— közkincs

Kallinosz: Még meddig heverésztek?…

13 szeptember 2014

Még meddig heverésztek? erőre mikor kap a lélek
bennetek, ó ifjak? Szégyen a népek előtt
így elhagyni magunkat, mintha a béke virulna
köztünk, míg az egész földön a háboru áll. (more…)

Hésziodosz: Theogonia (részlet)

9 szeptember 2014

thesKezdjük a dalt immár Helikón múzsái nevével!
Ők lakják e hegyet, Helikón magas, isteni ormát,
forrás kék ibolyát nyíló partján kicsi lábbal
járják táncukat és oltára körül Kroniónnak.
Gyönge fehér testük Permésszosz habjai mossák,
ott meg az isteni Hippúkrénén fürdenek ők meg,
akkor kezdik kartáncuk Helikón magas ormán,
édes vágyat kelt ez a tánc, dobbannak a lábak.
Innét indulnak, sűrű ködöt öltve magukra,
éjszaka járnak, szépséges hang száll körülöttük,
zengik az égisztartó Zeuszt, s Hérát, a királyi
Argosznak magas úrnőjét aranyos sarujában,
s égisztartó Zeusz lányát, a bagolyszemü Pallaszt,
Phoibosz Apollónt s szűzi hugát, a nyilat kiröpítőt,
s azt, ki ölelve a földet meg-megrázza: Poszeidónt,
Aphrodité ragyogó szemeit s a nemes Themisz úrnőt,
és az aranykoszorús Hébét és véle Diónét, (more…)

Homérosz: Odüsszeia (részletek)

4 szeptember 2014

Férfiuról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott homerosz
s hosszan hányódott, feldúlván szentfalu Tróját,
sok nép városait s eszejárását kitanulta,
s tengeren is sok erős gyötrelmet tűrt a szivében,
menteni vágyva saját lelkét, társak hazatértét.
Csakhogy nem tarthatta meg őket, akárhogy akarta,
mert önnön buta vétkeikért odavesztek a társak…

*

És amidőn a folyó gyönyörű sodrához elértek,
sűrü mosógödrökhöz, ahol szép víz elegendő
ömlik elő s ki, nagyon szennyest is mosni fehérre,
akkor a két öszvért a szekérből nyomba kifogták,
s forgatagoshullámu folyó partjára terelték,
rágjanak édes jó füveket. Maguk ott a szekérről
két kézzel hordták a ruhákat az éjszinü vízbe,
és sebesen vetekedve taposták lent a gödörben.
És az egész szennyest hogy tiszta fehérre kimosták,
végül a tengerparton sorban szétteregették
ott, hol a parti kavics legtisztább lett a haboktól. (more…)

Homérosz: Íliász (részletek)

31 augusztus 2014

homeroszIstennő, haragot zengj, Péleidész Akhileuszét,
vészest, mely sokezer kínt szerzett minden akhájnak,
mert sok hősnek erős lelkét Hádészra vetette,
míg őket magukat zsákmányul a dögmadaraknak
és a kutyáknak dobta. Betelt hát Zeusz akaratja,
attól kezdve, hogy egyszer szétváltak civakodva
Átreidész, seregek fejedelme s a fényes Akhilleusz.

*

És hogy elértek Athéné szentélyéhez, a várnak
legtetején, ajtót tárt ott széparcu Theánó,
Kisszeusz lánya, derék lovas Anténór felesége:
mert Pallasz papnőjévé őt tette a trósz nép.
Karjukat ott Pallaszhoz nyujtották ki jajongva;
és átvette a leplet a széporcáju Theánó,
széphaju Pallasz Athénának térdére takarta;
majd a hatalmas Zeusz lányát így kérte imával: (more…)

Hans Cristian Andersen: A teáskanna

4 június 2013

andersen-002Volt egyszer valahol egy rátarti teáskanna. Majd felvetette a büszkeség, mert finom porcelánból égették, mert hosszú csőre és széles füle volt, méghozzá elöl a csőre és hátul a füle. Ez egész ritka dolog, emlegette is a teáskanna, hacsak tehette. Hanem a födeléről nem beszélt soha. Tudta, mért nem: a födele törött volt, s ha megragasztották is, csorba maradt. Minek beszéljen hát az ember a hibáiról, mikor azt úgyis megteszik helyette mások? A csészék, a tejszínes kancsó meg a cukortartó – a teáskészlet többi tagja – úgyis többet gondolnak csorba födelére, többet is beszélnek róla, mint szépen ívelő füléről és pompás csőréről. Ezt a teáskanna nagyon jól tudta.

– Ismerem őket! – sóhajtotta. – Ismerem a hibáimat is, be is látom, s éppen ezért vagyok szerény és alázatos. De hát nemcsak hibái – erényei is vannak az embernek. A csészéknek fülük van, a cukortartónak födele, de nekem ez is, az is, s ráadásul még valami, ami nekik nincs: csőröm. Ezért vagyok én a teásasztal királynője. A cukortartó és a tejszínes kancsó inkább csak a jó ízlést szolgálja, de az adakozó, az uralkodó én vagyok. Áldás lehetek a szomjazó emberiségre! Az ízetlen forró víz bennem dolgozza fel zamatos itallá a kínai leveleket. (more…)

Kosztolányi Dezső: Pacsirta

7 május 2013

kosztolanyi dezsoELSŐ FEJEZET

(melyben az olvasó megismerkedik két öreggel s leányukkal,
ki életük bálványa, és hall egy körülményes pusztai kirándulásról is)

Az ebédlő támlás díványán nemzetiszín zsinegdarabok, cukorspárga-végek, papírok foszlányai hevertek s a helyi újság szétszaggatott példánya, melynek homlokán kövér címbetűkkel ez volt olvasható: Sárszegi Közlöny, 1899.

A falinaptár a tükör mellett, az erős verőfényben föltüntette a hónapot, napot: Szeptember 1. Péntek.

Az ingaóra pedig, mely cifra, fafaragványos üvegtokjában járt, és sárgaréz sétálójával apró darabokra vagdalta a végtelennek látszó napot, mutatta az időt: 1/2 1.

Apa és anya csomagolt az ebédlőben.

Egy vedlett, barna bőrönddel birkóztak. Becsúsztatták a sűrűfésűt a válaszfalán levő vászontáskába, aztán összeszíjazták, a földre tették. Ott állt már útra készen, repedésig tömve minden holmival, kétoldalt hatalmasan kipuffadó hassal, akár a macska, amelyik majd kilencet kölykezik. (more…)

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Tizenhetedik fejezet; Arról, hogyan érkezett meg Candide és Cacambo Eldorádóba, s hogy milyen látnivalókban volt részük)

4 május 2013

voltaireAmikor a Fülesek országhatárához értek, Cacambo így szólt Candide-hoz:

– Amint látja, kedves gazdám, ez a világ se jobb, mint a másik; higgye el, jobb lesz visszamennünk Európába, mégpedig minél hamarabb.

– De hát – így Candide -, hogy mehetnénk vissza? És aztán mondd csak, hova mennénk? Ha áldott szülőhazámba mennék, akkor vagy a bolgárok, vagy az avarok ölnek meg; ha visszatérek Portugáliába, azon nyomban megégetnek, ha
meg viszont itt maradunk, minden percben megeshet velünk, hogy bizony felnyársalnak bennünket. De hát hogyan hagyhatnám itt a világnak ezt a részét, ahol a szép Kunigunda lakik?

– Menjünk akkor Cayenne-be – így Cacambo -, ott talán találunk majd franciákat, akik sokat utaznak; azok tán segíthetnek rajtunk. Az Úristen előbb-utóbb majd csak megszán bennünket. (more…)

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Tizenhatodik fejezet; A két utas kalandjairól, két leánnyal, két majommal s azokkal a vadakkal, akiket Füleseknek hívnak)

20 április 2013

voltaire-002Candide meg az inasa rég túl volt már a határon, s a táborban még senki sem tudott a német jezsuita haláláról. A szemfüles Cacambo jól megtömte iszákját kenyérrel, csokoládéval, sonkával, gyümölccsel, sőt borral is. Andalúziai lovaikkal ismeretlen országba hatoltak, ahol holmi országútnak még a nyomát se találták. Végre egy szép térre értek, friss patakokkal volt átszelve. A mi két utasunk először is legelni engedte a lovakat. Cacambo ajánlotta a gazdájának, hogy egyenek valamit, s mindjárt példát is mutatott.

– Hogy kívánhatod – mondta Candide -, hogy egyem a sonkádból, amikor megöltem a báró fiát, és az a sors fenyeget, hogy soha többé nem látom a szépséges Kunigundát? Mi haszna hosszabbítsam meg nyomorúságos napjaimat, ha tőle távol kell sínylődnöm a bánatban és a lelkifurdalásban? S mit regél majd minderről a Jezsuita Hírharsona? (more…)

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Tizenötödik fejezet; Arról, hogy mint ölte meg Candide szeretett Kunigundája testvérét)

6 április 2013

voltaire-001– Amíg élek, sosem felejtem el azt a szörnyűséges napot, mikor saját szememmel láttam apám, anyám megöletését s testvérhúgom meggyalázását. Mikor a bolgárok elvonultak, imádott húgomat sehol sem leltük, viszont szekérre rakták szüleimet, aztán engem, két cselédlányt és három halott kisgyermeket, hogy mindnyájunkat egy közeli jezsuita kápolnába temessenek, két mérföldre őseim kastélyától. Egy jezsuita szenteltvízzel hintette meg hulláinkat, rettentő sós íze volt, pár csepp a szememet is érte; a páter mindjárt észrevette, hogy a szemhéjam megvonaglott, szívemre tette a kezét, s érezte, hogy még mindig ver; segített rajtam, megápolt, s pár hét múlva semmi sem látszott. Azt ugye tudja, kedves Candide, hogy igen csinos fiú voltam, s közben egyre csinosabb lettem; nem csoda hát, ha páter Croust, a kolostor főnöke, a legesleggyengédebb barátsággal vett körül; novíciusruhát adott rám, s nemsokára Rómába küldött. A rend generálisának éppen nagy szüksége volt fiatal német jezsuitákra. A paraguayi urak se látják szívesen a spanyolokat, jobb szeretik az idegeneket, mert könnyebben uralkodnak rajtuk. A főtisztelendő generális engem is jónak talált arra, hogy dolgozni küldjön az Úr szőlőskertjébe. Elindultunk, egy lengyel, egy tiroli, no meg én. Amikor ideérkeztem, káplán lettem és egyben hadnagy; ma már viszont ezredes és felszentelt pap vagyok. A spanyol király csapatait erőteljes fogadásban részesítjük; s biztosítom, hogy megverjük s egyben ki is átkozzuk őket. A gondviselés kegyelmedet egyenesen a mi segítségünkre küldi. De hát igaz, hogy az én Kunigundám itt senyved a közelben, a Buenos Aires-i kormányzónál? (more…)

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Tizennegyedik fejezet; Arról, hogy Paraguay jezsuitái mint fogadták Candide-ot s Cacambót)

24 március 2013

voltaire-001Candide egy derék szolgát is hozott magával Cádizból, amilyen nem egy szaladgál a spanyol partokon és gyarmatokon. Ez csak negyedrészt volt spanyol, egy kevertvérűtől származott valahol Tucumánból; volt már minden, ministráns, sekrestyés, matróz, szerzetes, ügynök, katona és lakáj. Cacambónak nevezték, és igen szerette gazdáját, mivel ez az ő
gazdája igen derék ember volt. Cacambo máris felnyergelte a két andalúziai lovat.

– Menjünk, gazdám, kövessük az öregasszony tanácsát, siessünk, fussunk, ne is nézzünk hátra.

Candide forró könnyeket hullatott:

– Ó, drága, szép Kunigundám! Éppen most kell elválnunk, amikor a kormányzó úr összeesketne bennünket! Kunigundám, mi lesz veled most, hogy ily messze kerültél hazulról?

– Majd lesz vele, ami lesz – válaszolta Cacambo -, a nőket sosem érheti baj: az isten is velük van; szaladjunk! (more…)

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Tizenharmadik fejezet; amely arról ad számot, mért kellett elszakadni Candide-nak a vénasszonytól és a szép Kunigundától)

2 március 2013

voltaireMikor a szép Kunigunda végighallgatta a vénasszony históriáját, oly illendően bókolt néki, ahogy egy ilyen rangú és tisztességű személy megérdemli. Az öregasszony ajánlata igen megtetszett Kunigundának; felszólította az utasokat, mondják el élettörténetüket, és Candide is belátta, hogy a vénasszonynak igaza van.

– Kár, nagy kár – mondta Candide -, hogy a bölcs Panglosst felakasztották minden szokás ellenére az autodafén; mennyi szép dolgot mondhatna most a testi meg a lelki bajokról, amelyek a földet s a tengert is elborítják; s ma már, érzem, elég
erős volnék, hogy teljes tisztelettel bár, de mégiscsak ellentmondjak egyben-másban.

Miközben az utasok sorra mesélték kalandjaikat, a hajó vígan haladt tovább, s csakhamar Buenos Airesbe értek. Kunigunda, Candide kapitány s velük az öregasszony ellátogatott a kormányzóhoz, Don Fernando d’Ibaraa y Figueora y Mascarenes y Lampourdos y Souza úrhoz. Ez a nagyúr igen büszke volt; nem csoda, hisz annyi szép nevet hordott. Az emberekkel a legnagyobb megvetés hangján társalkodott, s oly fenn hordta az orrát, olyan irgalmatlanul öblösítette a hangját, oly fölényes stílusban beszélt, s oly gőgösen viselkedett, hogy akik köszöntek néki, szerették volna jól összeverni. Őrülten szerette a nőket, s Kunigundában azonnal a világ legszebb teremtését látta. Legelőször azt kérdezte, felesége-e a kapitánynak. A kérdés hangja alaposan megijesztette Candide-ot; nem merte mondani, hogy a felesége, mert hiszen, ugye, nem volt az; nem merte mondani, hogy a húga, mert hát bizony az se volt; s bár az ily félhivatalos kis hazugság nagy divatban volt a régieknél, sőt esetleg a maiaknak is hasznára lehetett volna, Candide nagyon is tiszta lelke nem akarta megcsúfolni az igazságot. (more…)

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Tizenkettedik fejezet; Ez is az öregasszonyról szól és további bajairól)

9 február 2013

voltaire-002Bámulva és elbűvölten, hogy hazám nyelvét hallhatom, s nem kevésbé csodálkozva ennek az embernek a szavain, azt feleltem ott mindjárt neki, hogy sokkal nagyobb bajok is vannak, mint amiért ő panaszkodik; s el is mondtam pár szóval, mi mindent kellett elszenvednem, s azzal újabb ájulásba estem. Elvonszolt egy közeli házba, ágyba fektetett, enni adott, kiszolgált, vigasztalt, hízelkedett, kijelentette, hogy sosem látott olyan szépséget, mint én, és hogy még sosem sajnálta
úgy, amit már sosem kaphat vissza.

– Nápolyban születtem – mondta -, ott évente két-háromezer gyermeket is kiherélnek; vannak, akik belehalnak, mások meg a nőknél is szebb szoprán hangra tesznek szert tőle, s megint mások államfők is lesznek. Engem is megoperáltak, mégpedig teljes sikerrel, s így lettem belső muzsikusa Palestrina hercegnőnek. (more…)

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Tizenegyedik fejezet; Az öregasszony története)

25 január 2013

voltaire– Nem mindig volt ám ilyen csipás meg ilyen vörös héjú a szemem; az orrom se lógott le valamikor az államig, s cseléd se voltam ifjúkoromban: tizedik Orbán pápának meg Palestrina hercegnőnek a lánya vagyok. Tizennégy éves koromig olyan palotában nevelkedtem, hogy ahhoz képest a maga német báróinak a kastélyai istállónak se volnának jók; s egy-egy köntösöm többet ért, mint Vesztfália minden kincse. Nőttem szépségben, bájban, tehetségben, csupa öröm, tisztelet meg reménység között: imádóim is akadtak már; mellem is szépen gömbölyödött, s micsoda mell volt! fehér, tömör, akár a Medici Vénuszé; s milyen szemem volt! mily szemhéjam! micsoda fekete szempillám! micsoda láng ragyogott az én tekintetemben! olyan, hogy, mint a helyi költők mondták, a csillagok fényét is elhomályosította! Öltöztető meg vetkőztető asszonyaim is úgy néztek rám, mint valami csodára, elöl-hátul; s a férfiak mind szívesen vállalták volna a tisztjüket. (more…)

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Tizedik fejezet; Arról, hogy mily siralmas helyzetben ért Kunigunda, Candide meg a vénasszony Cádizba, s mint szálltak ott hajóra mind a hárman)

15 november 2012

– Ugyan ki lophatta el a pénzemet meg a gyémántjaimat? – siránkozott Kunigunda -, és most hogy fogunk megélni? mit csinálunk? hol találok új zsidókat meg inkvizítorokat, akiktől új adományok néznének rám?

– Hajjaj – mondta az öregasszony -, én egy tiszteletre méltó kapucinusra gyanakszom, aki tegnap ugyanabban a fogadóban aludt, mint mi, Badajozban; isten ments, hogy vakmerően elítélnék akárkit; de ő bizony kétszer is benyitott a szobánkba, s jóval előttünk távozott.

– Fájdalom – szólt közbe Candide -, a jó Pangloss sokszor bizonygatta, hogy a mi földünk javaiban minden ember osztozkodik, s mindenkinek egyforma a joga hozzá. De hát ha ez a kapucinus ilyen elveket követett, legalább annyit hagyott volna, hogy befejezhetnénk az utunkat. Semmije se maradt, szép Kunigundám?

– Még csak egy veszekedett garasom se – felelte a hölgy illendően. (more…)

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Kilencedik fejezet; Arról, hogy mi történt Kunigundával, Candide-dal, a zsidóval meg a nagy inkvizítorral)

31 október 2012

. Ez az Issacar egyike volt a legharagosabb hébereknek, amilyent Izrael se látott a babiloni fogság óta.

– Micsoda! – mondta. – Te galileai szuka, hát nem elég neked az inkvizítor? Még ezzel a nyomorult gazfickóval is kell osztozkodnom?

S miközben így szólt, hosszú tőrt húzott elő a köntöséből, mert ez mindig vele volt, s mivel nem is gondolt arra, hogy ellenfelének is van fegyvere, rávetette magát Candide-ra; de a mi derék vesztfáliai ifjúnk a vénasszonytól nemcsak ruhát, hanem szép kardot is kapott. Ő is kivonta hát a kardját, bár igen szelíd erkölcsű volt, s egyszerre leterítette a zsidót, s az most ott feküdt holtan a szép Kunigunda lábainál.

– Szűzanyám! – kiáltott fel a hölgy. – Mi lesz velünk? Egy halott férfi, és itt nálam! Végünk van, ha idejönnek a törvényszék emberei.

– Ha Panglosst – így válaszolt Candide – nem akasztották volna fel, biztosan jó tanácsot adna ebben a szorult helyzetünkben, mert ő nagy filozófus volt, bizony. De hát ha ő már nincs itt, kérdezzük meg az öregasszonyt. (more…)

Következő oldal »