gondolkodom.hu

“Örvendezz, ifjú, a te ifjúságodban,
és vidámítson meg téged a te szíved
a te ifjúságodnak idejében, és járj a te
szívednek újtaiban és szemednek látásaiban:
de megtudd, hogy mindezekért az Isten
tégedet ítéletre von.” (Prédikátor könyve 12,1)

Ajándékodból egy csipetnyi
Maradt az alkonyi órákra
S Uram-Isten,
Most kezdek szépen örvendezni.

Áldott sors, hogy hogy’ vettem észre
Idejében az ifjuságom:
Így kisebb lesz
Élő-voltom megbüntetése.

Szívem utja, szemem látása
Sohse volt a szabad hajósé -
S önmagamnak
Valék mindig vak, furcsa mása.

Jól esik látni, nagy zsidó, remek
képmásod, íróasztalom fölött:
jólesik nézni terhes fejedet,
amely nyakadnál szinte megtörött.

És látni, hogy a kínba’ vajúdó
gondolat szent gyötrelmét élvezed,
amit a művész benned, nagy zsidó,
századokon át kiérezett.

Te boldog vagy: már csak kőmásod töpreng;
az én agyamban még küzd a velő,
én még itt bolygok lenn e földi ködben,

és fáradok csiholni fényt elő -
nagy rokonom! én is gondolkodom, ládd,
és szenvedek s méltó vagyok tehozzád.

Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom, csak
erőt kérek a hétköznapokhoz.
Taníts meg a kis lépések művészetére!

Tégy leleményessé és ötletessé, hogy a napok sokféleségében és
forgatagában idejében rögzítsem a számomra fontos felismeréseket és
tapasztalatokat!
Segíts engem a helyes időbeosztásban!

Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében, elsőrangú
vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez!
Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz, hogy ne csak
átfussak az életen, de értelmesen osszam be napjaimat, észleljem
a váratlan örömöket és magaslatokat!

Álmomban, mikor kinyílnak a terek,
és elbóbiskol a valóság már,
elősurran szívemből egy gyerek,
sápadt karcsú fényből, mint sáfár…

És letörli cserzett homlokomról mind
a szenvedély és a bánat porát,
kicsiny ujjával lelegyinti a kín
alvó sóhajba gyűrt bársonyát.

Én, ki tavaly még könnyű szívvel jártam,
forró sugárban,
most járok itt sápadt, bús fagyok
fenyérein
és fölordítok: hol vagyok?

Testvéreim.

Volt egy kutyám
s nem vertem ki, mikor haragos éjjel
a hóvihar acsarkodott a széllel,
csúnyán.
S mikor beteg lett,
köré sereglett
a bánatom, a gondom.
Fölkeltem, hogy reá tekintsek,
úgy néztem, mint egy árva kincset.
Egész éjszaka virrasztottam otthon.

Aztán vásott és buta lázban
nem madarásztam,
mert szántam a madárfiókot, a picinykét.

Nyugalmas szélrózsa szórja lépteit felettem.
A fűben fekszem, szemem felhőbe vész.
Halandó dal zúg a szívemben…

Bogár a fán, – kicsinyke világként esdekel a rügyön!
Paránya most érzéseimnek.

Enyhe sírás sző át, és köt ide szelíden…
Veled volna lenni jó.

Repülni képzelt világok árva
árnyaiba mártva, mint ifjúkor, ha repdes.

A szív, mondd: mért figyel magára?
Hisz folyam és szenvedés, folyam és szenvedés,
ha a létezés időt kér magának…
Ó fogékony merészség, te kinek szólítod magad?

Ahogy érzek, képzelt képek ejtik magukat hozzám.
Hűvös minden, mint halotti csók, de békés.
Áll az idő, rezdül a perc, s a dallam örök, miként a csönd…

Mindenünket elveszed.
Mindannyiunkat elvarázsolsz.
Pontosan úgy, ahogyan szülsz és adsz.

Mi ez a rejtélyes játék?
E szörnyű mérleg-billegés?
Valamennyi érzelmünk cáfolata.

Üvegkoszorúk csengenek
az éjszaka ablakain,
rándul a táj, zsinórrá
feszíti a  kín.

Csillagok lépte porzik,
szomorú őzek futnak
lebegő hidakon a nyíló
fénykoszorús kapuknak.

Más semmi. A sötétség
mint meleg szél legyint meg,
a némaság vízében is
saját árnyamnak intek.

Te messze vagy nagyon
Körödben saját törvényed szerint
hó hull, madár zuhan,
csillag kering.

Így várom, hogy megérik
a bűnbocsánat a kövekben
s egy-szenvedés tavába fullaszt
az élő lehetetlen.

Zizegő fűszálak, bársonyos violák,
boruljatok egybe.
Legyen álma áldott, kit e virágszőnyeg
szeretettel fed be.

Frissen nyesett hantok, virágos sírhalom,
milyen fájó érzet!
Lábánál a sírnak egy kis fejfa, rajta:
élt tizenhét évet.

Mint a fény, mint az árny, múlandó az élet,
bomlékony, avatag.
Ma lángoló tűzvész rohan ereinkbe,
holnap: a hant alatt.

Istenem, ki tudja, hogyha egykoron majd
sírhalomra lépek,
keresztemre nézve nem zokogjátok-e:
élt tizenhét évet?

Elfolyik megannyi idő, mint csorgó, ifjú boldogság,
és mint a gombolyag görög előttem a jövő,
s hogy merre fut, – nem tudom…

Annyi gazdag váromány lep meg, nem is értem
honnan, és minden megálló, körültekintő
pillanatban (amikor szétnézek, visszanézek),
elcsodálkozom, és sosem tudom előre mi
jöhet még, de mégis, rendre érkezik olyan,
amiről álmodni sem mertem…

Eső esik. Fölszárad. Nap süt. Ló nyerít.
Nézd a világ apró rebbenéseit.

Egy műhely mélyén lámpa ég, macska nyávog,
vihogva varrnak felhőskörmü lányok.

Uborkát esznek. Harsan. S csattog az olló.
Felejtik, hogy hétfő s kedd oly hasonló.

A sarkon túl egy illatszerárus árul,
a hitvesét is ismerem szagárul.

Elődje vén volt már. Meghalt. S mint bárki mást,
csak elfeledték. Akár a gyökvonást.

Feledni tudnak jól. A tegnapi halott
szíveikben mára szépen megfagyott.

Egy ujságlap repül: most csákót hord a szél.
Költőt is feledtek. Ismerem. Még él.

Még kávéházba jár. Látom hébe-korba,
sötét ruhája, válla csupa korpa.

Mit írjak még e versben? Ejtsem el talán,
mint vén levelét a vetkező platán?

A tölgyek alatt
Szeretek pihenni,
Hova el nem hat
Város zaja semmi.
Zöld lomb közein
“Áttörve” az égbolt
S a rét mezein
Vegyül árny- és fényfolt.

A tölgyek alatt
Oly otthonos itten!
Évem leapadt:
Ime, gyermek lettem,
Mint mikor a tölgy
Sudarát megmásztam,
Hol seregély költ -
S vígan madarásztam.

A tölgyek alatt
Több egykoru társsal
Madárfiakat
Kifeszíténk nyárssal;
Jó tűz lobog ott,
Zizeg a kis bogrács -
S ha bealkonyodott,
Haza már egy ugrás.

Nem kamasz-szerelem kis hevületében
beszélek.
Az élet közepén, megkoszorúzva női karoktól
vallok,
nők, rokonaim.
Most már elmondhatom, hogy oly közel voltatok hozzám,
mint senki más
s szeretlek is benneteket.

Zavarosak, mint én,
termékenyek, mint én,
zavaros források, melyekből aranyat mostam,
igazi aranyat.

Természet tündérei, szeszélyesek és kiszámíthatatlanok,
de igazabbak
a meddő gondolatnál,
a büszke hazugnál, a csontos, ijesztő, gyilkos férfinál.

Az éj sarában lépdelt a Múzsa
mezítelen, egy Költő versébe rajzolva.
Szirén-teste lágyan ingott,
ezer csupasz férfiszív köréje ringott.
Puhán járt hajló nádként,
mint füvek szerelmi illatát hinti nászként
júliuson a fülledt ódon este,
így ment, Költő-tollvonással rímbe festve,
vállán a végtelen horizonttal,
és a csípőjén hasaló fátyolfényű holddal.
Térdein, ágyékán, meg combján,
a gyönyör szőtte indáit, gazdagon, lomhán,
s lábai alatt száz szívdobbanás
lüktetett, mint égő, forró fáklyalobbanás,
melynek fénye, parazsa, lángja,
tűzkönnyként csordult, sóhajtott utána,
s mind csak őt, csak őt kívánta…!

Szent és profán szexuális irodalom… Ide kattints

Egy kisdiák dolgozatát javítom,
“Önéletrajzot” irattam vele.
Előszavában őszíntén bevallja:
bizony sokat főtt rajta a feje.

Alá-aláhúzok csekély hibákat,
az i fölébe pontokat rakok:
kipettyegtetve a fehér barázdán
ragyognak így pirosló csillagok.

Amint tovább-tovább visz röpke szárnyán
a kisdiák beszédes bánata.
ritkulnak a pirosló tintapettyek,
és hangosabb lesz a betűk szava.

“Apám sikkasztott s elszökött…Anyámra
hét apró gyermek gondja rászakadt.
Az emberek nem álltak szóba vélünk,
el is temettek, mint halottakat.

Jaj, hogyan őrizzem meg ezt a szép,
augusztusvégi, halk tücsökzenét?

E gyönge hűssel átszőtt és halott
növényektől fanyarkás illatot?

E világon túl bűvölő varázst,
világon-túli csillag-zuhogást?

E gazdag éjt, mely épp azért csoda,
mert múló, s vissza nem térhet soha.

Hiába vártam, hogy egyszer majd
hívsz  talán, hangod még elér,
s  egy percre visszatér hozzám
a remény: hogy mégis élsz…
- de csak a hazug csend süvít felém:
halott a Fény…
Talán az égből hívsz majd
– vagy hiába ígérted, s azt is,
hogy nincs halál?
Becsaptál. Vége. Nem segít imám…
Szemed kék tükre jeges fény ma már.

Csak rág és mar az emlék,
a hangod, ahogy kértél: mesélsz még?
És szelíd mosolyod nemrég, ahogy
bágyadtan életre kelt szép,
komoly arcodon…
Mindez csak könnyes emlék
ma már, torz vigyor a  lét
hazug igazán…

Nincs semmim… Így megyek magamban -
tip-top – szelíden, csendesen.
S ha éjjel bántanak a rablók,
kitárom két üres kezem.

A rablók sírnak velem együtt,
olyan-olyan szegény vagyok,
mint kisded első fürdetőjén
és mint a teknőn a halott.

De tart a föld. Ez az enyém még,
feszül az ég fejem felett
s kitárom az örök egeknek
örök mezítelen testemet.

Van kéz, oly finom, hogy biztosan és szép
rendben szétszedi az agy tévedését,
és olyan erős, hogy nem is remeg,
mikor nyomorultra dob követ?
Ki meri mérni vak dühét a vérnek,
a nem-felejtett szót, az ifju lélek
tolvaját, amely szivós gyökeret
ver bele, s hajt előitéletet?
Te, boldog ember, ki fényben születtél
és jámbor kéz ápolt védence lettél:
tilos itélned, mérleghez ne nyúlj!
hagyd a követ, saját fejedre hull!
(Szabó Lőrinc ford.)

Szépségem mindent meghalad.
Hallgatásom: aknamező

Kiszolgálsz, mégis én vezetlek.
Olyan erdőbe érkezünk,
hol mindent el kell vesztened.

Akkor talán még el is tűröm,
hogy megérints. Különben
visszatérünk a tükör elé, és
csak nézzük egymást.

Se ház, se fésű, se tükör,
se erdő, honnét visszajöttünk.
Gyönyörű vagy. Minden szépségem
kiihatnád egy kortyintásra.
Fuldoklok, mint a színig telt pohár.
Megfésüllek. Ezüst hajad.