ELSŐ FEJEZET

(melyben az olvasó megismerkedik két öreggel s leányukkal,
ki életük bálványa, és hall egy körülményes pusztai kirándulásról is)

Az ebédlő támlás díványán nemzetiszín zsinegdarabok, cukorspárga-végek, papírok foszlányai hevertek s a helyi újság szétszaggatott példánya, melynek homlokán kövér címbetűkkel ez volt olvasható: Sárszegi Közlöny, 1899.

A falinaptár a tükör mellett, az erős verőfényben föltüntette a hónapot, napot: Szeptember 1. Péntek.

Az ingaóra pedig, mely cifra, fafaragványos üvegtokjában járt, és sárgaréz sétálójával apró darabokra vagdalta a végtelennek látszó napot, mutatta az időt: ¹/₂ 1.

Apa és anya csomagolt az ebédlőben.

Egy vedlett, barna bőrönddel birkóztak. Becsúsztatták a sűrűfésűt a válaszfalán levő vászontáskába, aztán összeszíjazták, a földre tették. Ott állt már útra készen, repedésig tömve minden holmival, kétoldalt hatalmasan kipuffadó hassal, akár a macska, amelyik majd kilencet kölykezik. (tovább…)

Amikor a Fülesek országhatárához értek, Cacambo így szólt Candide-hoz:

- Amint látja, kedves gazdám, ez a világ se jobb, mint a másik; higgye el, jobb lesz visszamennünk Európába, mégpedig minél hamarabb.

- De hát – így Candide -, hogy mehetnénk vissza? És aztán mondd csak, hova mennénk? Ha áldott szülőhazámba mennék, akkor vagy a bolgárok, vagy az avarok ölnek meg; ha visszatérek Portugáliába, azon nyomban megégetnek, ha
meg viszont itt maradunk, minden percben megeshet velünk, hogy bizony felnyársalnak bennünket. De hát hogyan hagyhatnám itt a világnak ezt a részét, ahol a szép Kunigunda lakik?

- Menjünk akkor Cayenne-be – így Cacambo -, ott talán találunk majd franciákat, akik sokat utaznak; azok tán segíthetnek rajtunk. Az Úristen előbb-utóbb majd csak megszán bennünket. (tovább…)

Candide meg az inasa rég túl volt már a határon, s a táborban még senki sem tudott a német jezsuita haláláról. A szemfüles Cacambo jól megtömte iszákját kenyérrel, csokoládéval, sonkával, gyümölccsel, sőt borral is. Andalúziai lovaikkal ismeretlen országba hatoltak, ahol holmi országútnak még a nyomát se találták. Végre egy szép térre értek, friss patakokkal volt átszelve. A mi két utasunk először is legelni engedte a lovakat. Cacambo ajánlotta a gazdájának, hogy egyenek valamit, s mindjárt példát is mutatott.

- Hogy kívánhatod – mondta Candide -, hogy egyem a sonkádból, amikor megöltem a báró fiát, és az a sors fenyeget, hogy soha többé nem látom a szépséges Kunigundát? Mi haszna hosszabbítsam meg nyomorúságos napjaimat, ha tőle távol kell sínylődnöm a bánatban és a lelkifurdalásban? S mit regél majd minderről a Jezsuita Hírharsona? (tovább…)

- Amíg élek, sosem felejtem el azt a szörnyűséges napot, mikor saját szememmel láttam apám, anyám megöletését s testvérhúgom meggyalázását. Mikor a bolgárok elvonultak, imádott húgomat sehol sem leltük, viszont szekérre rakták szüleimet, aztán engem, két cselédlányt és három halott kisgyermeket, hogy mindnyájunkat egy közeli jezsuita kápolnába temessenek, két mérföldre őseim kastélyától. Egy jezsuita szenteltvízzel hintette meg hulláinkat, rettentő sós íze volt, pár csepp a szememet is érte; a páter mindjárt észrevette, hogy a szemhéjam megvonaglott, szívemre tette a kezét, s érezte, hogy még mindig ver; segített rajtam, megápolt, s pár hét múlva semmi sem látszott. Azt ugye tudja, kedves Candide, hogy igen csinos fiú voltam, s közben egyre csinosabb lettem; nem csoda hát, ha páter Croust, a kolostor főnöke, a legesleggyengédebb barátsággal vett körül; novíciusruhát adott rám, s nemsokára Rómába küldött. A rend generálisának éppen nagy szüksége volt fiatal német jezsuitákra. A paraguayi urak se látják szívesen a spanyolokat, jobb szeretik az idegeneket, mert könnyebben uralkodnak rajtuk. A főtisztelendő generális engem is jónak talált arra, hogy dolgozni küldjön az Úr szőlőskertjébe. Elindultunk, egy lengyel, egy tiroli, no meg én. Amikor ideérkeztem, káplán lettem és egyben hadnagy; ma már viszont ezredes és felszentelt pap vagyok. A spanyol király csapatait erőteljes fogadásban részesítjük; s biztosítom, hogy megverjük s egyben ki is átkozzuk őket. A gondviselés kegyelmedet egyenesen a mi segítségünkre küldi. De hát igaz, hogy az én Kunigundám itt senyved a közelben, a Buenos Aires-i kormányzónál? (tovább…)

Candide egy derék szolgát is hozott magával Cádizból, amilyen nem egy szaladgál a spanyol partokon és gyarmatokon. Ez csak negyedrészt volt spanyol, egy kevertvérűtől származott valahol Tucumánból; volt már minden, ministráns, sekrestyés, matróz, szerzetes, ügynök, katona és lakáj. Cacambónak nevezték, és igen szerette gazdáját, mivel ez az ő
gazdája igen derék ember volt. Cacambo máris felnyergelte a két andalúziai lovat.

- Menjünk, gazdám, kövessük az öregasszony tanácsát, siessünk, fussunk, ne is nézzünk hátra.

Candide forró könnyeket hullatott:

- Ó, drága, szép Kunigundám! Éppen most kell elválnunk, amikor a kormányzó úr összeesketne bennünket! Kunigundám, mi lesz veled most, hogy ily messze kerültél hazulról?

- Majd lesz vele, ami lesz – válaszolta Cacambo -, a nőket sosem érheti baj: az isten is velük van; szaladjunk! (tovább…)

Mikor a szép Kunigunda végighallgatta a vénasszony históriáját, oly illendően bókolt néki, ahogy egy ilyen rangú és tisztességű személy megérdemli. Az öregasszony ajánlata igen megtetszett Kunigundának; felszólította az utasokat, mondják el élettörténetüket, és Candide is belátta, hogy a vénasszonynak igaza van.

- Kár, nagy kár – mondta Candide -, hogy a bölcs Panglosst felakasztották minden szokás ellenére az autodafén; mennyi szép dolgot mondhatna most a testi meg a lelki bajokról, amelyek a földet s a tengert is elborítják; s ma már, érzem, elég
erős volnék, hogy teljes tisztelettel bár, de mégiscsak ellentmondjak egyben-másban.

Miközben az utasok sorra mesélték kalandjaikat, a hajó vígan haladt tovább, s csakhamar Buenos Airesbe értek. Kunigunda, Candide kapitány s velük az öregasszony ellátogatott a kormányzóhoz, Don Fernando d’Ibaraa y Figueora y Mascarenes y Lampourdos y Souza úrhoz. Ez a nagyúr igen büszke volt; nem csoda, hisz annyi szép nevet hordott. Az emberekkel a legnagyobb megvetés hangján társalkodott, s oly fenn hordta az orrát, olyan irgalmatlanul öblösítette a hangját, oly fölényes stílusban beszélt, s oly gőgösen viselkedett, hogy akik köszöntek néki, szerették volna jól összeverni. Őrülten szerette a nőket, s Kunigundában azonnal a világ legszebb teremtését látta. Legelőször azt kérdezte, felesége-e a kapitánynak. A kérdés hangja alaposan megijesztette Candide-ot; nem merte mondani, hogy a felesége, mert hiszen, ugye, nem volt az; nem merte mondani, hogy a húga, mert hát bizony az se volt; s bár az ily félhivatalos kis hazugság nagy divatban volt a régieknél, sőt esetleg a maiaknak is hasznára lehetett volna, Candide nagyon is tiszta lelke nem akarta megcsúfolni az igazságot. (tovább…)

Bámulva és elbűvölten, hogy hazám nyelvét hallhatom, s nem kevésbé csodálkozva ennek az embernek a szavain, azt feleltem ott mindjárt neki, hogy sokkal nagyobb bajok is vannak, mint amiért ő panaszkodik; s el is mondtam pár szóval, mi mindent kellett elszenvednem, s azzal újabb ájulásba estem. Elvonszolt egy közeli házba, ágyba fektetett, enni adott, kiszolgált, vigasztalt, hízelkedett, kijelentette, hogy sosem látott olyan szépséget, mint én, és hogy még sosem sajnálta
úgy, amit már sosem kaphat vissza.

- Nápolyban születtem – mondta -, ott évente két-háromezer gyermeket is kiherélnek; vannak, akik belehalnak, mások meg a nőknél is szebb szoprán hangra tesznek szert tőle, s megint mások államfők is lesznek. Engem is megoperáltak, mégpedig teljes sikerrel, s így lettem belső muzsikusa Palestrina hercegnőnek. (tovább…)

- Nem mindig volt ám ilyen csipás meg ilyen vörös héjú a szemem; az orrom se lógott le valamikor az államig, s cseléd se voltam ifjúkoromban: tizedik Orbán pápának meg Palestrina hercegnőnek a lánya vagyok. Tizennégy éves koromig olyan palotában nevelkedtem, hogy ahhoz képest a maga német báróinak a kastélyai istállónak se volnának jók; s egy-egy köntösöm többet ért, mint Vesztfália minden kincse. Nőttem szépségben, bájban, tehetségben, csupa öröm, tisztelet meg reménység között: imádóim is akadtak már; mellem is szépen gömbölyödött, s micsoda mell volt! fehér, tömör, akár a Medici Vénuszé; s milyen szemem volt! mily szemhéjam! micsoda fekete szempillám! micsoda láng ragyogott az én tekintetemben! olyan, hogy, mint a helyi költők mondták, a csillagok fényét is elhomályosította! Öltöztető meg vetkőztető asszonyaim is úgy néztek rám, mint valami csodára, elöl-hátul; s a férfiak mind szívesen vállalták volna a tisztjüket. (tovább…)

AJÁNLÁS

Ebben a kísérteties könyvecskében olyan eszme kísértetét próbáltam felidézni, amely olvasóimban semmiféle rossz érzést nem ébreszt – sem önmaguk, sem mások, sem az ünnep, sem pedig jómagam iránt. Kísértsen ez eszme kellemes otthonukban, és senki elűzni ne kívánja!

Tisztelő barátjuk és hívük: C. D.

1843 decemberében

Első strófa
Marley hazajáró lelke

Marley meghalt, hogy ezen kezdjem. Erre nézvést nem lehet semmiféle kétség. A temetési jegyzőkönyvet aláírta a pap, az írnok, a temetkezési vállalkozó és a főgyászoló. Aláírta Scrooge is. Márpedig Scrooge neve “jó pénz” volt, akárhova kegyeskedett is leírni.

Az öreg Marley halott volt, akár az ajtószeg.

Értsük meg egymást: nem azt akarom állítani, hogy saját tapasztalatomból tudom, miért éppen az ajtószeg halott különösképpen. A magam részéről például hajlandó volnék a koporsószeget tekinteni a leghalottabbnak minden forgalomban levő vasárú között. De hát őseink bölcsessége bujkál ebben a hasonlatban; vége lenne az országnak, ha szentségtörő kézzel megzavarnám. Legyen szabad tehát nyomatékosan ismételnem, hogy Marley halott volt, akár az ajtószeg.

Tudta-e Scrooge, hogy meghalt? Hát persze hogy tudta. Hogy is ne tudta volna? Scrooge meg ő üzlettársak voltak, nem is tudom, hány esztendeig. Scrooge volt végrendeletének egyetlen végrehajtója, vagyonának egyetlen kezelője, egyetlen állandó meghatalmazottja, egyetlen barátja és egyetlen gyászolója. És még Scrooge-ot sem verte le rettentően a szomorú esemény; sőt, mivelhogy ő még a temetés napján is kitűnő üzletember maradt, egy jó alkuval ünnepelte meg a gyászesetet.

Marley temetéséről eszembe jut, hogy honnan indultam ki. Kétségtelen, hogy Marley meghalt. Ezt határozottan meg kell érteni, különben semmi csudálatos dolog nem sülhet ki abból a történetből, amelyet el akarok mondani. Ha nem volnánk tökéletesen meggyőződve arról, hogy Hamlet apja meghalt már a darab kezdete előtt, akkor semmi különös nem volna abban, hogy a keleti szélben éjszakai sétát tesz tulajdon bástyáin, mint ahogy napnyugta után bármely más középkorú úriember is sétál meggondolatlanul valami szellős helyen (teszem, a Szent Pál székesegyház terén), hogy a szó szoros értelmében kővé meressze gyönge lelkű fiát. (tovább…)

- Ugyan ki lophatta el a pénzemet meg a gyémántjaimat? – siránkozott Kunigunda -, és most hogy fogunk megélni? mit csinálunk? hol találok új zsidókat meg inkvizítorokat, akiktől új adományok néznének rám?

- Hajjaj – mondta az öregasszony -, én egy tiszteletre méltó kapucinusra gyanakszom, aki tegnap ugyanabban a fogadóban aludt, mint mi, Badajozban; isten ments, hogy vakmerően elítélnék akárkit; de ő bizony kétszer is benyitott a szobánkba, s jóval előttünk távozott.

- Fájdalom – szólt közbe Candide -, a jó Pangloss sokszor bizonygatta, hogy a mi földünk javaiban minden ember osztozkodik, s mindenkinek egyforma a joga hozzá. De hát ha ez a kapucinus ilyen elveket követett, legalább annyit hagyott volna, hogy befejezhetnénk az utunkat. Semmije se maradt, szép Kunigundám?

- Még csak egy veszekedett garasom se – felelte a hölgy illendően. (tovább…)

. Ez az Issacar egyike volt a legharagosabb hébereknek, amilyent Izrael se látott a babiloni fogság óta.

- Micsoda! – mondta. – Te galileai szuka, hát nem elég neked az inkvizítor? Még ezzel a nyomorult gazfickóval is kell osztozkodnom?

S miközben így szólt, hosszú tőrt húzott elő a köntöséből, mert ez mindig vele volt, s mivel nem is gondolt arra, hogy ellenfelének is van fegyvere, rávetette magát Candide-ra; de a mi derék vesztfáliai ifjúnk a vénasszonytól nemcsak ruhát, hanem szép kardot is kapott. Ő is kivonta hát a kardját, bár igen szelíd erkölcsű volt, s egyszerre leterítette a zsidót, s az most ott feküdt holtan a szép Kunigunda lábainál.

- Szűzanyám! – kiáltott fel a hölgy. – Mi lesz velünk? Egy halott férfi, és itt nálam! Végünk van, ha idejönnek a törvényszék emberei.

- Ha Panglosst – így válaszolt Candide – nem akasztották volna fel, biztosan jó tanácsot adna ebben a szorult helyzetünkben, mert ő nagy filozófus volt, bizony. De hát ha ő már nincs itt, kérdezzük meg az öregasszonyt. (tovább…)

Kínában, ezt ugye ti is tudjátok, a császár is kínai, s a császár udvari emberei is egytől egyik kínaiak. Régi-régi história, amit most elmondok, de annál nagyobb figyelemmel hallgassátok, mielőtt feledésbe merül.

A kínai császár palotája olyan gyönyörű volt, hogy csodájára járt az egész világ: ritka fajtájú, drága porcelánból rakták a falait, legmagasabb tornya hegyétől egészen a földig. Gyönyörűséges szép volt ez a porcelán palota, de olyan kényes, olyan törékeny, hogy csak nagy vigyázva nyúlhattak hozzá. Kertjében csodálatos virágok nyíltak; a legszebbeken ezüstcsengettyűk hintáztak, s megcsendültek, ha valaki arra ment, hogy figyelmeztessék a virágok szépségére. Csudákkal teli kert volt a kínai császár kertje; olyan messzire nyúlt, hogy maga a kertész sem tudta a végét. Ha igen nagyon sokáig ment benne az ember, rengeteg erdőbe ért, ahol mély tavak csillogtak az öreg fák alatt. Az erdő egészen a tengerpartig húzódott, s a vízre hajló fák alá bevitorlázhattak a tengerjáró, nagy hajók. (tovább…)

- Ágyamban voltam, s mélyen aludtam, mikor az ég akaratából bolgárok törtek be Thunder-ten-Tronckhba, a mi gyönyörű kastélyunkba; megölték apámat, bátyámat, s darabokra vágták jó anyámat. Egy hat láb magas rettentő bolgár, látva, hogy ennyi szörnyűségre elveszítem az eszméletem, hozzáfogott, hogy meggyalázzon, de erre már magamhoz tértem, visszanyertem az eszméletem, sikoltoztam, vergődtem, csíptem, haraptam, karmoltam, ki akartam kaparni a hatalmas bolgár szemét, mert nem tudtam, hogy ami apám kastélyában történt, akárhol s akárkivel is megtörténhet; a goromba a kését is belevágta a bal csípőmbe, ma is megvan még a nyoma.

- Remélem, hogy láthatom én is – mondta sóhajtva a naiv Candide.

- Majd meglátja – mondta Kunigunda -, de hadd folytassam. (tovább…)

Candide bizony mégis félt, de azért követte az öregasszonyt egy kicsike házikóba: ott egy tégely kenőcsöt kapott, amivel bedörzsölhette a testét, meg aztán ételt és italt; az öregasszony egy eléggé tiszta ágyat mutatott neki; s az ágy mellett egy rend ruha is volt.

- Egyél, igyál, aludjál – mondta neki az öregasszony -, s legyen veled az Atochai Szent Szűz, Páduai Szent Antallal s
Compostellai Szent Jakabbal együtt; holnap megint eljövök.

Candide még mindig ámult-bámult mindazon, amit eddig látott, mindazon, amit elszenvedett, s főkép az öregasszony irgalmasságán, akinek ott azonnal kezet is akart csókolni.

- Ne az én kezemet csókold – mondta neki az öregasszony -, holnap megint eljövök. Dörzsöld csak meg jól a bőröd, egyél, aztán aludjál.

Candide, annyi búbánat ellenére, azért csak evett, aztán elaludt. A vénasszony másnap reggel elhozta a reggelijét, megnézte Candide sebes hátát, bedörzsölte egy másik kenőccsel; aztán ebédet is hozott; késő este megint eljött, s vacsorával is kedveskedett. Harmadnap ugyanaz a parádé. (tovább…)