Egy öreg néni lakott falun és miután gyermekei részint meghaltak, részint elszakadtak tőle, úgy hetvenéves korában gondolhatott egy kissé a barátságra is. Élt Pesten egy leánypajtása, most hetvennégyéves, a forradalomkor látták egymást utoljára. A falusi néni nem igen szeretett mozogni, nem is igen tudott, mindig aprós gyermekei voltak, vagy apróságot várt. A pesti pedig csak készült, de már – úgy gondolta – megvárja a vasutat, míg kiépül. Harminc esztendeig várt erre és még azután is, hogy elkészült, néhány esztendeig, míg a vonalat kipróbálták.

Most a falusi levelet küldött a pesti néninek, hogy jönne már, mégegyszer látni szeretné, aztán a friss levegő miatt, a tej is jobb, a tojás is, ámbár a fene tyúkok sem tojnak úgy, mint régen. Az új tyúkok: mind csak a kakassal járnak, de nem teljesítik kötelességüket. (tovább…)

1914-ben még korcsmaillat volt Magyarországon.

Származott a korcsmaillat a különböző borjú- és marhapörköltöktől, amelyek paprikától pirosan, hagymától szagosan, frissen csapolt, aranyhajú, csipkefodros ser társaságában várták gábelfrüstökre az utazót, a legkisebb vendégfogadóban is.

Az önmagába révült nászutasok; a boldogtalanság elől futó tétova utazók; az életet, nőt és játékot meguntak; a szórakozottak; a hangulatosak; a nők után csavargó kalandosok; a szilajok és a melankolikusok; valamint az ínyesek, akik azért utaztak, mert tudtak egy korcsmát a Felvidéken vagy dél felé, ahol valamely ételt valamely különösséggel készítettek – de a mesterségből, pénzkeresés céljából utazók is: nyugodtan szállottak meg a magyarországi fogadókban: enni, inni mindig lehetett e helyeken, amelyek a Magyar Koronához, az Arany Bikához, a Zöldfához, a Bárányhoz, Hungáriához, a Tiszához és egyéb ser- és virstliillatú, kedvderítő nevekhez voltak címezve. Az utazás nemcsak annak ígért változatosságot, aki Sir John Falstaff módjára papirosdarabokra jegyezte fel a korcsmárosnék és szobalányok nevét az északi kerületekben, hanem elmulattatta akár a nagyehető Pickwick úr társaságát, akár pedig azt a méla fiatalembert, aki női ideálokat keres a vidéki fotográfus kirakatában, a fogadó előtti térség hetivásárjában, a Nepomuki szobra körül a felvidéki hidakon és az esti korzó ismeretlen hölgyei között. (tovább…)

Igenis, egyszerűen csak Földhözragadt János. Ez nem olyan szép név ugyan, mint a Gomborrú Habók Fügedi vagy a Laskafülű Csonka Keserű, de azért őróla is igen szép történetet tudok. Érdemes azt följegyezni a kéménybe korommal.

Földhözragadt János nem volt mindig földhöz ragadt ember, de mindig szeretett volna az lenni. Ez már vérében volt a hetedik öregapja óta, akit talán a Dózsa György idejében vertek agyon mint földigénylőt.

Ez a János nyilván sohase hallott Dózsa Györgyről, se a hetedik öregapjáról, de azt meg bizonyosan nem tudta, hogy minek hívták a dédapját. A Jánosoknak nincsen családfájuk, és ha volna, akkor kapanyelet csinálnának belőle, hogy ne kelljen azt is pénzen venni. A Jánosok családi hagyományai csak addig tartanak, ameddig az akácfa kereszt kilátszik a temetőben a gaz körül. Mikor aztán az akácfa kereszt elkorhad, elkeveredik a homokba az ősök emlékezete is, és többet a kakas se kukorít utánuk. Pipacs lesz belőlük és szarkaláb meg keserű lapu és búzavirág, és mikor a Jánosok kis maszatos kölykei azt játsszák, hogy “sör-e, bor-e, pálinka-e?” és összerágják a keserű pipacsbimbót, akkor egész bizonyosan nem jut nekik eszükbe, hogy ők most a tulajdon őseikből élnek. (tovább…)

ELSŐ FEJEZET

(melyben az olvasó megismerkedik két öreggel s leányukkal,
ki életük bálványa, és hall egy körülményes pusztai kirándulásról is)

Az ebédlő támlás díványán nemzetiszín zsinegdarabok, cukorspárga-végek, papírok foszlányai hevertek s a helyi újság szétszaggatott példánya, melynek homlokán kövér címbetűkkel ez volt olvasható: Sárszegi Közlöny, 1899.

A falinaptár a tükör mellett, az erős verőfényben föltüntette a hónapot, napot: Szeptember 1. Péntek.

Az ingaóra pedig, mely cifra, fafaragványos üvegtokjában járt, és sárgaréz sétálójával apró darabokra vagdalta a végtelennek látszó napot, mutatta az időt: ¹/₂ 1.

Apa és anya csomagolt az ebédlőben.

Egy vedlett, barna bőrönddel birkóztak. Becsúsztatták a sűrűfésűt a válaszfalán levő vászontáskába, aztán összeszíjazták, a földre tették. Ott állt már útra készen, repedésig tömve minden holmival, kétoldalt hatalmasan kipuffadó hassal, akár a macska, amelyik majd kilencet kölykezik. (tovább…)

Még él néhány legenda a régi riporterek nagy dobásairól. Sanyi bácsi az 1936-os berlini Olimpiáról tudósított mint „kiküldött munkatárs”, felszállt a nemzetközi gyorsra, aztán leszállt Kelenföldön, volt ugyanis egy kis víkendháza Budaörsön, oda húzódott ki, elborozgatott, hallgatta a német rádiót, összeszedte a híreket, este aztán leballagott a faluba, és telefonon leadta színes riportjait. A lap persze tudta, de beleegyezett: hadd irigykedjen a konkurencia, hogy nekünk telik különtudósítóra. (tovább…)

Aradról északkeletnek, mintegy nyolc óra járásnyira fekszik Dézna helység; jelenleg csendes filozófi kedélynek való hely; olyan nyugodalmas válópont észak és dél között, ahol még a szőlő is díszlik és tetszetős bort ad, hanem már a fenyő is nagyot nő. Mégpedig nemcsak a gondosan mívelt déli hegyoldalokban s az uraságok parkjaiban, hanem az elvadult pagonyokban is, ahol a kiemelkedő fenyőtörzs derekát sudara hegyéig befutja a vadon termő borág.

A hegyek közül erős patak jő elő, mely most megkerüli a helységet, s a ráépült vashámor gépeit tartja messze-csattogó munkában; a völgyi utakon széles oláh társzekerek csörömpölnek, mik a vasbányákból hordják a nyers ércet az olvasztókba; az érckerekek, az olvasztók számára nincs sem éjjel, sem nappal; környékük messzire teritve van fekete ércsalakkal és szénporral; s a halomra hányt vöröses vastörmelék négyszerte magasabban emelkedik, mint az épület teteje.

Mindenkinek ide alant van dolga, hivatása, baja és öröme; arra a várra ott fenn a dombon senki sem gondol már, pedig még a vár sáncain most is díszlenek az orgonabokrok, s minden tavasszal kivirítanak, hogy a puszta kőfal egészen lilaszín prémet kap tőlük. Pedig abban az időben, mikor ezeket oda ültették, még Sztambulban is a nagy úr szeráji kertében cserepekben ápolták a siringát. (tovább…)

Bálba járó húgaim és unokahúgaim, de egyéb leányismerőseim között is – akiket közösen jellemez, hogy mindannyian undorodnak a chipre szagától, melyet a kabátom kihajtóján gyanús nevetések között már többször kiszagoltak – sokat hallottam beszélni a báróról, aki főhadnagy a huszároknál, és remekül táncol.

Átmulatott báli éjszakák után, ha összejöttek és behúzódtak sugdosni a kis szalonba, sokszor megütötte a fülemet:

- A báró.

- Igen, a báró!

A ki nem aludt, sápadt arcú, kócos lányok között az alkonyati lusta félhomályban mintha valami kéjes ábránd szellője lebbent volna el. Föllelkesültek. Dícsérték a báró táncát, alakját, az atillájának kék színű posztóját, melyre egyszer – egy pillanatra csak, hogy érezze, milyen sima – a legfiatalabb szőke kuzinom: Judit, a fejét rá is hajtotta. Ezt Iréntől tudom, a Judit nagynénjétől, aki csak tegnap beszélte el nekem, amikor – mint mondotta – “már úgyis lehet”. (tovább…)

Gyermekkori emlékeimből

 Az útcán egy szakálas papot láttam, görög papot, – nem ismerem a különbségüket. Állt az órásbolt előtt: várt valakire, aki tán bent időzött a boltban.

Harmincöt éves lehetett, szakálas és hosszúhaju és komoly, mint a bizánci képek szentjei.

Különös: milyen egyformák ezek az ókatolikus papok! – gondoltam, – minthacsak valami gyárban készülnének. Igy szőrkalaposan, százgombu reverendában, kerekszakálasan, vállig érő fekete hajjal. Mind szép ember, mind hidegarcú. Mintha nem is vér folyna az ereikben, hanem a templomok kriptaköveinek hűvös verejtéke.

Tovább sétáltam.

És nem értem, hogyan és miért, egy gyermekkori pajtásom jutott az eszembe. Meg egy kutya. Meg egy tehén. Meg egy rézgomb. Meg megint egy kutya. (tovább…)

Húsz forintot adtam a két ápolónak, akik hordágyra tették, és levitték a mentőautóba. A klinikán is adtam húszat-húszat a nappalos és az éjszakás nővérnek, és megkértem őket, hogy vigyázzanak rá. Azt mondták, hogy ne féljek semmitől, ők fél óránként be-benéznek hozzá, habár szerencsére nem eszméletlen a beteg. Másnap vasárnap volt, bemehettem hozzá látogatóba. Még mindig eszméletén volt, de már alig beszélt. Csak az ágyszomszédjától tudtam meg, hogy az ápolónők feléje sem néznek, ami nem is csoda, mert kettejükre százhetven beteg jut, s ráadásul az orvosok sem nyúltak hozzá, azzal, hogy majd hétfőn alaposan megnézik. Ez mindig így szokott lenni, mondta a szomszéd, amikor szombat délelőtt hoznak be beteget.

Kimentem a folyosóra, és kerestem a nővért, de egyiket sem találtam meg a tegnapiak közül. Nagy nehezen előkerítettem a vasárnapi ügyeletes nővért, neki is adtam húsz forintot, és megkértem, hogy nézzen be időnként az apámhoz. Az orvossal is szerettem volna találkozni, mert egy százforintost még odahaza borítékba ragasztottam, de a nővér azt mondta, hogy az orvost transzfúzióra hívták a női kórterembe, bízzam rá, majd ő szól neki. Visszamentem a betegszobába, ahol a szomszéd megnyugtatott, hogy az inspekciós orvos úgysem ér rá kivizsgálni a beteget, tehát nem is baj, hogy nem tudtam átadni a pénzt. Úgyis csak holnap, amikor majd bejönnek az osztályos orvosok, lesz idejük foglalkozni vele. (tovább…)

        Achaemenes király idejében találta fel egy perzsa mágus e csodaszert, melynek az a bűvös hatása volt, hogy aki ivott belőle, lett légyen bár a legbátrabb, szilárd lelkű férfi, egyszerre oly gyávaság lepte meg tőle szívét, hogy reszketett a parancsoló szó hangjától is, s az éles kard láttára visszaborzadt, s annyira elveszté lélekerejét, hogy titkait nem bírta magánál tartogatni, s ha ily állapotban kikérdezték, legrejtettebb gondolatait is kibeszélte; még csak a nem felelés bátorságától is meg lévén fosztva.
    Micsoda alkatrészekből készült e csodaszer, annak titkát a mágus csupán a királlyal közölte; az egyik fiánál hagyta ismét; erről Augiasra maradt, ki abba egyetlen leányát, Agamedét avatta be, halála előtt néhány nappal. Egy embernél több sohasem bírta a titkot.
    Agamede fiatalkorában a spártai király, Kleanthos felesége lett. Még akkor Lycurg törvényei nem egyszerűsítették a spártai erkölcsöket; a király nevezet Spártában nem jelente mást, mint Ázsiában. Kleanthosnak nagy szüksége volt Agamede titkára, majd egy ephor gyanús tekintete, majd egy archon elejtett szava kényteté őt a bűvös achaemenidiont a vendégségi serlegbe vegyíteni; s nem egyszer fedezte fel általa a lappangó összeesküvést, mely az elnyomott lacedaemoni faj szívében mindig talált tápláló szikrára. (tovább…)

A müterem ajtaján magyarosan kopogtak. Olyanformán tudniillik, hogy a külső küszöbön álló ember ujjának bütyke alatt beszakadt a vékony deszka. A festő összerezzent a kopogásra, kedvtelenül nézett az ajtóra s intett a modellnek, a ki egy pódiumon ült előtte, hogy: pszt. Abban reménykedett, hogy majd csak tovább áll a vendég, ha látja, hogy nem nyilik meg az ajtó. Annak azonban, a ki igy tud kopogni, határozott szándéka az, hogy beljebb kerüljön. A kopogás tehát ismétlődött és pedig, ha lehet, még erélyesebben. A festő kedvtelenül rakta le a palettát, meg az ecsetet s vállat vonva intett a leánynak. Az fölállott, összekötözte a derekán a szoknyája zsinórját s átszaladt a mütermen, hogy elrejtőzzék egy függöny mögé. Akkorra kinyilt az ajtó is s az, a ki a küszöbön állott, hirtelen a leány után pislantott s elképedve, tátott szájjal állt meg továbbra is a küszöbön. Lassankint azonban a méltatlankodás váltotta fel az arczán a meglepetést. Csóválta a fejét, ujra meg ujra a függöny felé nézett, mintha azon gondolkoznék, hogy csakugyan látta-e a derékig felöltözött, azonfelül pedig meztelen leányt, a ki eltünt a függöny mögött. Egy szép, gömbölyü, fehér kar kinyult a függöny mögül valami fehér ruha után, a mit egy székről vett fel. Erre a vendég belemerítette a fejét a levegőbe, mint a hogy a levesben megmerítik a kanalat, sokáig és kitartóan bólingatott, mint a ki most már mindennel tisztában van, komoran, szigoruan lépett be. A piktor, kis, vézna, nagyon fiatal, szőke emberke, olyanformán hátrált előtte, mint a kinek csakugyan van némi oka arra, hogy féljen egy ilyen hatalmas megjelenés kritikájától. Rendetlenség volt körös-körül, egy lavorban szappanos viz, a sarokban, az iróasztal tetején nagyon fényesre kefélt czipők, mellettük fésü, hajkefe, kézelők, gallér, ide pakolta le a kalapját a leány is; a széles, magas ablak alatt pedig frissen mosott fehérruha volt halomba rakva. Hirtelen letakarított egy széket s elkényszeredett szivességgel kinálta meg üléssel a vendéget. Megpróbált örülni is. Összecsapta a kezeit, de ügyetlenül, minden őszinteség nélkül s lelkendezni kezdett. (tovább…)

Drága Colette-em!

Nem tudom, emlékszel-e még Saint-Beuve egyik verssorára? Együtt olvastuk, és nagyon bevésődött az emlékezetembe, mert nekem sokat mond, gyakran nyugtatta meg szegény szívemet, különösen egy idő óta. Így hangzik:

Született, élt, meghalt a régi házban.

Én most egymagam vagyok ebben a házban, ahol születtem, ahol éltem, és remélem, hogy majd itt halok meg. A napok nem telnek vidáman, de jólesően békések, hiszen csupa emlék vesz körül.

Henri fiam ügyvéd: minden esztendőben két hónapot nálam tölt. Jeanne az ország másik végében lakik, hozzá én látogatok el minden ősszel, így hát egyedül, teljesen egyedül élek itt, de ismerős tárgyak között, amelyek az enyéimről, a halottakról s a távol élő hozzátartozóimról beszélnek nekem.

Öreg vagyok, nem sokat olvasok, de sokat gondolkodom vagy inkább álmodozom. Ó, nem úgy, mint valaha. Emlékszel bolondos képzelődéseinkre, a kalandokra, amelyeket húszéves fejjel tervezgettünk, meg a távoli, sejtelmes boldogságról szőtt álmokra? (tovább…)

- Álmodtam az elmúlt éjjel – jelentette ki LVX-1.

Susan Calvin nem válaszolt, de bölcsességtől és tapasztalattól barázdált arca alig észrevehetően megrándult.

- Hallotta? – kérdezte Linda Rash idegesen. – Ahogy mondtam. – Linda alacsony, sötét hajú, fiatal nő. Idegességében folyton összeszorítja a jobb öklét.

Calvin bólintott, majd csendesen így szólt: – Elvex, most pedig nem mozdulsz, nem szólsz semmit, és nem figyeled, mit beszélünk, amíg nem szólítlak újra.

A robot nem felelt, úgy ült ott, mint egy tehetetlen fémdarab, és úgy is fog ülni, amíg nem hallja majd újra a nevét. – Mi a komputer azonosítókódja, dr. Rash? Vagy kódolja be saját maga, ha úgy kényelmesebb. Ellenőrizni szeretném a pozitronagy-rendszert – mondta Calvin.

Linda egy pillanatig bizonytalanul babrált a billentyűkön. Abbahagyta, majd újrakezdte. A bonyolult rendszer megjelent a képernyőn. (tovább…)

A pásztor – eléggé öreg ember volt már, talán hatvan-hatvanöt esztendős – fát vágott egy széles, magas tuskón. Mellette egy nyolc-kilenc év körüli fiú szedte össze a fadarabokat.

Mindketten hallották a lovak dobbantásait, aztán azt is, hogy megállnak a hátuk mögött, aztán a gyufa sercenését, ahogyan rágyújtanak a hátuk mögött, de nem fordultak meg, vágták tovább a fát, mintha semmit sem hallottak volna.

A két fegyveres a fenyvesből lépett elő, előzőleg hosszú ideig álltak a fák rejtekében, és nézték a pásztorokat, a nyájat, az apró kunyhót, a szaladgáló s fel-felcsaholó kutyát. Aztán keresztüljöttek a legelőn, és a két ember mögött megállították a lovaikat.

Ott álltak mögöttük, fújták a füstöt, és hallgattak. A derekukon pisztoly, a hátukon keresztben átvetve a puska, a lábaikat meg kilógatták a kengyelből.

Telt az idő, csend volt – mintha nem is négy ember állna ott egymás közelében. Pedig hát embernek szülték őket: a fegyvereseket is, a pásztort is, meg a gyermeket is. (tovább…)