (tovább…)

A dandy örökké harcol. Az emberek csak azt látják, hogy valaki szép időben is feltűri nadrágja hajtását, vagy orchideát visel gomblyukában, mint Wilde Oszkár. „Egy dandy” – mondják gúnyosan és kiköpnek. Mások Baudelaire-t emlegetik. Ezek már hallottak valamit harangozni a dandyről. De nagyon ritka az olyan ember, aki megérti, hogy az úr, aki hanyagon felhajtott nadrággal, vagy virággal gomblyukában jön szemközt az utcán, miért dandy?

Igaz, a dandy számára ez közömbös. Nem célja meggyőzni az embereket. Harcos, tehát közömbösen harcol az emberekért, s nem vár hálát, sem kitüntetést, érdemrendet. Ha valaki ilyesmit felajánlana, udvariasan, de határozottan elutasítaná. A dandy életeleme a harc, amelyben senki nem segíthet neki. Mindenekelőtt önmaga ellen harcol. A dandy úgy látja lelkét és testét, mint csatateret, ahol egyes-egyedül kell megvívnia egy nagy ütközetet. Meg kell tisztítani testét és lelkét az ellenségektől. Így, mindenekelőtt: az olcsó sajnálkozástól, melyet az emberek önmaguk iránt éreznek. A dandy nem sajnálja önmagát. Szívesen lép vérpadra – közömbösen és szórakozottan, mert közben másra gondol -, vagy sétál esernyő nélkül a zivatarban, ha a szolgálat parancsa így kívánja. Mert a dandy mindig szolgál és véd valamit, mint a katonák: önzetlenül szolgál és pályabér nélkül véd valamit. Az embert mindenekfölött önmaga ellen kell megvédeni, mert nincs nagyobb ellensége, mint ő maga, s mindaz, amit szeret: a gyáva és tunya szellemi restség, az igénytelenség, a röfögő beleegyezés mindabba, ami az emberek többségének tetszik, s az egyetértés mindazzal, amit az emberiség többsége elítél. A dandy kénytelen állandóan en garde állani, kezében láthatatlan vitőrrel, a visszautasítani az ostobaság, ízléstelenség, könnyfacsaró és lelkendező pátosz, érzelmes és gyáva megegyezések orvtámadásait. A dandy a legjobb hazafi, mert egész sorsát feláldozza, mikor védi a hazát, a maga módján, tehát például úgy, hogy utálja a hazafias szólamokat. A dandy néha elpusztul mérgektől, melyek halálosak és félelmesek, de semmi esetre sem hajlandó elpusztulni szívtágulásban, melyet a mértéktelenül fogyasztott sör okoz. Megissza a méregpoharat, de máskülönben vigyáz arra, hogy teste fölött mester maradjon. Gyötrődve szolgálja az erényt, de émelyegni kezd és szódabikarbónát szed, ha látja, amint a templomba mennek a farizeusok. Legfőbb vágya Isten. Mert ember – még ha dandy is -, tudja, hogy ez a vágy reménytelen: s ezért szened. Délelőtt sétálni megy, feltűrt kabátgallérral, kesztyűs kezében esernyővel. Szívesen visel sárcipőt. Megjelenése papos, szigorú. Olyan, mint egy szerzetes, külföldön, civilben. Aminthogy a dandy valóban örökké egyfajta külföldön él, szülővárosában is. Az emberek elkerülik és kigúnyolják. A tárgyismeret hiánya és a felületes gondolkozás okozza, hogy a dandyt az emberítélet könnyedén összetéveszti a nagyvárosok majomszigeteinek feltűnően öltözött, ácsorgó uracsaival. Olyan tévedés ez, mintha valaki egy őrangyalt összetévesztene egy detektívfelügyelővel. Az őrangyal az ember lelkére vigyáz, a detektívfelügyelő a betörőkre és kábítószercsempészekre vigyáz. (tovább…)

Egy úriember kiment a hegyek közé sétálni.

Amint egy meredek sziklán akart átjutni, megcsúszott és a mély szakadékba zuhant.

Sokáig feküdt eszméletlenül, és mikor magához tért, hirtelen rémület fogta el. A szakadék mély volt, messze esett a járt úttól, már alkonyodott is, sehol a közelben ember. De ami mindenekfölött szörnyű volt, az úriember nem tudott még csak fölállni sem, mert egyik lába eltörött.

Rémületében felordított. Csak úgy, szinte állati hangon. Azután, bár semmi reménye nem lehetett arra, hogy valaki meghallja, kétségbeesetten segítségért kiáltozott, magából kikelve, hogy az már nem is illik úriemberhez.

És éppen ez, az illem szabályainak ez az átlépése, volt – azaz lett volna – szerencséje. Mert az eszeveszett kiáltozást meghallotta két erdei munkás. Figyelmesek lettek a hangra, és mivel az úriember többször kiáltott, tájékozódni is tudtak, és hosszas keresés után megtalálták a szakadékot. Megálltak a szakadék peremén, letekintettek a mélybe, meglátták a szerencsétlenül járt úriembert, és az egyik munkás odaszólt a másiknak: (tovább…)