Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- vers » Csoóri Sándor: Menekülés a magányból

Csoóri Sándor: Menekülés a magányból

6 március 2016

Csoóri SándorHázakat emelt körém a sötétség –
s a házakban nem lakik senki.

Fákat ültet körém a képzelődés –
s a fáknak nem támaszkodik senki.

Gyerekkoromból egy fekete kutya
szaglászgat erre, habos a szája széle,

fölnéz az égre
s üres az ég, akár egy kinyalt kutyatányér.

Nevetnem kell ezen a buta magányon,
mint egy kitalált állatfajon,

nem ezért születtem én a világra,
nevetnem kell hát magamon.

Egyetlen titkom van csak: szeretek élni!
Nem takargathatom tovább, mert elmúlik az élet.

A képzelt fák közé tévedjen be a Nap
éles fejszével és sikoltó körfűrésszel.

Szükségem van az ifjúságra,
mint útlevélre az utazónak;

szükségem van a kezetekre,
hogy minden magányt leromboljak;

a szátokra, hogy a megromlott
igazságokat porba köpjem –

elvész a föld, ha nem élhetek
boldogítóan s vakmerően.

Utak röppennek el szemem előtt,
mint éjjel fénycsóvás bogárkák –

El kell indulni minden útra,
az embert minden úton várják.

Nincs halálos érv a maradásra,
csak a találkozásra s a kalandra –

Jegenyék, zöld, zöld szökőkútjaim,
záporozzatok tavaszt a magasba!

 

 

 

 

 

 

-- vers

Nincs hozzászólás to “Csoóri Sándor: Menekülés a magányból”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)