— közkincs

Hans Christian: A fülemüle

20 október 2012

Kínában, ezt ugye ti is tudjátok, a császár is kínai, s a császár udvari emberei is egytől egyik kínaiak. Régi-régi história, amit most elmondok, de annál nagyobb figyelemmel hallgassátok, mielőtt feledésbe merül.

A kínai császár palotája olyan gyönyörű volt, hogy csodájára járt az egész világ: ritka fajtájú, drága porcelánból rakták a falait, legmagasabb tornya hegyétől egészen a földig. Gyönyörűséges szép volt ez a porcelán palota, de olyan kényes, olyan törékeny, hogy csak nagy vigyázva nyúlhattak hozzá. Kertjében csodálatos virágok nyíltak; a legszebbeken ezüstcsengettyűk hintáztak, s megcsendültek, ha valaki arra ment, hogy figyelmeztessék a virágok szépségére. Csudákkal teli kert volt a kínai császár kertje; olyan messzire nyúlt, hogy maga a kertész sem tudta a végét. Ha igen nagyon sokáig ment benne az ember, rengeteg erdőbe ért, ahol mély tavak csillogtak az öreg fák alatt. Az erdő egészen a tengerpartig húzódott, s a vízre hajló fák alá bevitorlázhattak a tengerjáró, nagy hajók. (more…)

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Nyolcadik fejezet; Kunigunda története)

30 szeptember 2012

– Ágyamban voltam, s mélyen aludtam, mikor az ég akaratából bolgárok törtek be Thunder-ten-Tronckhba, a mi gyönyörű kastélyunkba; megölték apámat, bátyámat, s darabokra vágták jó anyámat. Egy hat láb magas rettentő bolgár, látva, hogy ennyi szörnyűségre elveszítem az eszméletem, hozzáfogott, hogy meggyalázzon, de erre már magamhoz tértem, visszanyertem az eszméletem, sikoltoztam, vergődtem, csíptem, haraptam, karmoltam, ki akartam kaparni a hatalmas bolgár szemét, mert nem tudtam, hogy ami apám kastélyában történt, akárhol s akárkivel is megtörténhet; a goromba a kését is belevágta a bal csípőmbe, ma is megvan még a nyoma.

– Remélem, hogy láthatom én is – mondta sóhajtva a naiv Candide.

– Majd meglátja – mondta Kunigunda -, de hadd folytassam. (more…)

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Hetedik fejezet; Egy öregasszonyról: mint viselte gondját Candide-nek, s hogyan lelte meg Candide azt, akit annyira szeretett)

7 szeptember 2012

Candide bizony mégis félt, de azért követte az öregasszonyt egy kicsike házikóba: ott egy tégely kenőcsöt kapott, amivel bedörzsölhette a testét, meg aztán ételt és italt; az öregasszony egy eléggé tiszta ágyat mutatott neki; s az ágy mellett egy rend ruha is volt.

– Egyél, igyál, aludjál – mondta neki az öregasszony -, s legyen veled az Atochai Szent Szűz, Páduai Szent Antallal s
Compostellai Szent Jakabbal együtt; holnap megint eljövök.

Candide még mindig ámult-bámult mindazon, amit eddig látott, mindazon, amit elszenvedett, s főkép az öregasszony irgalmasságán, akinek ott azonnal kezet is akart csókolni.

– Ne az én kezemet csókold – mondta neki az öregasszony -, holnap megint eljövök. Dörzsöld csak meg jól a bőröd, egyél, aztán aludjál.

Candide, annyi búbánat ellenére, azért csak evett, aztán elaludt. A vénasszony másnap reggel elhozta a reggelijét, megnézte Candide sebes hátát, bedörzsölte egy másik kenőccsel; aztán ebédet is hozott; késő este megint eljött, s vacsorával is kedveskedett. Harmadnap ugyanaz a parádé. (more…)

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Hatodik fejezet; Egy szép autodaféról, amellyel a földrengést szerették volna megakadályozni, azonkívül arról, hogy mint fenekelték el Candide-ot)

15 július 2012

A földrengés Lisszabonnak háromnegyed részét lerombolta, mire az ország bölcsei nem leltek hatékonyabb módot a teljes romlás meggátlására, mint azt, hogy szép autodaféval kedveskedjenek a népnek; a coimbrai egyetem ugyanis amellett döntött, hogy pár ember lassú tűzön s nagy ceremóniával való megégetése mindennél csalhatatlanabb gyógyszer mindennemű földrengés ellen.

Fogtak is mindjárt egy biscayait, akit azzal vádoltak, hogy feleségül vette a komaasszonyát, valamint két portugált, akik a
csirkét hája nélkül ették; aztán vacsora után Pangloss doktort és tanítványát, Candide-ot is megkötözték, az egyiket csak azért, mert beszélt, a másikat csak azért, mert helyeslőleg hallgatott, mind a kettőt külön-külön rendkívül hűs helyiségbe vitték, ahol biztosak lehettek, hogy sose kapnak napszúrást; egy hét múlva mindegyiket sanbenitó-ba öltöztették, fejüket meg papírból való püspöksüveggel ékesítették; Candide süvegjét s sanbenitóját felfordított lángnyelvek meg kisördögök díszítették, de nem volt se farkuk, se karmuk, Pangloss ördögei viszont karmosak és farkosak voltak, s a lángnyelvek egyenesen lobogtak mind felfelé. Így mentek szépen, processzióban, és még igen megható szentbeszédben is volt részük, szép egyházi énekkel, mégpedig hármasszólamúval. Candide-ot mindaddig fenekelték, amíg csak az ének tartott, s ugyanolyan ritmusban; a biscayait s a két másikat, akik nem akartak szalonnát enni, ott íziben megégették, Panglosst meg felakasztották, ámbár ez ellenkezett a szokással. Ugyanaznap a föld megint rengett, mégpedig rettenetes zenebonával. (more…)

Lao-ce: Az út és az erény könyve (TAO TE KING) /Harmadik rész/

2 május 2012

AZ ERÉNY

38

A nagy erény nem jótékonykodik,
ezért jó.
A kis erény jótékonykodik,
ezért nem jó.
A nagy erény cselekszik,
nem-cselekvéssel cselekszik.
A kis erény sürög,
erôvel cselekszik.
A szeretet cselekszik,
eredményes, ha nem cselekszik.
Az erkölcs sürög,
erôvel cselekszik.
A tisztelet cselekszik,
s mert nem viszonozzák,
kényszerít a tiszteletre.
Ezért:
az út ha elvész, itt az erény,
az erény ha elvész, itt a szeretet,
a szeretet ha elvész, itt az erkölcs,
az erkölcs ha elvész, itt a tisztelet.
A tisztelet
a hűség és bizalom hiánya,
a zűrzavar kezdete.
A külsô tudás
az út virága,
a belsô tudatlanság kezdete.
Ezért az igaz ember
a valódit akarja és nem a látszót,
a gyümölcsöt akarja és nem a virágot,
a közelit akarja és nem a távolit. (more…)

Hans Christian Andersen: A pásztorlány meg a kéményseprő

2 május 2012

Láttatok-e valaha időtől megfeketedett, öreg-öreg almáriumot, faragott cirádákkal, levélfüzérekkel díszített ódon szekrényt? Hát ilyen almárium állt egy szobában; régi jószág volt, még dédanya hagyta örökül. Farózsák meg tulipánok és a legcikornyásabb faragványok ékeskedtek rajta; közülük szarvasok dugták ki agancsos fejüket. Odafönn pedig, az almárium ormán, egy faragott alak állt, nevetséges formájú ember, aki maga is nevetett, vagy inkább vigyorgott, mert vidám fintorát nemigen lehet nevetésnek mondani. Patás kecskelába volt, hosszú, hegyes szakálla, még szarvat is viselt a homlokán. A szobabéli gyerekek elnevezték Bakkecskelábú Fő- és Altábornoki Őrmesterkapitánynak, mert ezt a nevet mulatságosan nehéz volt kimondani, és ezzel a ranggal ugyan kevés katona dicsekedhet! De kifaragni se lehetett ám könnyű a kecskelábút! Valaki mégis kifaragta, s most ott állt az öreg szekrény ormán. Állt, és nem vette le a szemét a tükör előtti asztalkáról, mert ott meg egy gyönyörűséges szép kis porcelán pásztorlány állt: aranyos cipőjű, aranykalapos, pásztorbotot tartó kis teremtés; szoknyája széle egy piros rózsával takarosan föltűzve – mondom, gyönyörű szép volt. Szorosan mellette egy kis kéményseprő állt, fekete, mint a korom, s ugyancsak porcelánból. Éppen olyan tiszta és takaros volt, mint akárki más; hogy kéményseprőnek született, az puszta véletlen volt, hiszen a porcelánformázó munkás ugyanannyi fáradsággal porcelán királyfit is formálhatott volna belőle.

Milyen délcegen állt az asztalon, kicsi létrájával a vállán! Fehér-piros volt az arca, mint egy szép hajadoné, s ez hiba is volt, mert a kéményseprőknek, tudjuk, mindig korommaszatos az arcuk. Ott állt, mondom, a pásztorlány mellett, mivel oda állították, s ha már egymás mellé rendelték őket, el is jegyezkedtek, mert mindenképpen illettek egymáshoz. Fiatalok voltak mind a ketten, törékenyek, s egyfajta porcelánból formálták őket. (more…)

Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek

30 április 2012

Aiszkhülosz: Leláncolt Prométheusz

15 április 2012

SZEMÉLYEK

ERŐ
ERŐSZAK
HÉPHAISZTOSZ
PROMÉTHEUSZ
AZ ÓKEANISZOK KARA
ÓKEANOSZ

HERMÉSZ

Történik Szküthiában, sziklás vidéken

__________________________________

ERŐ

A föld határa már ez itt, ahol vagyunk,
a szkűtha táj, embernemjárta pusztaság.
Héphaisztosz, az rád tartozik, hogy teljesítsd,
amit reád bízott atyád: a meredek
sziklához láncold ezt a nagy gonosztevőt,
bilincse elszakíthatatlan vas legyen.
Hiszen te vagy, kit meglopott, virágodat
az embereknek adta, soktudó tüzed.
E bűnéért az istenek megbüntetik,
hogy megtanulja: Zeusz uralmát tűrni kell,
s embert szeretni végre abbahagyja már. (more…)

Voltaire: Candide, vagy az optimizmus (Ötödik fejezet; Vihar, földrengés, hajótörés és mi minden történt Pangloss doktorral Candide-dal és Jacques-kal, az anabaptistával.)

15 április 2012

A hajón az utasok annyira elgyengültek, már-már szinte haldokolva megfoghatatlan szorongásukban, melyet a hajó rengése okozott az idegeikben, s minden csepp vérük és életnedvük annyira felforrt és megzavarodott, hogy még a veszély felfogására sem maradt egy kis erejük. Mások viszont annál hangosabban ordítottak vagy imádkoztak; a vitorlák széttépve, az árbocok kettétörve, az egész hajó már-már kettéválva. Aki tudott, dolgozott, egyik se hallgatott a másikra, senki se parancsolt senkinek. Az anabaptista, ahogy tudott, segített a kormányosnak; odaállt a kormányrúd mellé; egy dühös matróz azonban végigvágott rajta gorombán, és leterítette a fedélzetre; csakhogy az ütés lendülete őt magát is úgy megrázta, hogy kipottyant a hajóból, mégpedig fejjel lefelé. Ott is maradt, ég és víz között, mert fennakadt egy törött árbocrúdon. A derék Jacques azonnal odafutott segítségére, próbálta visszarántani, csakhogy a nagy erőfeszítéstől ő maga is a tengerbe esett, a tengerész szeme láttára, aki hagyta, hadd pusztuljon, s még csak rá se hederített. Amikor Candide is közelebb ment, látta, hogy derék jótevője felvetődött egy pillanatra, aztán örökre lebukott. Utána akart ugrani a vízbe, de Pangloss, a filozófus megakadályozta e tervében, s ott helyben bebizonyította néki, hogy Lisszabon kikötője egyenesen arra készült, hogy ez az anabaptista ott kényelmesen belefulladhasson. S miközben e tételét a priori bizonygatta, a hajó szépen kettéhasadt, s mindenki elpusztult, kivéve Panglosst, Candide-ot és azt a goromba matrózlegényt, aki a derék anabaptistát a tengerbe fullasztotta; a gazember szerencsésen ki tudott úszni a partra, ahová Pangloss és Candide egy szál deszkán jutottak. (more…)

Hans Christian Andersen: A KIS HABLEÁNY

4 április 2012

Messze kinn a tengeren kékséges kék a víz, akár a búzavirág szirma, s átlátszó, mint a legtisztább üveg. És mély, nagyon mély, a leghosszabb horgonykötél se ér le a fenekére; sok-sok templomtornyot kellene egymásra állítani, hogy a tengerfenékről a víz színéig érjenek. Odalenn a mélységes mélyben lakik a tenger népe.

Ne higgye ám senki, hogy odalenn nincs egyéb sós, fehér fövenynél; különös fák, virágok ringatóznak ott, száraik, indáik olyan hajlékonyak, hogy a legenyhébb hullám is megrezdíti őket, s úgy imbolyognak, hajladoznak, mintha élnének. Ágaik között halak suhannak el, aprók és nagyok, úgy, mint idefönn a madarak a fák koronái közt.

Ahol a legmélyebb a tenger, ott áll a vízikirály palotája; piros korallból rakták a falait, csúcsíves, nagy ablakait átlátszó borostyánkővel üvegezték, tetejét meg kagylóhéjjal födték, s ezek nyitódnak-csukódnak a hullámok érintésére. Csak úgy tündöklik tőlük a palota teteje, mert minden kagyló fényes gyöngyszemeket rejt, olyanokat, amikből egy szem is királyi korona ritka ékessége lehetne. (more…)

Lao-ce: Az út és az erény könyve (TAO TE KING) /Második rész/

15 január 2012

21

A hatalmas erény változatai
az utat követik.
Az út magában-véve
árny és köd.
Köd és árny,
hol képek rejlenek.
Árny és köd,
hol dolgok rejlenek.
Mélység, köd,
hol magvak rejlenek.
Létük: valóság,
belük: igazság.
Ôskortól máig
nem kallódott el a neve:
általa megnevezhetô mindennek kezdete.
Mindennek kezdetét mint tudhatom?
Csupán vele. (more…)

Lao-ce: Az út és az erény könyve (TAO TE KING) /Első rész/

7 január 2012

AZ ÚT

1

Az út, mely szóba-fogható,
nem az öröktől-való;
a szó, mely rája-mondható,
nem az örök szó.
Ha neve nincs: ég s föld alapja;
ha neve van: minden dolgok anyja.
Ezért:
aki vágytalan,
a nagy titkot megfejtheti;
de ha vágya van,
csak a dolgokat szemlélheti.
E kettő mögött közös a forrás,
csupán nevük más.
Közösségük: csoda,
s egyik csodától a másik felé tárul
a nagy titok kapuja. (more…)

Hans Christian Andersen: A FENYŐFA

24 december 2011

Állt az erdőben egy szép, sudár kis fenyőfa. Jó helye volt: nap is érte, levegő is simogatta, idősebb társai, lucfenyők meg jegenyefenyők zúgtak körülötte. De a kisfenyőnek minden vágya az volt, hogy magasabbra nőjön; a meleg napot, az üdítő levegőt sem élvezte, s ügyet se vetett a parasztgyerekekre, akik ott jártak-keltek, fecsegtek körülötte, amikor szamócáért, málnáért mentek az erdőre. Sokszor egész köcsöggel szedtek, máskor szalmaszálra fűzték fel a szamócaszemeket, aztán leültek pihenni a kisfenyő tövébe, és azt mondták:

– Milyen szép ez a kicsi fa! – S ezt a kisfenyő nem szívesen hallgatta.

A következő esztendőben egy jókora hajtással lett magasabb, újabb év múlva még egy hajtással; a fenyőfák hajtásaiból mindig meg lehet mondani, hány évesek a fák.

– Ó, ha akkora lehetnék én is, mint a társaim – sóhajtotta a kis fenyőfa -, akkor messzire szétterjeszthetném ágaimat, koronámmal pedig kitekinthetnék a nagyvilágba! Madarak fészkelnének az ágaim között, s ha szél támad, én is olyan méltóságosan bólogathatnék, mint azok ott!

És nem örült a napfénynek, sem a madárkáknak, még a szép kis piros felhőknek sem, amelyek napkeltekor, napnyugtakor elvitorláztak fölötte. Elközelgett a tél, csillogó-fehér hótakaró borított körülötte mindent, néha egy-egy nyúl iramodott el arra, és futtában átugrotta a kisfenyőt. Ó, milyen bosszantó volt! Két tél is elmúlt, míg végre a harmadikon akkorára nőtt, hogy a nyulak már nem ugorhatták át, meg kellett kerülniük. Ó, nőni, nőni, nagyra nőni és hatalmasra, mégiscsak ez ér legtöbbet ezen a világon – áhítozott a kisfenyő. (more…)

Hans Christian Andersen: A rendíthetetlen ólomkatona

27 november 2011

Volt egyszer huszonöt ólomkatona, egytestvér valamennyi, mert ugyanabból az ócska ólomkanálból öntötték mindegyiket. Puskájuk a kézben, szemük egyenesen előretekint, piros-kék egyenruhájuk pompázó szép. Amikor kinyitották a dobozt, amelyben feküdtek, meghallották az első szót ebből a világból: “Ólomkatonák!” Ezt egy kisfiú kiáltotta, és boldogan tapsolt. Születésnapjára kapta az ólomkatonákat. Sorba állította őket az asztalon. Egyik katona szakasztott mása volt a társának, csak a huszonötödik különbözött valamennyire a többitől: fél lába volt, mert őt öntötték utolsónak, s két lábra már nem futotta az ólomból. De fél lábán is éppen olyan szilárdan állott, mint társai a két lábukon. Mégis éppen ez az egy volt az, akinek a sorsa különösre fordult. (more…)

Hans Cristian Andersen: A rút kiskacsa

27 április 2011

De szép is volt azon a nyáron a határ! Sárgultak a búzatáblák, a zab még zölden bólogatott, a kaszálókon petrencékbe hordták a szénát; piros lábú gólyák lépdeltek méltóságteljesen a réteken, és egyiptomi nyelven kerepeltek – ez volt az anyanyelvük. A gabonaföldeket, kaszálókat sűrű erdők övezték, s az erdők ölén mély vizű tavak csillogtak. Szép volt, nagyon szép volt a határ!

Mély árkokkal körülszegett, régi udvarház melengette öreg falait a napsütésben. Környékét fölverte a lapu, falai tövétől az árkok széléig kedvükre nőttek-terpeszkedtek az óriási lapulevelek; egy-egy magasabb bokor alatt kényelmesen megállhatott volna egy kisgyerek.

Ez a zöld sűrű valóságos rengeteg erdő volt annak a kacsának, amelyik itt ült a fészkén, hogy tojásait kiköltse. Sokáig kellett melengetnie a tojásokat, s a kacsa sokat unatkozott: vendég ritkán vetődött el hozzá, a társai meg az árkok vizében bukdácsoltak, nem szívesen totyogtak ki a szárazra, hogy a világ folyásáról társalogjanak vele a lapulevelek alatt. (more…)

« Előző oldalKövetkező oldal »