Kezdőlap » - I R O D A L O M » -- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata » Dánielné Lengyel Laura: A vidám fiú

Dánielné Lengyel Laura: A vidám fiú

29 november 2010

I.

Önök bizonyára mindnyájan ismerték a kis Bodon Pált. Sápadt, vértelen, keskeny, kis arcát mindenütt ott mutogatták, a hol az emberek tolongtak, lármáztak, kacagtak; szóval, a hol valami kis mulatságra volt kilátás. A tíz éves, sápadt fiút néha egy csodálatosan szép, fekete asszonnyal látták; ez a hatalmas, büszke szépség volt az édesanyja. Máskor meg egy impo­náló tekintetű, császárszakállas úr vezette kezénél fogva. A hordárok és bérkocsisok minde­nütt lekapták előtte kalapjukat és Pali, a ki alapjában véve blazírt volt, mint egy negyven éves francia márki, ilyenkor mindig megjegyezte:

– Látod, papa, ez a dolog igazán érthetetlen előttem! A szegény emberek mindig tisztelik a gaz­da­gokat, pedig a gazdagok semmit sem adnak nekik, csak éppen megengedik, hogy bámulják őket. Miért hajlonganak ezek az emberek itt előtted? Te mindig az inasokat küldöd el, ha valami üzenni valód van és sohasem ülsz bérkocsira.

Bodon Károly elkomorodott, nem szerette, ha fia ilyen gondolatokkal foglalkozik. Ez idő szerint őt tartották Magyarország legpénzesebb emberének s a fiának forradalmi gondolatai kissé nyugtalanították.

– Te még kis gyermek vagy, édes fiam, de ha majd meg fogsz nőni…

Pali udvariasan, de végtelenül fáradt s unott arccal vágott közbe:

– Tudom, papa, hát akkor várjunk… Én ráérek, igaz, hogy kissé nehezen növök, az osztályban a fiuk mind nagyobbak egy fejjel, mint én.

Bodon Károly elsápadt. Ez az egy dolog volt, a mi a hatalmas pénzembert kiforgatta nyugal­mából. Valami földöntúli, fölfoghatatlan nagy érzéssel imádta egyetlen gyermekét. Nem apja, de rabszolgája volt ennek a kis vézna testnek, mely szemlátomást, napról-napra, sorvadt ott abban a fényes palotában.

– Talán fáradt vagy? – kérdezte és aggódva hajolt a fiú szőke feje fölé. – Ne ülnénk kocsiba?

És mosolyogva tette hozzá:

– Akkor legalább nem fog bántani, hogy ingyen köszönnek a szegény bérkocsisok.

A fiu azonban, mintha nem hallotta volna apja kedveskedését, unottan, fáradtan mondta:

– A mint akarod, papa… Nekem mindegy… Minden mindegy…

– Valamit csinálnunk kell, – mondta Bodon Károly a feleségének este.

– De mit, de mit?

A hatalmas, szép asszony össze volt törve és remegett egész testében, hiszen Paliról volt szó.

– Talán utazni mennénk? – mondta pár pillanat múlva a férj.

– Tavaly egész évben a világot jártuk vele, hiszen emlékezhetik.

– A jég, a kocsizás, a társaság?…

Az asszony csak kezével legyintett és a férj szomorúan lehajtotta fejét.

– Az ön kötelessége, hogy segítsen rajtunk, – mondta Bodon Károly háziorvosuknak, a hírneves, sima modorú, elegáns professzornak. Durván, keményen, követelően beszélt. A nagy lelki izgalomban lefoszlott róla az a sok hazugság, a mi a modern civilizáció és a jó társaság­ban való forgás közt ragadt reá s íme annak mutatkozott, a mi alapjában volt: önzőnek, erő­szakosnak, hatalmasnak; ki hozzá volt szokva, hogy mindent megvegyen pénzért, a mit csak megkíván. Milyen gaz kajánság a sorstól, hogy életének legforróbb, leghőbb vágyával szem­ben tehetetlenül, lecsüggesztett karokkal kell állnia. Kívánt-e valamit valaha oly forrón, mint egyetlen gyermeke halvány arcára egy kis pirosságot, egyetlen gyermeke ajakára egy édes, derült mosolyt varázsolni?!

A szép asszony kissé restellte férje durvaságát és enyhíteni akarta valamivel a kínos jelenetet.

– A fiú valósággal melankolikus, tanár úr, – mondta halkan, kezét összekulcsolva.

A professzor hideg arcáról egy pillanatra sem tűnt el az udvarias mosoly.

– Még ha egyenesen engem vonnak felelősségre a gyermek állapotáért, akkor sem teszek egyebet, minthogy némán meghajlok a szemrehányó szavak súlya előtt. Bánatba merült szü­lőkkel sohasem szoktam vitatkozni, önöknek, ha bánatra nem is, de aggodalomra minden­esetre van okuk.

Hallgatott egy percig, aztán folytatta:

– Nem is tudom, hogyan kezdjek ennek a különös dolognak a magyarázatába. A mi önt illeti, Bodon úr, megmondhatom, – mert hiszen ön maga sem szokta titkolni, – tisztán a maga erejé­ből, a maga energiája, talentuma, fizikai és lelki munkásságának árán vívta ki ezt a szédítő polcot, a melyen ma áll. Ereje megtízszereződött a súlyos és kemény csatákban, minden túlzás nélkül állíthatom, hogy az ön szervezete ma is húsz esztendős. A mi pedig a nagyságos asszonyt illeti, ő egy boldogabb kornak véletlenül közénk tévedt gyermeke. Nem szokásom sem a bókolás, sem a hazugság, de ilyen abszolút tökéletességű asszonyok, a mi degenerált időnkben csak ritkán születnek. A kis Pali, szerencsétlenségére, már a mi időnk gyermeke. Meg vagyok róla győződve, hogy nem leli életének a célját. Ezt persze bajos megkeresni a számára. Gyermek, asszony, férfi, mind-mind magában kell, hogy ráakadjon. Ezt a kétségbe­ejtő tétovázást, ezt a bűnre, vagy öngyilkosságra vezető határozatlanságot mostanában sok fiatal léleknél látom, de…

– Nem tud segíteni rajta?

A professzor megrázta fejét.

– Én nem. Hanem keressenek mellé játszópajtásnak valami szegény, jókedvű, ügyes, kis fiút, lehetőleg messze vidékről, faluról… Talán egy egészséges, vidám lélek meggyógyítja a fiukat.

– De ha nem tudja meggyógyítani? – tűnődött Bodon úr.

– Meg fogjuk próbálni! – határozta az asszony.

Így került be Sámy János a Bodon-palotába.

II.

Egy tiszaháti, kis faluból hozták föl. Valami szegény kálvinista papnak a hetedik gyermeke volt. Kerekfejű, barnapiros arcú, tüzes szemű magyar gyerek. Az ajka vérpiros és édesen, szeretetreméltóan dacos. Csodálatosképpen a szeme mindig nevetett, az ajka meg makacsan és keményen simult egymásra. Ha Budapest utcáin végigment, mindenki utána fordult: ejnye be csinos, furcsa gyerek! Mindenféle jelzőt sorra próbáltak, csak egy nem jutott eszükbe, hogy a kis Sámy János a legtipikusabb és legtisztább magyar arc, milyet ma már csak lent, a magyar Alföldön, a fehérre meszelt, vöröscserepes házakban lehet találni.

A kis fiút idegennek, különösnek találták, de nagyon megszerették. Össze-vissza két évvel volt idősebb, mint Bodon Pál, de zömök, erős termete után ítélve, mindenki tizenöt évesnek tartotta. Nem látszott rajta sem félénkség, sem elfogultság, egy kicsit szomorú volt, de ezt is titkolni igyekezett.

Bodonné megcsókolta a homlokát:

– Édes jó gyermekem, legyen kedves a mi kis Palinkhoz, s mi nagyon fogjuk szeretni magát.

Pali figyelmesen, gúnyos mosollyal nézte az idegen fiút, a kit azért hoztak föl Pestre, hogy őt mulattassa. No lássuk, mint fog hozzákezdeni!

Nem volt rossz szívű, de leplezetlen kárörömmel várta, hogy mit fog csinálni az idegen fiú.

A kezdet nagyon rosszul sikerült. Sámy János fölült ágyában és sóhajtozni kezdett:

– Mi bajod? – kérdezte Pali csodálkozva.

– Semmi, – felelt a falusi fiú, de gyanúsan fojtott volt a hangja.

– Hogyisne! Hiszen te sírsz!

Nagyon különösnek találta, hogy a gyermek, kit az ő vidámítására hoznak föl, mindjárt az első este pityergésen kezdi. Annyira elcsodálkozott, hogy odaült az idegen fiú ágyának szélére.

Sámy Jánosnak csakugyan könny ragyogott a szemében és Pali kedveskedve simogatta meg karját.

– Bántott valaki? Nekem megmondhatod.

– Nem bántott senki.

Pali gyorsan odabujt János mellé az ágyba és gyöngéden meglökte könyökével az idegen fiu oldalát.

– Látod, milyen szamár vagy! Ha akarnád, én jó barátod lennék. No!…

Egészen fölizgatta a faggatás. Ha Bodonék e pillanatban látják, semmi esetre sem ismerik meg benne a mindig unatkozó, mindig egykedvű Palit.

Jancsi végre is kibökte:

– Arra gondoltam, hogy odahaza most mondja el az esti imádságot az édesapám. Édesanyám meg Piroska ott ül az asztalnál és…

Elfúlt a hangja. Pali szeretettel simogatta:

– No-no, azért ne sírj, azért nem kell sírni.

Kedvesen, ügyesen, élénken kezdett beszélgetni az idegen fiúval, mintha őt fogadták volna föl annak a mulattatására.

– Az én apám is jó ember. Az anyám pedig máris szeret téged. Én is szeretlek. Igaz, eleinte dühös voltam, azt hittem, hogy egész nap vigyorogni fogsz. Az olyan utálatos! Egyszer, mikor Norvégiában utaztunk, a hajón volt egy matróz, olyan hangosan és durván kacagott, hogy én mindig bedugtam a fülemet.

Sámy János letörölte könnyeit.

– Te már utaztál hajón?

– Te még nem?

– Nem, én még csak Debrecenben voltam, egy vásáron. Oda vasúton kell menni. De ha nagy leszek és pénzem lesz, mindig utazni fogok.

Pali megvetőleg legyintett kezével.

– Hadd el, olyan unalmas.

– Unalmas?! Ha nekem pénzem lesz, veszek egy hajót, magam leszek a kapitánya. A vitorlákat fölvonjuk, a szél zúg, a tenger hullámzik, jön a vihar! Én nyugodtan ott fogok állni a hajó födélzetén. Keresztbe fonom a karomat és harsány hangon kiáltom: a mentőcsónakokat el kell oldozni! Először a gyerekek és az asszonyok szálljanak be, aztán a többi utas, végre a matrózok. Utoljára maradok én! Nyugodt, lassú, határozott léptekkel hagyom el a hajót. A csónakba fölszállok és tisztelgek a süllyedő roncsnak, míg csak el nem nyeli a tenger, azután – Palinak kigyúlt az arca:

– Persze, jó is lenne! Csakhogy nem minden hajó süllyed ám el!

– Az enyém el fog süllyedni, én biztosan tudom.

Pali pár pillanatig habozott, aztán közelebb hajolt Jánoshoz:

– Vigyél engem is magaddal!

– Mindenesetre, – bólintott János komolyan. – Azt hiszem, hogy a kormányosi állást igen jól be tudnád tölteni. A kormányosnak majdnem olyan fontos szerepe van hajón, mint magának a kapitánynak. Mert, látod, mi hajótöröttek, a mentőcsónakkal tovább evezünk. Élelmiszert természetesen keveset vihetünk magunkkal. Harmadnapra kifogy minden, csak három darab kétszersült és egy üveg rum marad meg, ezt kiosztjuk a nők és a gyermekek között.

Pali fejét rázta:

– Minek a nőknek és gyermekeknek rum?

Jánost szemmel láthatólag bosszantotta az ellenkezés.

– Hajótörés után nem szabad finnyáskodni senkinek, értetted? Különben is a kapitánynak ilyenkor föltétlen joga van mindenkit főbe lövetni, a ki nem engedelmeskedik.

– No, hiszen nem azért mondtam, – védekezett Pali.

– Kérlek, itt nem lehet finnyáskodni, locsogni, fecsegni! A legénység már nagyon éhes. Sorsot húznak, hogy a kinek neve kijön, azt fölkoncolják és megeszik. Egy ártatlan kis gyermeknek kell a kalapba nyúlni s a szerencsétlen, tulajdon édesapja nevét húzza ki.

– Irtózatos, – mondta Pali és elrejtette arcát a párnába.

János büszkén fölemelte a fejét:

– Csak légy nyugodt! Én kirántom harminckét lövetű revolveremet…

– A revolver csak tizenkét lövetű lehet.

– Az enyém harminckét golyós lesz és punktum! Kirántom és így szólok: „A ki meg mer moz­dulni, az halál fia!” A legénység morog, de engedelmeskedik. E pillanatban a kormányos…

– Már mint én, – vágott közbe csillogó szemmel Pali.

– Igen, te! Te elkiáltod magad: „Föld, föld!” Mi mindnyájan kikötünk egy szigeten, ott bőven találunk ennivalót. Fájdalom, alig pihenhetünk egy óráig, már megrohannak bennünket a bennszülöttek, az emberevő pápuák…

– Mi legyőzzük őket.

– Kevés harc után hatalmunkba ejtjük a törzsfőnököt, Véres Kéz-t.

– És fölkoncoljuk?

– A legénység föl akarja koncolni, én azonban megkegyelmezek neki, de csak úgy, ha istenük, a nagy Hulu előtt, megesküszik, hogy soha többé nem esznek emberhúst és nem bántják a hajótörötteket. Ezután a bennszülöttek segítségével egy hajót készítünk magunknak és elindu­lunk az északi sark felé.

Palinak újra kétségei voltak.

– De vajon meg tudják-e csinálni majd a hajónkat? Ehhez sok szerszám kell, ilyesmit nem találunk a bennszülötteknél.

– A ki nem bízik bennem, az maradjon itthon, – mondta János gőgösen.

– No-no, azért ne haragudjál, hiszen én bízom, csak szeretném tudni, láttál-e már hajót?

– Nem én, nem láttam soha, de azért csak bízd reám a dolgot. Az északi sarknál majd meg fogunk akadni és korcsolyán megyünk tovább.

– Hagyjál békét a korcsolyázásnak, az olyan unalmas. Mindennap ki kell mennem a miss-szel a Városligetbe, már az életemet is meguntam miatta.

– Nekem van egy fakorcsolyám, magam csináltam. Aztán repülök, repülök, hogy belekábul a fejem. Aztán, gondold el, az északi sarknál szembe jön velem egy jegesmedve, leteper. Én odakiáltok neked: „Lőj közénk, pajtás, inkább a te golyódtól akarok meghalni, mintsem ez a vadállat tépjen szét!” Te célozol –

– És a jegesmedve szívén megy keresztül a golyó, ugye, János? Neked nem lesz semmi bajod.

– Nem lesz, ha vigyázol. Csak arra ügyelj, hogy izgatott ne légy és a kezed ne reszkessen, akkor mindennek vége.

– Ügyelni fogok! Milyen kár, hogy a városligeti tavon nincsenek jegesmedvék.

– Az nem tesz semmit. Itt jól begyakoroljuk magunkat a korcsolyázásba, aztán teljesen föl­készülve indulunk az északi sark felé. De elébb kimegyünk a városba is. Itt Budapesten olyan sok szépet lát az ember.

– Hiszen te még nem jártál soha Budapesten.

– Nem, de azért tudom én, itt van a Lánchíd…

Pali nem tudta elképzelni, hogy mi nézni való lehet a Lánchídon?

– Igen, meg a Duna-part! Aztán Buda! Aztán megnézem a királyi palotát, talán megláthatom a királyt is…

– A király Bécsben lakik, – magyarázta Pali.

János mintha elkedvetlenedett volna egy percre.

– Aztán kimegyünk az Andrássy úton a Városligetbe.

Pali bámulva nézte barátját.

– Te, én mind ismerem ezeket a helyeket és soha semmi szépet nem látok rajtuk.

– Mert nem nézted meg őket jól! Látod, te vademberekkel sem találkoztál a tengeri úton.

– Igaz, – hagyta helyben szomorúan Pali, – de talán ha veled megyek…

Erősen átölelte barátja nyakát, mintha többé el sem akarná ereszteni maga mellől ezt a vidám, tüzes, csapongó lelket. Ő, a ki mindent ismert, mindent látott, mindent megunt, ennek a fiúnak naiv, tapasztalatlan, romantikusan csapongó lelkén keresztül nézve, újra szépnek, derültnek, édesnek látta a világot és az életet.

-- próza, Irodalmi próza - Rieger Ilona rovata

Nincs hozzászólás to “Dánielné Lengyel Laura: A vidám fiú”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)