— vers

Émile Verhaeren: Öregedő kezem

26 december 2016

Émile VerhaerenÖregedő kezem, míg te itt a sötét
tűzhelynél szenderegsz, homlokodhoz emelve
elsimítom hajad, s úgy csókolom ma este
nagy pilláid alatt szemed rejtett tüzét.

Ó, áldott béke e gyönyörű esti csendben!
Szemem visszafelé nézi az éveket,
és oly tökéletes egyszerre életed,
hogy könnyes hódolat remegi át szerelmem.

S mint mikor még csupán jegyesed voltam: ím,
térdelve hajolok ma is kebled fölé, hol
édes szíved dobog, és az ujjaim épp oly
tiszták és szűziek, mint gondolataim.

Illyés Gyula: Mert szemben ülsz velem

25 december 2016

Illyés GyulaMert szemben ülsz velem s csak a te arcod látom
és nincs mellette az enyém,
ahogyan megszoktam a fotografiákon
és előszobák tükörén;

mert szemben ülsz s csupán rajtad s nem épp úgy rajtam
látom az idő nyomait
s önzésem azt hiszi, én a régi maradtam;
a szívem elfacsarodik.

Ha nézne úgy szemem, ahogy huszonöt éve
s te akkor az vagy, ami ma:
sose találkozunk! Egymást észre se véve,
nem lelünk egymásra soha!

Élünk bár egy időt, ha akkor a hajam már
olyan, amilyen ma: fehér,
lakunk bár egy szobát, nem én mellém akarnál
feküdni, ha leszáll az éj.

Véletlen ennyi kell – esélyek milliárdja! –
hogy minden idők végzetes
egyetlen egyeként birjalak, azt kívánva,
egyetlen egyedként szeress?

Mert szemben ülsz – hol is? Míg én itt egymagamban
nézek vissza és kérdezek
mint a célzóra, ha a golyó visszapattan,
sebet én kapok, éleset.

Mert szemben ülsz… Ne üljünk másképpen mi sosem már,
csak egymás mellett, szorosan,
mint a régi nyitott ülésen az utaspár,
ha jéggel jött a szélroham.

Üljünk mindvégig úgy, mint – emlékszel még, barátném? –
akkor, repülve, szánon, ott,
Sásdon, a hóviharban! tűrjem csak ustorát én,
mellemre vonva homlokod.

Szálljunk mindvégig így, hisz a szomj úgy lobog még,
ha itt, vagy csillag-messze vagy,
hisz csillag-űrt s időt ma is átkóborolnék,
hogy megtaláljalak.

Faludy György: Fülledt éjszaka, 1.

18 december 2016

Faludy-GyörgyHány napja lettem szerelmes beléd?
Most végre itt nyújtózunk egymás mellett,
mellemtől alig ujjnyira melled
és rajta két korall viaszpecsét.

Farkasszemet nézünk. Pupillád sárgás
szikrákat szór. Ajkunkat nyaljuk – párzás
előtt hajlékony, játszó párducok.

Beléd harapnék, de remegni kezdek.
Vajon tudod-e, amit én tudok,
hogy két ágyék kevés a szerelemhez?

Heltai Jenő: Vallomás

11 december 2016

heltaiMi ketten egymást meg nem értjük,
Nagyon sajnálom, asszonyom,
De ha nem kellek szeretőnek
Egyébre nem vállalkozom.

Például arra, mit gyakorta
Szónoki hévvel mond kegyed,
Hogy meggyötört szegény szívének
Legjobb barátja én legyek.

Legjobb barát ! Szavamra mondom,
Megtisztelő egy hivatal,
De nem vagyok hozzá elég vén,
S ön aggasztóan fiatal.

Ön csupa élet, csupa illat,
Lángol vakít, hevít, ragyog,
Hát hogyne szomjaznám a csókját
Én aki angyal nem vagyok ?

Olyan kevés amit kívánok . . .
Ha osztozkodni restell is,
Legyen a tisztelt lelke másé
Nekem elég a teste is.

Legyen lelkének egy barátja,
Kivel csevegni élvezet,
De ez az őrült, ez a mamlasz,
Ez a barát nem én leszek.

Legyen övé minden poézis.
És az enyém csak ami tény,
Ő oldja meg a problémákat,
A ruháját viszont csak én.

Hogy ez a hang szokatlan önnek,
Kétségbe kérem nem vonom,
De annak, hogy megértsük egymást
Csak egy a módja asszonyom:

Adjon az Úr, ki egy tenyérbül
Rosszat is, jót is osztogat,
Rosszabb erkölcsöket kegyednek,
Vagy nekem adjon jobbakat !
Hülyén nézhetsz rám, de hülyének ne nézz!

József Attila: Téli éjszaka

4 december 2016

jozsef attilaLégy fegyelmezett!

A nyár
ellobbant már.
A széles, szenes göröngyök felett
egy kevés könnyű hamu remeg.
Csendes vidék.
A lég
finom üvegét
megkarcolja pár hegyes cserjeág.
Szép embertelenség. Csak egy kis darab
vékony ezüstrongy – valami szalag –
csüng keményen a bokor oldalán,
mert annyi mosoly, ölelés fönnakad
a világ ág-bogán.

A távolban a bütykös vén hegyek,
mint elnehezült kezek,
meg-megrebbenve tartogatják
az alkonyi tüzet,
a párolgó tanyát,
völgy kerek csöndjét, pihegő mohát.

Hazatér a földmíves. Nehéz,
minden tagja a földre néz.
Cammog vállán a megrepedt kapa,
vérzik a nyele, vérzik a vasa.
Mintha a létből ballagna haza
egyre nehezebb tagjaival,
egyre nehezebb szerszámaival.

Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst,
szikrázó csillagaival.

A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve
lassudad harangkondulás.
És mintha a szív örökről-örökre
állna s valami más,
talán a táj lüktetne, nem az elmulás.
Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc
volna harang
s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz.
S a szív a hang.

Csengés emléke száll. Az elme hallja:
Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja
a pántos égbolt lógó ajtaját,
melyen a gyümölcs, a búza, fény és szalma,
csak dőlt a nyáron át.

Tündöklik, mint a gondolat maga,
a téli éjszaka.

Ezüst sötétség némasága
holdat lakatol a világra.

A hideg űrön holló repül át
s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?
Összekoccannak a molekulák.

Milyen vitrinben csillognak
ily téli éjszakák?

A fagyra tőrt emel az ág
s a pusztaság
fekete sóhaja lebben – –
varjucsapat ing-leng a ködben.

Téli éjszaka. Benne,
mint külön kis téli éj,
egy tehervonat a síkságra ér.
Füstjében, tengve
egy ölnyi végtelenbe,
keringenek, kihúnynak csillagok.

A teherkocsik fagyos tetején,
mint kis egérke, surran át a fény,
a téli éjszaka fénye.

A városok fölött
a tél még gőzölög.
De villogó vágányokon,
városba fut a kék fagyon
a sárga éjszaka fénye.

A városban felüti műhelyét,
gyártja a kínok szúró fegyverét
a merev éjszaka fénye.

A város peremén,
mint lucskos szalma, hull a lámpafény,
kissé odább
a sarkon reszket egy zörgő kabát,
egy ember, üldögél,
összehúzódik, mint a föld, hiába,
rálép a lábára a tél…

Hol a homályból előhajol
egy rozsdalevelű fa,
mérem a téli éjszakát.
Mint birtokát
a tulajdonosa.

Faludy György: Feleség

27 november 2016

Faludy-György_fiatalonSzemedben kék az ifjú, könnyü árny még,
bár úgy követsz, mint régi-régi árnyék,
kopott szobák során a földi nyűgön
s zord avenűkön.

Mit vallhatok magamról néked itt már,
mindentudó lakótárs, néma titkár?
Úgy szoktalak meg, mint a napvilágot,
és e világot.

Megszoktalak, mint az eget s az árnyat
s a fényt, e metsző füszerét a nyárnak,
és mint a kékes hamvat ó palackon
és a barackon.

Elhívtalak, mondván: te légy, ki ápol,
ha éjjelente félek a haláltól,
s a lépcsőn, hol a Semmi gőze forr át,
légy te a korlát.

De most, ha alvó testeden melegszem,
fellebbentem már, míg hányódva fekszem
a messze multat, mint egy könnyü kendőt
és a jövendőt.

S elgondolom, hogy egykor s íly sötétben
kell majd hevernünk, künn az öröklétben
és igy hálunk, dirib-darabra törten
sárga gödörben.

Népek fognak felettünk elsuhanni
és nem lesz század s nem lesz ezredannyi
e pajtásálom hossza itt a földön
mint az a börtön.

Egykor hörögve sírtam, hogy gyalázat,
de most titokban elfog az alázat,
s míg lépteid zaját még egyre hallom
íme, bevallom,

hogy megszoktam melletted s megszerettem
e bús jövőt s éretted fia lettem
az éveknek, mik vénülőn találnak
és a halálnak.

(Páris, 1939 december)

Ady Endre: Kató a misén

20 november 2016

ady endrePompás, fehér Karácsony-éjen
Kidobta a szikrázó hóba,
Kidobta a havas semmibe
Magzatját a papék Katója.

Aztán Kató, a kis cseléd-lyány,
Szédülve, tántorogva, félve,
Ahogy illik, elment maga is
Éjféli, szent, vidám misére.

Kató gazdája, az izmos pap
S falusi nyája énekelnek:
»Dicsértessék az egek ura,
Hogy megszületett az a gyermek,

Az a gyermek, ott Betlehemben.«
Kató fölsír a papi szóra
S az a gyermek, a betlehemi,
Könnyezve tekint le Katóra.

Madách Imre: Veszélyes játék

13 november 2016

Madách ImreEgész világ hódolt, leányka,
S te mindenkit kigúnyolál,
Azt hitted, ez adó megillet,
S nincs senki, aki ellenáll.

Bosszankodál, hogy egyedűl én
Maradtam néma és hideg.
Több-több kacérság bájaidra
Még több ragyogványt hintenek.

Erősebb vért kellett nekem most,
Neked hegyesb nyíl kelletett
Így folyt köztünk, így folyt sokáig
A harcjáték, az ütközet.

De jaj, ki a szív érzetével
Szentségtörő játékot űz!
Veszélyes az, mint a lepkének,
Melyet körülrepűl, a tűz.

Addig hódítgatál cselekkel,
Hogy meghódoltál, kis hamis,
S ez nékem olyan jól esett, hogy
Tiéd vagyok most magam is.

Victor Hugo: Meztélláb volt a lány

6 november 2016

victor-hugoMeztélláb volt a lány, és a feje födetlen,
úgy ült a bókoló nádak közt csöndesen;
tündérlányt látok, azt hittem, hogy arra mentem,
s szóltam: Eljössz-e, mondd, a mezőkre velem?

Rám nézett, azzal a pillantással, ahogy csak
a szépség néz, ha más oltalma nem maradt;
s szóltam: A szerelem ideje ez a hónap,
nem sétálnál velem a sűrű fák alatt?

Beletörülte a lábát a part füvébe;
aztán másodszor is rám nézett, s valami
ábrándos fény szökött a bolondos szemébe.
Ó, hogy daloltak az erdő madarai!

A partokat a hab hogy simogatta halkan!
Láttam, hogy jön felém a nyurga nádon át
a szép, boldog leány, vadócan és riadtan,
haja szemébe hull, s elfödi mosolyát.

Kányádi Sándor: Tudod…

1 november 2016

kanyadiTudod
soha nem bántam meg,
hogy megszerettelek,
pedig felbolygatta ez a szeretet
az egész életem,
Tudod,
soha nem csalódtam benned,
pedig sokszor nem értettem
a cselekedetedet,
sokszor féltettelek,
leginkább magadtól féltettelek,
Tudod,
lassan fogynak körülöttem a dolgok,
a dolgaim,
vagy messzire kerülnek tőlem,
vagy csak én távolodok,
ahogy szakadoznak a szálak,
az érzés egyre jobban magához láncol,
Tudod,
mikor megkönnyezek valamit,
ami szép volt,
megvigasztal a gondolat,
hogy lakozik bennem egy csoda,
ami nem hagy el,
amit nem vehet el tőlem
sem az irigység
sem a rosszindulat,
Tudod,
ebből az érzésből táplálkozom,
miatta össze sem csuklom,
ha elesek is, érte felállok,
ha sírok is elmosolyodok,
talán,
ha végleg elalszom,
érte akkor is felébredek.

József Attila: Ezerfárosznyi végzet

30 október 2016

jozsef-attila-000Mintha szerelmes béka
Dús, fülledt nyári réten
Lassan, pihegve mászna
Szép, szűzi tó fele,

Mohón reszketve ajkam
Úgy kúszik selymesében
Mélyillatú hajadnak
Fehér válladra le.

A szemed ne emeld föl,
Életberántó fénye
Zavarná most a szívem,
Ki rőt vágyam tüzén,

Magagyújtotta máglyán
Ma lelkesen elégne:
Őrjöngő tűzimádó
Módján szédült legény.

Ó, hadd ölellek által,
Mint ritka aranyércet
Olvasztók forrósága,
Te, csókok ércere!

Vakult szemeknek ég itt
Ezerfárosznyi végzet,
Én éber toronyőröm
Kábulj te is bele!

Bertolt Brecht: Gyerekhadjárat, 1939

23 október 2016

Bertolt BrechtHarminckilencben Lengyelországban
Vívtak egy véres csatát.
Sok városból és sok faluból
Lett akkor pusztaság.

Az asszony férje s a nővér
Fivére odaveszett;
Nem lelte a tűz s a romok közt
Szüleit már a gyerek.
Újság és posta se jött több,
Elnémult az a hon.
De egy különös rege járja
A keleti tájakon.

Hó hullt, amikor mesélték,
Hogy a lengyel földön át
A gyereknép megindította
Keresztes hadjáratát.

Kis csapatokban mentek,
Amerre az út köve vitt,
Magukkal ragadva a szétlőtt
Falvak gyermekeit.

A harcok lidércnyomása
Elől menekülve olyan
Hazába akartak elérni,
Ahol már béke van.

Egy kis vezetőjük is volt,
S ez növelte bizalmukat.
A vezért csak az aggasztotta,
Hogy nem tudta az utat.

Tizenegy éves lányka
Vonszolt egy kicsikét.
Kész anya volt. Csak a béke
Hiányzott neki még.

Egy bársonygalléros kis zsidót is
Magával sodort a menet,
Hófehér kenyérhez szokott,
És jól verekedett.

Két fivér nagy stratéga volt:
Egy üres kunyhónak estek –
Porig rombolták, még mielőtt
A zápor zuhogni kezdett.

Az út mellett egy szürkeruhás
Poroszkált ösztövéren.
Iszonyú bűn nyomta: ott lakott
A náci követségen.

Zenészük is volt: szétlőtt, falusi
Boltban rálelt egy nagyszerű dobra,
De nem ment vele sokra,
Mert csöndben kellett menni, lopva.

Volt ott egy kutya is,
Megfogták pecsenyének,
S evő-társ lett azután, mert
Nem vitte őket rá a lélek.

Iskola is volt.
Egy szétlőtt tank páncél-lemezét
Használta táblának a kis tanító,
S eddig jutottak: “a bék…”

Koncert is volt egy téli patak
Harsányan zubogó
Vizénél, csak úgy pergett a dob –
De senkise hallotta, ó!

Szerelem is volt. Tizenkét
Éves a lány, a fiú tizenöt.
Szétlőtt udvaron fésülte lovagját
A lány, majd ős is megfésülködött.

Elmúlt a szerelem, mert
A fagy neki nem való.
Hogy virulhatnának a fácskák,
Ha oly sok rajtuk a hó?

Folytattak háborút is,
Mert feltűnt egy másik csapat –
A háború értelmetlen volt,
Így hát abbamaradt.

De midőn dúlt még a szétlőtt
Őrház miatt a küzdelem,
Az egyik fél, mint mondják, kifogyott
Az élelemből teljesen.

S midőn a másik fél megtudta ezt,
Egy nagy zsák burgonyát
Küldött, mert étel nélkül az ember
Nem harcolhat tovább.

Rendeztek tárgyalást is,
Két gyertya fényénél, éjjel.
Izzasztó kihallgatás volt.
A bírót ítélték el.

Temetés is volt azután.
Két német és két lengyel
Vitte a sírba a bársony-
Gallérost kegyelettel.

Protestáns, náci és katolikus
Adta a földnek vissza.
S az élve-maradtak jövőjéről
Beszélt egy kis kommunista.

Hitük és reményük is volt,
De kenyér és hús helyett;
S ha loptak, se szidja őket olyan,
Ki nem adott nekik fedelet.

S a szegényt se szidd, hogy nem szólt nekik:
Gyertek, kész az ebéd.
Ötven gyerekhez liszt is kellene,
A jószív nem elég.

Kettőn vagy akár hármon is
Szívből segít aki tud,
De ha oly sok jön házunk felé,
Becsukjuk a kaput.

Egy szétlőtt parasztház udvarán,
Ahol letáboroztak,
Lisztre akadtak. Egy tízéves leány
Sütött hét óra hosszat.

Meggyúrta jól a tésztát,
Jól vágta fel a tüzelőt.
A kenyér csak nem kelt meg.
Sohasem sütött azelőtt.

Délnek vonultak főként.
Az a dél, ahová a nap
Déli tizenkettőkor
Egyenest lemutat.

Egy sebesült katonát leltek
A fenyők zöldje alatt.
Hét napig ápolták, hogy
Mutassa majd az utat.

“Bilgoray felé menjetek” –
Kiverte a láz, a verejték.
Meghalt a nyolcadik napon,
Hát őt is eltemették.

Igaz, hogy hó boritotta,
De útmutató is akadt,
Csakhogy fordítva mutatta
A jelzett utakat –

Ez okos katonai trükk volt,
Nem pedig ostoba tréfa.
S hiába keresték, mégsem
Jutottak Bilgorayba.

Vezérük a hótól nyüzsgő
Levegőbe bökött kicsike
Kezével, amíg körülállták,
És így szólt: “Ott kell lennie.”

Egyszer éjszak tüzet láttak,
És nem mentek oda.
Egyszer tankok robogtak arra,
Bennük sok katona.

Egyszer kerülőt tett a csapat,
Midőn egy városhoz ért el.
Míg el nem hagyta messzire,
Nem vonult tovább, csak éjjel.

Az egykori Lengyelországban,
A délkeleti vidéken
Látták utoljára ötvenötüket
A hókorbácsos szélben.

Ha szemem behunyom,
Őket látom csak;
Szétlőtt tanyáról szétlőtt
Tanyára tántorognak.

S más, új meneteket is látok
Fölöttük, fenn a fellegekben!
Fagyos szelekkel birkózva vonulnak
hazátlanul és elveszetten,

Dörej és láng nélküli
Békés országot keresnek,
Mást, mint ahonnan jöttek,
S nincsen vége a menetnek.

S a derengő fényben mintha
Az utat már mások járnák:
Más arcocskák villannak elém,
Spanyolok, franciák, sárgák!

Akkor, januárban a falusiak
Ráleltek egy kutyára.
Sovány nyakában ott fityegett
Egy pappendekli-tábla.

“Nem tudjuk, merre menjünk!
Kérünk, segítsetek!
Ötvenöten vagyunk itt.
A kutya idevezet.

Ha nem jöhetnétek,
Űzzétek messzire.
Ne lőjjétek le.
Csak ő talál ide.”

Parasztok olvasták: mi áll
A gyerekkéz írta levélben.
Másfél év telt azóta el.
A kutya felfordult éhen.

Faludy György: Elmentél harminc éve

9 október 2016

Faludy-GyörgyHány napja lettem szerelmes beléd?
Most végre itt nyújtózunk egymás mellett,
mellemtől alig ujjnyira melled
és rajta két korall viaszpecsét.

Farkasszemet nézünk. Pupillád sárgás
szikrákat szór. Ajkunkat nyaljuk – párzás
előtt hajlékony, játszó párducok.

Beléd harapnék, de remegni kezdek.
Vajon tudod-e, amit én tudok,
hogy két ágyék kevés a szerelemhez?

Csorba Győző: Alázat

2 október 2016

Csorba GyőzőSzeretném elmondani végre egyszer,
mi vagy nekem. –
Megcsöndesedtem, nem verekszem
többé, várom türelmesen,
hogy gazdag terveit betöltse
életemmel a szerelem.
Fáj a hiány szívemben, restelem,
hogy ember így vagyok,
hogy lelkemen és testemen
a csonkaság sajog –
de rendelés ez, jogerős ítélet,
nem lázadok.
Nem lázadok, csak mentem magamat,
ahogy lehet,
csak illő társamat
fürkészem a hiú magány helyett,
aki ölében és kezében
ajándékot számomra rejteget.
Szeretném elmondani végre, végre,
mi vagy nekem –
hát így terelt hálóm elébe
a gondos szerelem,
hogy fönnakadva gyönge szálain,
maradj velem.
Tőled már a viharok elszaladtak;
szelíd verő
fényezte békés vonalát utadnak,
a nyugalom, e fő erő
lengett lényed körül,
mint sérthetetlen levegő. –
Szél támad, és elvinni készül,
emelgeti a szoknyád,
beteg vagyok a rettegéstül,
zokogva borulok rád:
úgy őrizlek, mint gyáva börtönőr
szökni- akaró foglyát.
Ijesztenélek a világgal:
mi lesz, ha nem véd
az én hűségem? kis virágos ággal,
mi lesz veled? – károdra tennéd.
Ijesztenélek, – s panaszkodom inkább:
romjaimon tekints szét!
Szél támad, és elvinni készül –
nyomaidon bedől
az is, mi eddig ép volt, s meg nem épül
többé se ég, se föld,
mindenfelől a hiány szakad rám,
– te óvsz mindenfelől.
Szeretném elmondani végre egyszer,
mi vagy nekem,
most, amikor már húzódol, menekszel,
s nehéz fejem
horgadva várja: koszorúzza meg már
a szerelem.

Nagy László: Fagyok jönnek

25 szeptember 2016

nagylaszloFagyok jönnek sorban,
fehér dühű gárda,
mint a perec roppan
az esendők válla.

Nélküled hol laknék?
– megborzong a lélek –
Hajnaltüzes hajlék
a te közelséged.

Szemem elől vedd el
a tél-hideg tányért,
etess szerelemmel,
hogy ne legyek árnyék.

Szerelmünk tűztornyát
engedd betetőznöm –
kapcsold ki a szoknyát
az aranycsipődön.

Következő oldal »