Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza » Csáth Géza: Eroica

Csáth Géza: Eroica

23 április 2013

csath geza02 1887-1919Bálba járó húgaim és unokahúgaim, de egyéb leányismerőseim között is – akiket közösen jellemez, hogy mindannyian undorodnak a chipre szagától, melyet a kabátom kihajtóján gyanús nevetések között már többször kiszagoltak – sokat hallottam beszélni a báróról, aki főhadnagy a huszároknál, és remekül táncol.

Átmulatott báli éjszakák után, ha összejöttek és behúzódtak sugdosni a kis szalonba, sokszor megütötte a fülemet:

– A báró.

– Igen, a báró!

A ki nem aludt, sápadt arcú, kócos lányok között az alkonyati lusta félhomályban mintha valami kéjes ábránd szellője lebbent volna el. Föllelkesültek. Dícsérték a báró táncát, alakját, az atillájának kék színű posztóját, melyre egyszer – egy pillanatra csak, hogy érezze, milyen sima – a legfiatalabb szőke kuzinom: Judit, a fejét rá is hajtotta. Ezt Iréntől tudom, a Judit nagynénjétől, aki csak tegnap beszélte el nekem, amikor – mint mondotta – “már úgyis lehet”.

Valóban, amikor először nekem a bárót megmutatták, rögtön tisztában voltam, hogy nem tartozik a közönséges katonatiszt-báli-hősök típusába. A remekbe készült lakkcsizmákban úgy taposta az aszfaltot, hogy az embernek, ha értett a dologhoz, elállt a szeme-szája, mert nem tudta egyhamarjában elgondolni ennek a különös, kimondhatatlanul könnyed és előkelő járásnak anatómiai lehetőségeit. Kicsiny, sápadt arcán az orr, egyedül az orr volt félreismerhetetlenül zseniális szabású, a szeme közönséges szürke szem, az egész arc leborotvált, és vékony ajkai lefelé konyultak. (Kissé, nagyon kissé. Dacosan vágyóan.) A haja sötétszőke, oldalt elválasztva.

Jól megnéztem. Amint elhaladt mellettem, megcsapott a belőle áradó parfűm illata. Különös illatszert használt; első pillanatban csodálatos finomnak találtam, valami soha meg nem ütött szagbillentyűt mozgatott meg az orromban – azután lassan múlott el a hatása, míg végre csak sejteni lehetett, akárcsak a halk, mindjobban távolodó vonószenekar hangját.

Nagyon tetszett nekem a báró, bár – mit tagadjam – azelőtt nagyon ellenszenveztem vele. Hallottam róla a sok dícséretet (ez magában is bosszantó), továbbá hallottam egyet-mást; hogy például a báró asszonyokkal nem foglalkozik, csupán lányokkal. Fehér ruhás, pihegő lányokkal, akiknek, amikor visszanéztek a szürke szemeibe, hideg borzongás fut végig a fehér hátukon, és könyökig a karjuk is libabőrös lesz.

… És megtudtam, hogy a báró mért használ olyan teménytelen sok parfűmöt.

De erre csak akkor jutottam, amikor már mindent egybevetve tiszta és érthető lett előttem a báró alakja. Ez az ember meg akarta élni életének utolsó napjait – mert csak hónapok voltak már neki hátra – és kidolgozta magának a dolgot. Csupa kontraszttal. És mert az ő élete egy rémes elmúlásé volt – elment a nevető, az életkíváncsi lányokhoz. Semmi se kellett neki a testükből – hiszen vérének minden harmadik cseppje meghalt már -, megelégedett azzal, hogy megejtette a lelkét valamennyinek.

Ó, a teste csupa gyengeség, lázas bágyadtság volt. Parfűmözni kellett magát, hogy ne érezze senki rajta a betegszagot. És ő kikereste a világ legfinomabb illatszerét, és azzal árasztotta el a ruháját. Nagy, bő bricseszeket viselt. A legutóbbi időben erősen vattáztatnia kellett a blúza vállait is, mert napról napra fogyott a húsa. A nyár utolsó báljára, amelyet a fürdőn szeptember első szombatján tartottak, elmentem. Híreket hallottam, hogy a bárónak már csak napjai vannak hátra, másfelől Judittól sikerült megtudnom, hogy biztosan ott lesz. Megígérte neki a báró. És a báró gavallér!

A nagy verandán, ahol a fürdővendégek és a bálozók vacsoráztak, kékes fényű ívlámpák égtek, és a szeptemberi nedves, kora őszi köd mintha még kékebbre színezte volna a levegőt. A lányok vállai hideg fényben csillogtak, és bepillantottak a bálterembe, ahol vörös villamos körték ontották a fényt. Zaj nélkül vacsoráztak szerte az asztaloknál. A lányok és a fiúk szemei minduntalan találkoztak. Judit a bárót várta, és nővérei, Irén és Gitta, akik másokat vártak, jól észrevettem: tulajdonképpen szintén csak a báróra gondoltak. Egyébként senki se szólt egy szót se. A cigány is a legcsendesebb nótákat szedte elő.

Végre megkezdték a táncot, nem volt több tizenkét párnál, és akkorra megérkezett ő is. Majdnem fölkiáltottam, ahogy az allée végén megláttam derengeni a kék blúzát. A sötétben gubbasztó barna fák között mintha csodálkozó susogás suhant volna végig. Bámulatos energia és jókedv ült a báró arcán – szép fiatal arcán -, pedig az inai a térdéig roskadoztak, és homloka gőzölgött a láztól. A teraszt elborította a parfűmje, és sarkantyúja fölverte a fázós őszi mélázást, amelyben mindenki egy pillanatra elmerült. Az arca tisztára volt borotválva, és a szembogarai csillogtak. Atropint csepegtetett beléjök – ezt könnyű volt megállapítani. És én azt hiszem, hogy vékony ajkait is kifestette.

Többször benéztem a bálterem ablakán. Nem volt a teremben por, és kurjongatás se hallatszott. Láttam a bárót táncolni. Gyönyörűen, finom lebegéssel táncolt a fényes parketten, odasimult a lányokhoz (nem tudtam rá emiatt haragudni), és egészen az arcukba sugdosott. Minden lánnyal táncolt. Láttam, amint sorba szédültek el a parfűmjétől, és részegen hunyták le a szemeiket, és hajtották hátra nyakukat. Időnként kijött a báró a verandára, és kevés pezsgőt ivott, azután egy kicsit leszaladt az allée-ra, és lenézett a tóra. Abban a pillanatban jött fel a nádas sötétkék foltja mögött az újhold karcsú sarlója. A báró egy percig mozdulatlanul nézte. (Micsoda művészettel éli végig ez az ember utolsó óráit is. Kiélvezi a szeptemberi holdfeljöttét, mint egy egészséges – csak kicsit neuraszténiás – és az egyetemen bölcsészetet hallgató lírai költő.)

Mikor cigarettázva visszajött, egy francia verset mormogott. De hamarosan eldobta a cigarettát, és visszament a bálterembe. Édes szép dolgokat mondott a lányoknak, valami tehetetlen vággyal ölelte őket vékony, fehér keze, és ragyogó szemeivel a szívükbe nézett.

Reszkettek, és hozzásimultak mindannyian.

Éjfél után már minden tánc után kijött inni, és nagyon sápadt volt. – A térdeiben nem tudta titkolni a rogyadozó gyengeséget.

Valami hihetetlenül nagyszerűnek, hősinek tűnt föl előttem ekkor a báró. Vékony arcán vonaglottak az izmok, bájos tűz ült a szemeiben, és ahogy suttogott a rekedt hangján, olyan szépen, kedvesen mozgott a szája…

Mindezt ő egy napon gondolta ki! Ez kétségtelen; amikor a művelt és cinikus emberek okosságával belátta, hogy neki, mint bárónak és huszár főhadnagynak immár nincs mit tenni az életben. Ez a báró egy megalkuvásokhoz nem hajló, drámai hősnek született! Igen, kigondolt előre mindent. Hogyan állít ő emléket foszló, porladozó alakjának annyi szépálmú leányfejecskében?

Sorban kigondolta a dolgokat… Bálokra fog járni. Ahol mindenki csak őt nézi, ahol elámulnak előkelő mozdulatainak láttára. Ahol az emberek bután bizalmaskodva és vihogva beszélnek – ő finom, elmés és mosolygó lesz. És csupa befűzött lány (csak igen kevéssé kivágva), akinek báli ruháit és fehérneműit is aznap délután még otthon vasalták, s akik szívdobogva gondolnak arra a pillanatra, amikor az ő egészséges, fiatal testüket átöleli a báró, az édes beszédű, elegáns, szőke báró.

Igen, át fogja ölelni sorvadó izmaival, amelyben a rothadó vér már mind lassabban kereng. Át fogja ölelni üde fiatalságukat az ő halálba menő testének megmaradt, roncs, hazug vágyaival!… De ők ne sejtsék, hogy egy szerencsétlen ember táncolja velök haláltáncát. Csak azon a reggelen, amikor majd megtudják, hogy az ő szemei kinyíltak, hogy neki, a szép, a kedves bárónak – aki olyan finom és illatos volt mindig, de aki igazán semmi illetlent nem tett (nem is képes ilyenre igazi úriember!), ha csak egy-egy gyöngéd szorítást a reszkető csuklón, egy-egy finom simítást a bársonyos karon ide nem számítunk… Igen, ha meghallják, hogy neki, a szép, kedves bárónak immár vége: akkor mindannyian könnyezni fognak, és nem feledik el őt – a legjobb táncosukat – még akkor se, ha ötgyerekes anyák lesznek.

Mindezt akkor gondolta el a báró. Ezt nem találtam ki, ennek igaznak kellett lenni.

Judittal táncolt a legtöbbet. Judit volt a bálban a legfiatalabb lány. Tizenöt éves, és csupán egy homlokkal alacsonyabb a bárónál. Gyönyörűen táncoltak. Judit szinte feküdt a férfi karjaiban, és szőke haja hozzáért a vállához. A báró pedig folyton beszélt, holott láttam, hogy minden egyes izmát csak rettenetes erőfeszítéssel mozgatja.

Három óra felé már harmat kezdett leszállni a párás, langyos, szeptemberi éjszakában. Néhányan haza készültek a vasúttal, és el is mentek. Csak négy vagy öt család maradt még ott. De a cigányok azért muzsikáltak. A báró nagy pénzeket osztott szét köztük, és föltétette a szordínókat.

Bölcs, szép és művészi halálbamenés!

Hallottam, hogy színészek, akik a színpadon gyönyörűen haldokoltak: az igazinál kellemetlenül, nehezen és többnyire a művészek csúnya, tehetetlen élniakarásával pusztulnak el. Mintha az ő művészetük nélkül a világ meg nem lehetne! A báró bölcsebb volt. Minden filozofálás nélkül, ösztönszerűen rájött arra, hogy meg kell halnia, és hogy szépen kell meghalni. A szép halált nem a kadétiskolában tanulta a tanáraitól, kik közül egy kövér és kopasz százados egyszer valóban elő is adta, hogy “Hogyan kell a hazáért dicsően meghalni?” Ez a kérdés tisztán zenei élményei révén vetődött fel benne. Valamikor Bécsben és Pesten sokat járt az Operába; és nem egy éjjel, mint fiatal tiszthelyettes álmodta, hogy őt, mint Siegfriedet temetik. Ezer tagú zenekar ordító fortisszimója siratja a vasba öltözött óriás hőst, és a lovát fekete posztóban vezetik. Arany kandeláberekben ég a tömjén, az asszonyok sírnak, és az arca fenn a magas ravatalon nyugalmasan néz a kék, tiszta égre.

Most erővel Chopin-mazurkát akart húzatni, és mivel a cigány egyet se tudott, hát végre beleegyezett egy régi, de kedves valcerbe, amelyet gyermekkorom óta nem hallottam sehol. Kétszer megállította a zenét, hogy “csendesebben és lassabban”.

Judittal táncolt. Bosztont táncoltak. Judit csodálatosan járta. Odaadóan és könnyedén lépkedett, kipirult az arca, oldalt hajtotta szőke fejét, és szemeit lesütötte. A cigány olyan halkan és finoman játszott… hogy önkéntelenül is Baudelaire egyik sora jutott az eszembe:

“Zokog a tört szív, mint a hegedű.”

Azután látom, hogy a báró meghajtja magát Judit előtt. Sietve kijön. Az asztalnál fölhajt egy pohár pezsgőt. Fehér az arca, mint a fal. Megtámasztja a homlokát a kezével. Erőltetve mosolyog. – A zsebében cigarettát keres. Egyszerre lehanyatlik a keze. Azután kisiklik a feje alól a másik könyöke is. Ő maga meg levágódik a földre.

Odarohantam és kigomboltam mellén a kabátot. A szíve már nem vert. A rettentő izomerőltetés miatt a teste pár pillanat alatt már csaknem merev volt. Kinyújtottuk. Én egy asztalkendővel felkötöttem az állát, egy másikkal a szemét. Csak azért tettem ezt, mert tudtam, hogy a báró romantikus, mint mi annyian: akik mind kívánjuk, hogy bekössék a szemünket és föl az állunkat.

Benn a cigány tovább játszott. Beüzentem, hogy játsszanak; ez a báró utolsó kívánsága. A lányok összeverődtek egy sarokba. Kivörösödve néztek egymásra, azután lassanként mindannyian titkolózás nélkül sírni kezdtek. Künn a tavon hajnali kék, őszi párák ültek. Hideg szürkület nehezedett az allée-ra. A fák dideregni kezdtek, amikor vittük a bárót a rendőrszobába. A fasor végéről visszanéztem.

A teremben, mint kisírt szemek, vörösen pislogtak a lámpák, halkan szólt a zene, és az ablakon fehér ruhás lányalakok bámultak utánunk.

-- próza

One Comments to “Csáth Géza: Eroica”

  1. szép halál. vajon az enyém milyen lesz?

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)