Kezdőlap » - V A L L Á S » -- keresztény világkép » Comenius: A világ útvesztője és a szív paradicsoma (1-7 fejezet)

Comenius: A világ útvesztője és a szív paradicsoma (1-7 fejezet)

19 október 2010

I. fejezet

A VILÁGBAN VALÓ VÁNDORLÁS OKAIRÓL

Amikor életem útján eljutottam oda, ahol értelmünk már megkülönböztetni kezdi a jót és a rosszat, felismertem, mennyire eltérők az emberek közti csoportok, rendek, hivatások, munkák és szándékok; ekkor nagy szükségét éreztem, hogy alaposan meggondoljam, melyik csoporthoz csatlakozzam, és mily dolgok közepette töltsem el életemet.
Erről én sokat és gyakran gondolkodtam, eszem tanácsát vizsgálgattam, végül aztán abban állapodtam meg, hogy olyan életmódot kell megkedvelnem, amelyben minél kevesebb legyen a gond és törtetés s minél több a szemlélődés, a béke, a lélek derűje.
Csakhogy ismét nehéznek látszott megismernem, melyik hivatásban találjam meg ezt; és nem tudtam, kihez fordulhatnék kielégítő tanácsért; de nem is volt sok kedvem bárkivel is tanácskoznom, mert azt gondoltam, mindenki csak a saját dolgát fogja dicsérni. Magam pedig nem mertem csak úgy átabotában bármihez is hozzákezdeni, mivel féltem, hogy helytelenül cselekszem.
Mégis, megvallom, titokban nem átallottam belekapni ebbe is, abba is, ámde mindent rögtön félbehagytam; hiszen valamennyinél csak nehézséget és hiábavalóságot éreztem. S eközben még féltem is, hogy állhatatlanságom szégyenbe hozhat; nem tudtam hát, mit cselekedjem.
Végül aztán, miután már eleget töprengtem és tétováztam, arra az elhatározásra jutottam, hogy előbb meg kell vizsgálnom minden emberi dolgot, ami a nap alatt van, s ha majd egyiket a másikkal okosan összevetem, akkor választhatok csak hivatást az emberek közt, akkor rendezhetem el dolgaimat olyképpen, hogy békésen élhessek világunkban. S minél többet gondoltam erre, annál jobban tetszett az így megnyíló út.

II. fejezet

A VÁNDOR VEZETŐÜL KAPJA MINDENLESŐT

S elindultam magányosan, nézelődtem, töprengtem, hol és hogyan kezdjem meg utamat. De lám, rögtön, magam sem tudom, honnan, egy ember toppant elém, fürge a járása, éles a tekintete és szapora a beszéde, mintha lába, szeme, nyelve, mindene pörgettyűn forogna. Hozzám lépett, s arról kérdezett, honnan jövök, hová tartok. Kijöttem házamból (mondtam), s az a szándékom, hogy a világban vándoroljak, és egyet-mást tapasztaljak.
Dicsérte tervemet. De: “Van-e vezetőd?”, kérdezte. “Nincsen senkim, csak Istenben és szemeimben bízom, hogy nem vezetnek félre.” “Semmire sem jutsz”, mondta; “hallottál-e valamit a krétai labirintusról?” “Valamit hallottam.” Mire ő: “Világcsoda volt az, annyi szobával, rekesszel, folyosóval, hogy aki vezető nélkül mert oda belépni, folytonosan erre-arra bolyongott, tekergett, és soha nem talált kivezető utat. Pedig mindez tréfa volt csak amellett, ahogyan a világ útvesztője van megépítve, különösen mostanában. Nem tanácsolom hát, hogy magányosan indulj útnak. Higgy nekem, tapasztaltabbnak.” De hol találok én ilyen vezetőt?”, mondtam.
Így válaszolt: “Én azért vagyok, hogy kalauzoljam azokat, kik szemlélődni és tapasztalni akarnak, s megmutassam nekik, mi hol van; ezért jöttem te eléd is.” Csodálkozva mondtam neki: “Ki vagy hát, barátom?” Ezt felelte: “A nevem Mindenleső, az utónevem pedig Fürgeláb; keresztül-kasul járom az egész világot, minden zugba betekintek, minden ember beszédét és tetteit megtudakolom; ami látható, azt mind észreveszem, ami rejtve van, azt mind felfedem, vagyis nélkülem nem történhet semmi, mert az a kötelességem, hogy mindenre ügyeljek; s ha velem jössz, olyan titkos helyekre vezetlek, ahová magadtól soha el nem jutnál.”
E szavakat hallva, örvendezni kezdtem, hogy ilyen kísérő akadt utamba; meg is kértem hát, ne sajnálja a fáradságot, és vezessen engem a világon át. Így válaszolt: “Mint bárki másnak, neked is örömmel segítek ebben.” Ezzel karon fogott: “Gyerünk hát”, mondotta. Elindultunk; én még így szóltam: “Hát bizony, szívesen megnézem, milyen e világ folyása, s van-e benne valami, amihez bizton ragaszkodhatnánk.” Hallva ezt az én útitársam, megállt, és hozzám fordult: “Barátom, ha téged nem az a szándék vezet, hogy dolgainkat szemügyre véve meg is kedveld őket, hanem hogy a saját értelmed szerint alkoss róluk ítéletet, kétlem, hogy őfensége, a királynőnk meg lenne ezzel elégedve.”
“Ki hát a királynőtök?”, kérdeztem. Ezt felelte: “Az, ki az egész világot és dolgaink folyását végtől végig igazgatja: a neve Bölcsesség, ám egyes okoskodók Hívságnak is nevezik. Épp ezért már jó előre figyelmeztetlek: amikor majd a világban vándorlunk, és mindent szemre veszünk, ne okoskodj, mert itt is, ott is bajba juthatsz, s én is veled együtt.”

III. fejezet

BÓDULAT IS TÁRSUL SZEGŐDIK

Így beszélgettünk, amikor egyszer csak valaki – nem is tudom, férfi volt-e vagy nő (oly különösen leplezte arcát, s körülötte mintha köd szitált volna) – közelünkbe settenkedett, s ezt mondta: “Fürgeláb, hová igyekszel ezzel az emberrel?” “A világba vezetem őt, szeretne ott körülnézni .
S miért nélkülem? (Mondta megint a másik.) Hiszen tudod, hogy a te dolgod a vezetés, az enyém meg a magyarázás. A királynő őfensége ugyanis nem akarja, hogy aki belép birodalmába, tetszés szerint értelmezze amit lát vagy hall, s hogy ott bármiről is okoskodjék; legyen neki elég, ha megtudja, melyik dolog micsoda és mire használatos.”
Fürgeláb így válaszolt: “Aligha oly vakmerő bárki is, hogy ne elégítené ki állapotunk, mint mindenki mást! Ennek azonban itt valószínűleg szüksége lesz kantárra. Jó hát, gyere velünk!” Hozzánk is csatlakozott, s elindultunk. – Én pedig így töprengtem: “Bárha ne esnék kelepcébe; ezek itt valamiféle kantárt emlegetnek.” Odafordulok hát az új útitárshoz: “Barátom, ne vedd rossz néven, örömmel tudnám meg, hogyan hívnak téged!” Erre ő így válaszolt: “Én vagyok a világ királynőjének, Bölcsességnek a tolmácsa, s a parancsolatom az, hogy tanítsam, miként kell értelmezni a világ dolgait. Ezért én mindazoknak, akiket a világban látni fogsz, öregeknek és fiataloknak, nemeseknek és közrendüeknek, bölcseknek és oktalanoknak a szellemébe vésem, mi az, amit e világi bölcsességből tudni kell; egyben pedig fel is vidítom és jó hangulatra serkentem őket; bizony, nélkülem a királyok, hercegek, főurak és a legdicsőbb emberek is vajmi nagy nyomorúságban tengődnének, és szomorúan töltenék idejüket.” – Erre én így feleltem: “Ha igaz, amit mondasz, szerencsém van, kedves barátom, hogy épp téged adott kísérőmül az Isten. Én ugyanis azért készülök a világba, hogy kinézzem magamnak, melyik ott a legbiztonságosabb és legörvendetesebb állapot, amiben megkapaszkodhatnék: s olyan tanácsadóval, mint te, könnyebben tudok választani.” “Erről ne is legyen kétséged”, mondta ő, “mert bár meglátod majd, hogy a mi országunkban jeles rend és nemes derű vesz körül mindent, s hogy királynőnk valamennyi alattvalójának jól megy a dolga, mégis érthető, hogy akadnak hivatások és foglalkozások, amelyek több örömet és szabadságot adnak, mint mások: kiválaszthatod hát magadnak, amelyiket akarod. Én megmagyarázok neked mindent, mi hogyan van.” És szóltam: “De hát hogyan is hívnak téged?” Felelt: “A nevem Bódulat.”

IV. fejezet

A VÁNDOR KANTÁRT ÉS SZEMÜVEGET KAP

Ezt hallva, rémület fog el; ördögbe is, micsoda útitársakat kaptam én itt, gondolom magamban. Az egyik (így mérlegeli szellemem) valamiféle kantárról beszélt, a másikat Bódulatnak hívják, a királynőjét meg, bár valószínűleg csak elszólással, Hívságnak nevezte: mit jelent ez?
S ahogy így hallgatagon, földre szegezett tekintettel, kelletlenül vonszolom lábam, azt mondja Mindenleső: “Mi az, csélcsap barátom, talán bizony kedved van már visszafordulni?” S mielőtt még válaszolhatnék, a nyakamra valamilyen kantárt vet, s ennek zabolája egyszeriben a számba siklik: Ekkor így szól: “No most már engedelmesen jössz, ahová indultál.”
Én meg ránézek a kantárra, s jaj, mit látok? A kíváncsiság szíjából varrták, zaboláját pedig a megátalkodott szándék vasából kovácsolták. S megérettem, hogy a világ megismerésére immár nem szabad elhatározásból megyek, ahogyan azelőtt hittem, hanem a szellemem csapongása és kielégíthetetlensége vonszol engem erőszakkal.
Ekkor másik kísérőm a másik oldalamon szólal meg: “Neked ajándékozom e szemüveget, rajta át nézed majd a világot.” S orromra helyez egy szemüveget, mellyel azon nyomban másként látok mindent. Az volt ugyanis a varázsereje (amint később sokszor tapasztaltam), hogy aki rajta át nézte a dolgokat, a távollevőt közelinek, a közellevőt távolinak, a kicsit nagynak, a nagyot kicsinek, az idétlent szépnek, a szépet idétlennek, a feketét fehérnek, a fehéret feketének látta. S megértettem, hogy nem helytelenül nevezi magát Bódulatnak, aki ilyen szemüveget tud készíteni és az emberek tekintete elé illeszteni.
Ezt a szemüveget, ahogy később megtudtam, a látszat üvegéből csiszolták; a keret pedig, amelybe foglaltatott, a szokásnak nevezett szaruból készült. Szerencsémre kissé ferdén tette orromra, úgyhogy nem fedte el szememet teljesen; ha felvetettem fejem, a szememmel meg felfelé néztem, igaz valójukban láthattam a dolgokat. Örültem ennek, s így töprengtem magamban: Összeszoríthattátok számat, és elfedhettétek szememet, azért hiszek Istenemben, hogy értelmemet és szellememet nem kötitek gúzsba. Megyek hát, megnézem, milyen is e világ, amelyről Hívság őnagysága azt akarja, hogy lássuk, ámde ne a saját szemünkkel.

V. fejezet

A VÁNDOR MAGASBÓL NÉZI A VILÁGOT

Miközben így töprengek, hirtelen – magam sem tudom, miképpen – valamiféle csodálatosan magas torony tetejére emelkedünk, ahol a felhők közelében érzem magam. Ahogy onnan letekintek, a földön várost látok, amely szemre fölöttébb szép, fényes és tágas, de amelynek minden oldalról látom a peremét és határait.
Kör alakban volt építve, sáncok és falak vették körül, de árok helyett mintha feneketlen és parttalan sötét mélység húzódott volna arra. Fény ugyanis csak a város fölött volt, peremén túl vak sötétség terpeszkedett.
Maga a város, ahogy fentről látom, számtalan kisebb-nagyobb utcára, térre, lakóházra és középületre tagolódott, s mindenütt emberek hemzsegtek, mint a hangyák. A keleti városszélen kapu állott, innen utcácska indult egy másik kapuhoz, amely viszont nyugat felé nézett; s csupán e második kapun át lehetett a város különféle utcáiba jutni. Hat főútvonalat számolok meg, ezek mind keletről nyugat felé húzódtak, párhuzamosan. Közöttük volt a szerfölött nagy, kör alakú tér, azaz piac; legtávolabb, nyugat felé, meredek sziklás dombon hatalmas és fénylő vár állott, s a város valamennyi lakója leggyakrabban efelé tekingetett.
S így szól hozzám Fürgeláb kísérőm: “Lám, itt van előtted a gyönyörű világ, amelyet annyira vágytál megismerni. Azért vezettelek mindenekelőtt e magaslatra, hogy először egészében szemléld, és a beosztását megérthesd. Az ott a keleti kapu: az élet kapuja, alatta megy el mindenki, aki e világra érkezik. Ez a másik közelebbi kapu pedig a szétválásé, mert belőle mindenki, a sors rendelése szerint, ilyen vagy olyan hivatás felé fordul.
Az utcák ugyanis, amiket látsz, nem egyebek, mint a különféle rendek, foglalkozások és hivatások, amelyekre az emberek oszlanak. Hat főutcát látsz: a dél felé húzódóban élnek a házias rend tagjai, vagyis a szülők, a gyermekek és cselédeik; a mellette levő a kézműveseké és mindazoké, akik valamilyen kézművességgel foglalkoznak; a harmadikban, amely legközelebb van a térhez, az elméjével munkálkodó tudósi rend él. Emitt, a másik oldalon van a papok rendje, hozzájuk jönnek a többiek istentiszteletet végezni. Ezután következik a hivatali felsőbbségeknek és a világ ügyintézőinek rendje, majd leghátul, észak felé, a lovagi rend található; ennek tagjai harci dolgokkal foglalatoskodnak. Ó, milyen pompásan van mindez elrendezve! Azok nemzik valamennyit, amazok táplálnak mindenkit; a következő utcában élők tanítanak mindenkit; a következők mindenkiért imádkoznak; a következők mindenki fölött ítélkeznek, és a rendellenességeket megakadályozzák; végül azok ott mindenkiért harcolnak; így valamennyien egymást szolgálják, és minden a legnagyobb rendben folyik.
Az a vár ott nyugat felé az arx Fortunae, vagyis a Szerencse vára; abban laknak a különleges emberek, és gazdagságot, gyönyört, dicsőséget élveznek. A középütt levő tér mindenkié: itt találkoznak a különböző rendű emberek, és megbeszélik, mire van szükségük; középen, mintegy a mindenség tengelyében van a világ királynőjének, Bölcsességnek, a székhelye.”

Tetszett nekem e szép elrendezés, s dicsérni kezdtem az Úristent, hogy pompásan osztotta be a világ rendjét. Csak az nem elégített ki, hogy úgy láttam, mintha az utcák helyenként megszakadtak volna, vagy mintha egyik a másikba futott volna: ez pedig könnyen okozhatott megzavarodást és eltévelyedést. Ehhez még az is járult, hogy amikor a világ kerekdedségét figyeltem, világosan éreztem, miként kering és mozog minden, olyannyira, hogy szédüléstől kellett tartanom.
S ahogy tekintetemet ide-oda fordítottam, láttam, hogy a legapróbb tárgyak is hemzsegnek itten, s ahogy fülemmel figyeltem, hallottam, hogy az egész lég telve volt tompa zajokkal, dörömböléssel, robbanással, kopogással, suttogással és kiáltozással.
S így szólt hozzám tolmácsom, Bódulat: “Látod, ugye, drága ember, mily gyönyörű e világ, s benne minden mily tökéletes? Már csak így távolból nézve is; hát még majd ha részleteiben szemléled szépségeit. Ugyan kinek ne lenne kedve, hogy részt kapjon belőle?” Ezt mondtam neki: “Távolból tetszik, de nem tudom, milyen lesz majd később.” “Mindenképpen jó lesz, csak higgy”, válaszolta, “és gyerünk is már.”
Fürgeláb szólt: “Várj még, hadd mutassam meg neki innen azt a helyet is, ahová nem megyünk. Nézz csak most hátra kelet felé: látod-e, hogy az ottani sötét kapuból valami kúszva mozog felénk?” “Látom”, mondtam. Mire ő így folytatta: “Ezek olyan emberek, akik újonnan érkeznek a földre (maguk sem tudják honnan), nem ismerik mivoltukat, arról sincs fogalmuk, hogy emberek; ezért van körülöttük sötétség, s ezért nem hallatszik onnan egyéb hang, csak gyenge sírás és sipákolás. Ahogy azonban elérkeznek az alattunk levő kapuhoz, lassanként fény gyullad közöttük; s hogy akkor mi történik velük, gyerünk, nézzük meg.”

VI. fejezet

VÉGZET SZÉTOSZTJA A HIVATÁSOKAT

Leereszkedünk hát valamiféle sötét lépcsőn, s lám, ott a kapunál nagy terem van tele fiatal emberekkel, a jobb oldalon pedig egy dühös aggastyán ül, aki nagy rézüstöt tart kezében. És látom, hogy az élet kapuja felől érkezők mindnyájan hozzálépnek, s az üstbe nyúlva cédulát húznak ki; ezen valami írás állott; ránéznek, s máris elindulnak a város valamelyik utcája felé, egyesek ujjongva szaladnak, és örömükben kiáltoznak, mások viszont bánatosan és letörten ballagnak, ide-oda tekergőznek, erre-arra tekingetnek.
Közelebb lépek, ránézek egyik-másik cédulára, s látom, hogy az egyik ezt húzta ki: Uralkodj, a másik: Szolgálj; az egyik: Parancsolj, a másik: Engedelmeskedj; ez: Írj amaz: Szánts; ez: Tanulj, amaz: Kapálj; ez: Ítélj, amaz: Harcolj; stb. S én csodálkozom, mi ez. Fürgeláb felvilágosít: “Itt kapja meg mindenki azt a munkát és hivatást, amit a világban használnia kell. Ezt az ügyintézőt itt, aki a sorsokat irányítja, Végzetnek hívják, s tőle az életbe érkezéskor ily módon kap utasítást mindenki.”
Ekkor megránt engem Bódulat a másik oldalon, így ad jelt, hogy én is nyúljak az üstbe. Ehelyett én azt kérem, ne kelljen rögtön, minden vizsgálódás nélkül, az első dolgot elfogadom, s a vak szerencsének, ahogy esik, puffan, engedelmeskednem. Felvilágosítanak, hogy az ügyvezetőnek, Végzetnek, a tudta és engedelme nélkül ez lehetelen; így hát hozzálépek, és alázatosan előadom kérésemet: azzal a szándékkal jöttem ide, hogy mindent szemre vegyek, s csak olyasmit válasszak ki magamnak, ami megnyeri tetszésem.
Így válaszol: “Fiam, láthatod, hogy mások ezt nem teszik, hanem ahhoz tartják magukat, ami éppen jut nekik. De ha oly nagyon kívánod, ám legyen.” S egy cédulára ezt írja: Speculare (azaz Szemlélődj vagy Kutass). A cédulát nekem adja, s elbocsát.

VII. fejezet

A VÁNDOR MEGSZEMLÉLI A VILÁG TERÉT

Így szól hozzám kísérőm: “Mivel mindent meg kell nézned, gyerünk előbb a térre” és oda vezet engem. S íme, mint a felhő, oly sűrű és megszámlálhatatlan a tömeg, amelyet látok. Itt ugyanis együtt voltak a világ minden nyelvű és nemzetű, életkorú, alakú, nemű, rangú, rendű és foglalkozású emberei. Ahogy először rájuk pillantok, látom fölöttébb különös nyüzsgésüket, amely olyan, mint amikor a méhek rajzanak, sőt még annál is különösebb.
Egyesek ugyanis járkáltak, mások futkostak, megint mások lovagoltak; voltak, akik álltak, voltak, akik ültek, voltak, akik feküdtek; egyesek felkeltek, mások leheveredtek, ismét mások meg különféleképp sürögtek-forogtak; néhányan egyedül mutatkoztak, de mások kisebb-nagyobb csoportokba verődtek.
Ruházatuk és külsejük fölöttébb különböző volt, még anyaszült meztelenek is akadtak köztük, s valamennyiük magaviselete igen meglepő volt. Akik itt találkoztak, mindenféle handabandákat csináltak, kezükkel, szájukkal, térdükkel és más módon mutogattak, egymás felé hajlongtak, görnyedeztek, egyszóval nevetségesen viselkedtek. S így szól hozzám tolmácsom: “Lám, ez itt a nemessé fejlett emberi faj, e gyönyörű teremtés, mely értelmet és halhatatlanságot kapott ajándékul; fenséges cselekedeteinek sokféleségéből kitűnik, miképpen hordja magában a végtelen Isten képét és a Hozzá való hasonlatosságot; itt mint valami tükörben láthatod nemed tökélyét.”
Figyelmesebben nézek hát rájuk, s most veszem csak észre, hogy akik csoportokban jönnek-mennek, álarcot viselnek, de nyomban leveszik, mihelyt elmennek onnan és egyedül vannak, vagy magukhoz hasonlók közé kerülnek; amikor viszont csoportba lépnek, megint feltűzik az álarcot. “Mit jelent ez?”, kérdem. Ilyen választ kapok: “Ez csak az ember óvatossága, hogy ne fedje fel mindenkinek, mit rejt magában. Ha egyedül van, lehet olyan, amilyen; mások közt azonban illő dolog emberségesen mutatkozni és szép külsőt ölteni.” Így aztán még nagyobb kedvem támad, hogy tüzetesebben szemügyre vegyem, milyenek is ők e festett álcázat nélkül.
S ahogy figyelem őket, látom ám, hogy valamennyiüknek nemcsak az arca, de a teste is el volt torzulva sokféleképpen. Általában rücskösek, rühösek, bélpoklosok voltak; ámde akadtak disznófejűek, kutyafogúak, ökörszarvúak, szamárfülűek, kígyószeműek, rókafarkúak, sőt farkaskörműek is; még olyanokat is láttam, akiknek a nyaka páva módra nyúlt magasba, mások a büdösbanka borzas bóbitájával kérkedtek, némelyek lópatákat mutogattak, legtöbbjük azonban majmokhoz volt hasonló. Elrémülök, s mondom: “De hiszen én szörnyeket látok.” “Mit fecsegsz itt összevissza szörnyekről, te kotnyeles?”, mondja a tolmács, és megfenyeget öklével. “Nézd csak őket szemüvegeddel, s meglátod, hogy emberek ők.” Az arra járók közül néhányan meghallották, hogy szörnyeknek neveztem őket, megálltak, zúgolódtak, még rám is rontottak. Megérettem hát, hogy hiábavaló dolog az okoskodás, elhallgattam, s csak magamban gondoltam: Ha embereknek akarják nevezni magukat, ám tegyék; én azonban látom, amit látok. Csak attól féltem, hogy a tolmács jobban orromra szorítja a szemüveget, és elkápráztat; feltettem hát, hogy hallgatok, és némán nézem csak e remek dolgokat, melyeknek kezdetét már megpillantottam. Így hát megint szemlélődöm, és elnézem, mily ügyesen bánnak egyesek az álorcával, mily könnyedén emelik le és helyezik vissza, úgyhogy pillanatonként, amint épp szükségét látják, más és más külsőt adnak alakjuknak. És már itt kezdtem érteni e világnak folyását; de hallgattam. Figyelem ezeket az embereket, és hallom, hogy különböző nyelveken beszélnek egymáshoz, olyannyira, hogy többnyire semmit sem értenek abból, amit a másik nekik mond, s nem is válaszolnak egymás szavaira, hanem másról beszélnek, mint amiről kellene, s mindegyik másként. Itt-ott egész csoport áll, valamennyien fecsegnek, s mindegyik a magáét mondja, senki sem hallgat a másikra, jóllehet ráncigálják egymást, hogy meghallgatást kapjanak, de ehelyett veszekedés és üstöktépés keletkezik. Szólok: “Isten szerelmére, hát hol vagyunk, Babilonban? Hiszen itt mindenki a maga nótáját fújja; lehet-e nagyobb kavarodás ennél?”
Kevés volt itt a henyélő, mindnyájan foglalatoskodtak valamilyen munkával; ezek a munkák azonban, sosem hittem volna, gyermekjátéknál vagy legfeljebb haszontalan erőlködésnél nem voltak egyebek. Némelyek ugyan valóban szedegettek szemetet, és szét is osztották egymás közt; mások gerendákat meg köveket hempergettek ide-oda, aztán csigákkal felhúzták őket, és megint leeresztették; mások földet ástak, s amit így kiemeltek, egyik helyről a másikra hordták; a többiek pedig csengettyűkkel, kereplőkkel, tükrökkel, hólyagokkal meg egyéb ilyen semmiségekkel lopták idejüket, sőt olyanok is akadtak, akik a saját árnyékukkal játszadoztak, méricskélték, kergették, fogdosták. Mindezt pedig tették oly nagy erőlködéssel, hogy sokan már belebetegedtek, megizzadtak, egyesek még meg is szakadtak. És majdnem mindenütt voltak valamilyen hivatalnokok, akik e munkákat nagy buzgalommal irányították és ellenőrizték, míg mások nem kisebb buzgalommal engedelmeskedtek. Szólok ekkor csodálkozva: De hát az-e az ember rendeltetése, hogy Istentől kapott éles elméjét ily fölösleges hitvány dolgokra pazarolja?” Miért fölösleges?”, kérdi a tolmács. Hát nem látszik-e itt, mint egy tükörben, hogy íme, az emberek mindent leküzdenek elméjükkel? Az egyik ezt, a másik azt végzi.” De”, mondom én, valamennyien haszontalanságokat és emelkedettségükhöz méltatlan dolgokat csinálnak.” Ne okoskodj túlságosan”, veti ellen, hiszen még nem a mennyben vannak, hanem csupán itt a földön, és földi dolgokkal kell foglalatoskodniuk. De láthatod, mily rendben megy itt minden.”
Én tehát ismét körülnézek, s látom, hogy kigondolni sem lehetett volna nagyobb rendetlenséget. Mihelyt ugyanis valaki belemélyedt munkájába, máris ott termett egy másik, és összegabalyította, amit végzett; ebből aztán szóváltás, veszekedés, verekedés keletkezett; csakhamar kibékültek, hogy rövid idő múltán megint civakodjanak. Néha többen is belefogtak ugyanabba a dologba, majd hirtelen abbahagyták mindannyian, és szétfutottak, ki-ki a maga orra után. Akik azonban a hivatalnokok meg a felügyelők hatalma alatt álltak, úgy-ahogy követték a parancsokat, mert kényszerítve voltak; de itt is sok hibát láttam. Némelyek kitörtek a sorból és elfutottak; mások perbe szálltak a sáfárokkal, mert nem akartak úgy dolgozni, ahogy ezek kívánták, parancsolóiknak még a botját is megragadták és kitépték kezükből; így aztán minden összevissza zavarodott. De mivel ők ezt rendnek nevezték, én már nem mertem szólni semmit.

Szemembe ötlött más rendetlenség is: a vakság és a dőreség. Ez az egész térség (miként az utcák is) tele volt gödrökkel, vermekkel, vízmosta árkokkal, aztán meg kövekkel és keresztül-kasul heverő gerendákkal, illetve egyéb mindenféle akadállyal; senki semmit félre nem tett, ki nem javított, el nem rendezett, és senki semmit meg nem került, semmi elől ki nem tért; összevissza jártak-keltek, s majd ez, majd amaz botlott meg, esett el, ölte meg vagy törte össze magát, úgyhogy a szívem is vérzett mindezek láttán. De senki sem figyelmeztette a másikat, sőt amikor valamelyikük elesett, nevettek rajta. Én tehát, ahogy észrevettem egy tönköt, egy gerendát vagy egy árkot, amelybe vakon belebuknak az arra menők, kezdtem őket figyelmeztetni: ám fel se vette senki, némelyek nevettek, mások szidalmaztak, ismét mások pedig meg akartak verni. Volt, aki elesett, és nem is kelt fel többé; de volt, aki nyomban felállt, továbbment, és megint bukfenceket vetett, néha egyiket a másik után is; mindegyikük tele volt már kék foltokkal és daganatokkal, de egyikük sem törődött semmivel sem; én meg nem győztem eléggé csodálni botorságukat, hogy ennyire semmibe veszik bukásaikat és zúzódásaikat; pedig (ahogy másutt láttam), mihelyt idegen ért hozzájuk, menten felkerekedtek, fegyvert ragadtak, harcba mentek.
Észrevettem azt is, hogy erős vágy van bennük az újdonságok és változások iránt az öltözködésben, az építkezésben, a beszédben, a járásban és más egyéb dolgokban. Láttam némelyeket, akik semmi egyebet nem csináltak, csak szüntelenül öltözködtek, más meg más ruhákat véve magukra; mások újmódi épületeket terveltek ki, de rövid idő múltán le is rombolták; munka közben hol ehhez, hol ahhoz kapkodtak, majd mindent abbahagytak, állhatatlanul. Mihelyt ugyanis meghalt valaki a teher alatt, melyet vonszolt, vagy nem volt már ereje továbbcipelni, máris többen akadtak, akik ölre mentek, veszekedtek, civakodtak érte. S nem volt köztük senki, akit a többiek ki ne nevettek vagy meg ne téptek volna, ha valamit mondott, cselekedett, alkotott. Ha egyikük nagy munkával felépített valamit, s ebben kedvét lelte, máris ott termett egy másik, és felforgatott, elrontott, lerombolt mindent; nem is láttam, hogy ha valaki e világban alkotott valamit, azt egy másik tönkre ne tette volna. Voltak azonban, akik nem is vártak másokra, rögtön maguk rombolták le, amit csináltak, én meg szerfölött csodálkoztam e dőre állhatatlanságon és e haszontalan fáradozáson.
Láttam azt is, hogy sokan jártak magas talpú lábbeliben, mások pedig gólyalábakat csináltattak (hogy mindenki fölé emelkedjenek, és mindenkire fentről nézhessenek), s így sétálgattak. Ámde minél magasabbat készíttetett magának valaki, annál könnyebben felborult, vagy mások (irigységből, azt hiszem) elgáncsolták; ez pedig többükkel megesett, s így általános nevetségnek lettek tárgyai. Ilyen esetet számosat láttam.
Olyant is láttam, akinél állandóan tükör volt, és nézegette magát még akkor is, amikor beszélgetett, civódott, verekedett, gerendát görgetett vagy gólyalábakon járt-kelt; elölről, hátulról, oldalról vizsgálgatták magukat, s a saját szépségükben, alakjukban, járásukban, tetteikben tetszelegtek, és a tükrüket másoknak is odaadták, hogy reájuk nézzenek.
Utoljára pillantottam meg a közöttük minden felé settenkedő Halált: éles kaszával, íjjal és nyilakkal járkált, s mindenkit hangos szóval figyelmeztetett, hogy emlékezzék halandó voltára. Kiáltásaira azonban senki sem ügyelt, mindenki a maga badarságaival és handabandáival törődött. Ezért aztán a Halál erre is, arra is szórta utánuk nyilait: ahogy ezek eltalálták őket, úgy hullott el ifjú és öreg, szegény és gazdag, tudós és tudatlan. Akit találat ért, kiabált, sikongott, üvöltött; akik pedig arrafelé jártak és látták a sebet, kissé odább futottak, ám legott megint nem törődtek semmivel. Némelyek ugyan visszatértek, és megnézték a hörgő sebesültet, s midőn ez, a lábát kinyújtva, megszűnt lélegzeni, összegyűltek körülötte, ettek-ittak, vigadoztak, közben egyesek kissé úgy tettek, mintha elszontyolodnának. Aztán megragadták a holtat, elvonszolták, és kidobták a városfalon át abba a sötét árokba, amely a világot körülveszi. S visszatérve ismét dőzsöltek, a Halál elől azonban nem tért ki senki, legfeljebb arra ügyelt, hogy ne nézzen reá (jóllehet az minduntalan hozzájuk dörgölődzött).

Láttam még azt is, hogy akiket a Halál meglőtt, nem estek el mindnyájan, voltak, akiket csak megsebesített, bénává tett, megvakított, megsüketített, vagy az értelmüktől fosztott meg. Sebzése nyomán némelyek felpuffadtak, mint a hólyag, mások elszáradtak, mint a forgács, megint mások pedig úgy reszkettek, mint a nyárfalevél, olyannyira, hogy e sebesültek közül többen jártak rothadó és gennyesedő tagokkal, mint egészségesekkel.
És láttam futkosni sok embert, akik flastromokat, kenőcsöket, folyadékokat kínáltak e sebekre. Vásároltak is tőlük valamennyien, örvendezve és a Halállal dacolva. Ez azonban mit sem törődött velük, folyvást szórta nyilait, és leterítette még ezeket az árusokat is. Nekem módfelett keserves volt látnom, mily szánalmasan, mily váratlanul és mily különböző halállal pusztul el a halhatatlanságra teremtett ember. Főleg akkor volt ez meglepő, midőn észrevettem, hogy ha valaki nagyon is élni akar, barátokat gyűjt, foglalkozást szerez, házat épít, pénz után fut, és más módon is hivalkodik, a Halál nyila azon nyomban odaszáll és véget vet mindennek, s aki e világon hajlékot épít magának, kihurcoltatik onnan, és minden erőlködése semmibe torkoll; s amikor aztán másvalaki lép helyébe, ezzel is ugyanaz történik, és a harmadikkal is, a tizedikkel is, a századikkal is. Amidőn tehát láttam, hogy az életnek e bizonytalanságát senki nem akarja itt felérni ésszel és szívvel, s hogy a Halál torkában állván is úgy cselekszenek, mintha biztosak volnának halhatatlanságukban (ami fölötti bánatomtól a szívem is majd meghasadt), kiáltani szerettem volna, figyelmeztetni és kérni őket, nyissák ki szemüket, nézzenek a Halálra, amely már íján tartja a nyilakat, próbáljanak meg kitérni előlük: ámde megértettem, hogy ha maga a Halál a szüntelen hívásával és azzal, hogy szörnyű alakjában állandóan szemük előtt mutatkozik, semmi hatást sem tesz, az én együgyű beszédem még inkább haszontalan lenne. Mindazonáltal így szóltam csendesen: “Ó, légy könyörületes, örökkévaló Isten, amiért mi, halandó emberek, ily nyomorultak és vakok vagyunk, a saját szerencsétlenségünkre.” Válaszolt a tolmács: “Bölcs dolog lenne-e, kedvesem, ha az emberek a halál gondolatával gyötörnék magukat? Hiszen mindenki tudja, hogy nem kerülheti el, jobb hát rá se nézni, inkább törődjék ki-ki a saját dolgával, és érezze jól magát; a Halál pedig, amikor jön, akkor jön, túlesnek rajta bármely órában, sőt néha egy pillanat alatt. S azért pedig, mert valaki meghal, a többiek már ne is vigadhassanak? Hiszen egy helyébe hány új ember születik?” Erre csak ennyit mondtam: “Ha a bölcsesség ebben van, akkor rosszul tudom, mi az”; és hallgattam.
Nem titkolhatom, hogy amikor láttam röpködni a Halál nyilainak számlálhatatlan mennyiét, ez ötlött eszembe: “Ugyan hol szed magának a Halál oly temérdek nyilat, hogy sohasem fogy ki belőlük?” Jobban megnéztem, hát semmi kétség, egyáltalán nincsen neki nyila, csupán íja: a nyilakat pedig az emberekből veszi el, mindegyiket attól, akit el akar vele pusztítani. Lám, az emberek maguk gyártották e nyilakat, sőt némelyikük, merészen és meggondolatlanul, maga vitte őket a Halál elébe, ez meg alig győzte átvenni és a szívekbe lődözni az így készült nyilakat. Felkiáltottam: “Már látom, hogy igaz: Et mortis faber est quilibet ipse suae; látom már, hogy csak az hal meg, aki a mértéktelenségével, állhatatlanságával, kíméletlenségével és paráznaságával maga készítette elő a külső és belső sebeket, mirigyeket, keléseket (mert ezek a Halál nyilai). S ahogy ott figyelmesen nézem a Halált és az ő hajtóvadászatát az emberek után, megránt engem Bódulat, és mondja: “Mi az, oktondi, szívesebben nézed-e a holtakat, mint az élőket? Aki meghal, már oda van; te az életre készülj!”

-- keresztény világkép

One Comments to “Comenius: A világ útvesztője és a szív paradicsoma (1-7 fejezet)”

  1. A 6. fejezetben leirt életpálya meghatározás szemléletesen leirja azt, miként kapnak szerepet, szakmát egyes emberek a társadalomban. Ha valakinek megfelelö papirt sikerül szerezni egy hivatásról, akkor azt akkor is végezheti ha semmilyen alaptehetsége nincs rá. Ha pedig fiatal korától kezdve érzéke van neki egy bizonyos dologhoz, viszont nem sikerült beszereznie a hivatás elvégzésére felhatalmazó dokumentumokat, akkor rákényszerül, hogy olyasmivel keresse meg kenyerét amit csak kinlódva végez el, mivel nem a természetadta munkakörében kell munkálkodnia. Boldog az az ember akinek munkája megegyezik hivatásával. Soha életében nem kell dolgoznia, mivel a munkavégzését nem fogja teherként átélni.

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)