Category Rajnai Tibor – a nagyapám írásai

Rajnai Tibor: Jaj, szaladjunk!

rajnaitibor-finis-GO2A Főtéri vendéglő kirakat asztalánál jól táplált, rendes külsejű úr ebédel. Először húslevest eszik velőskonccal, pirított kenyérrel. Utána főtt marhahúst mártással, azután pulykasültet. A szárnyasnál oldalog az ablak elé a két toprongyos utcagyerek. Odanyomják az orrukat az üveghez és mohó vággyal szemlélik a lakomát. Az úr figyelmes lesz a két gyerekre, nagyot nyel a sültből és odainti a pincért.

– Hívja be ezt a két fiút az utcáról és adjanak nekik az én számlámra két menüt a söntésben.

A pincér meghatottan siet teljesíteni a parancsot. A gyerekek gyorsan eltüntetik a menüt és elsietnek. Az úr némi gyümölcsöt rendel és feketekávét. Ezután kerül sor a fizetésre, amikor is kiderül, hogy az úrnak egy megveszekedett vasa sincs. Tűri a szidalmakat és azt az enyhének sem nevezhető nyomást, amellyel kikényszerítik az utcára. Elindul sietve és szomorúan. A sarkon elébe ugrik a két gyerek. Read More

Rajnai Tibor: Istennek hála…

rajnaitibor-finis-GO2Istennek hála, végre elajándékoztam a kutyámat! – mondta a kávéházi törzsasztalnál egy ismert nevű kutya-barát. Majd tovább mesélte:
– A kutyám szenvedélyesen ragaszkodott hozzám. Ha néha megszöktem tőle, torkaszakadtából üvöltött, amivel az egész környéket fellármázta. Leült a küszöbre és annyira vonyított, hogy átjöttek a szomszédból és megkérdezték, mi baja a kutyámnak?
A családom azt felelte:
– Mert az úr fürdik!
– Ettől kezdve, ha a kutyám vonyított, a szomszédok tudták, hogy fürdöm. Éjjelenként pedig tízszer is felköltött megnézni, hogy élek-e?
– Elismerem, hogy az ember önző és hálátlan, de akármilyen ragaszkodó is volt a kutyám, nem bírtam tovább.
– Hál Istennek, elajándékoztam egyik Házsongárdban lakó barátomnak. Tőle távol laknak a szomszédok, ott üvölthet a kutyám bátran!
– De jó neked, hogy túladhattál rajta! – sóhajtotta egy másik úr. – Bár én is elajándékozhatnám! Read More