Kezdőlap » - F I L O Z Ó F I A » -- VALLÁSBÖLCSELET » --- Hume: Dialógusok... » David Hume: Dialógusok a természetes vallásról (Bevezető)

David Hume: Dialógusok a természetes vallásról (Bevezető)

15 október 2010

Figyelemreméltó dolog, kedves Hermippusom, hogy, bár a régi filozófusok tanításuk legnagyobb részét dialógusok formájában hagyták ránk, újabb korokban ezt a módszert a filozófusok csak ritkán alkalmazzák, és azoknak is csak ritkán sikerül, akik megpróbálkoznak vele. A pontos és szabályos érvelés, amit ma várnak a filozófiában a vizsgálódóktól, természetszerűleg hajtja a filozófust a módszeres és didaktikus kifejtés irányába, afelé a módszer felé, amelynél közvetlenül, minden bevezetés nélkül elmagyarázhatja a vizsgálódás végkövetkeztetését; azután pedig anélkül, hogy bármi is megzavarná, vezetheti le a bizonyításokat, amelyeken az alapul. Társalgás formájában filozófiai RENDSZERT nyújtani nemigen tűnik természetes dolognak; és jóllehet aki dialógusokat ír, az kétségkívül azt szeretné, hogy a közvetlen előadói stílustól eltávolodva szabadabb hangulatot kölcsönözzön a műnek, s elkerülje azt a látszatot, hogy itt szerző és olvasó állnak szemben egymással, ugyanakkor hajlamos – így még kényelmetlenebb helyzetbe jutván – a tanár-diák viszony képzetét kelteni művével. Ha pedig a vitát olyan módon mutatja be, ahogyan az egy jó társaságban szokott folyni, amikor a beszélők több témát is felvetnek, és egyikük sem nyomja el a másikat, akkor gyakran oly sok idő fecsérlődik a bevezetőkre és az átmenetekre, hogy az olvasó úgy érzi: a dialógusforma minden szépsége sem kárpótolja őt a rendszeres, tömör és pontos kifejtésért.
Vannak azonban bizonyos témák, amelyek kifejtésére a dialógus-forma különösen alkalmas, és ahol még mindig előnyben részesítendő a közvetlen és egyszerű tárgyalás módszerével szemben.
Amikor olyan tanításról van szó, amely olyannyira nyilvánvaló, hogy aligha vitatkozhatunk rajta, ámde ugyanakkor annyira fontos, hogy nem lehet elég gyakran kifejteni, akkor az ilyen téma, úgy tűnik, megkívánja, hogy ezen a módon tárgyaljuk; ilyenkor a stílus újszerűsége kárpótol a tárgy jólismert voltáért, a társalgás elevensége erősítheti a tanítás erejét, és nem tűnhet sem fárasztónak, sem fölöslegesnek az, ha a különböző szereplők, jellemüktől függően más-más fényben világítják meg ugyanazt a tárgyat.
Másfelől viszont bármely olyan filozófiai kérdés esetében, amely olyannyira homályos és bizonytalan, hogy az emberi értelem nem juthat vele kapcsolatban semmiféle egyértelműen meghatározott álláspontra, ha egyáltalán tárgyalnunk kell, akkor úgy tűnik természetszerűen vezet ez bennünket el a dialógus és társalgás módszeréhez. Értelmes emberek álláspontja is indokoltan különbözhet egymástól ott, ahol pozitív véleményt senki sem támaszthat alá ésszerű érvekkel: egymással ellentétes érzelmek a tárggyal kapcsolatban, még ha semmiféle döntésre sem jutunk, akkor is kézenfekvő szórakozást nyújtanak nekünk. Ha pedig a tárgy különös és érdekes, akkor a könyv bizonyos értelemben egy jó társaságba vezet el bennünket; egyesítve így az emberi élet két legnagyobb és legtisztább élvezetét: a tanulást és az emberi társaság élvezetét.
Szerencsére éppen ezek a jellemvonásai a TERMÉSZETES VALLÁS kérdésének. Mert milyen igazság lenne olyan nyilvánvaló, olyan bizonyos, mint Isten léte, amelyet a legsötétebb, legtudatlanabb korokban is elfogadtak az emberek, és amelyre az emberi szellem legnagyobbjai törekedtek – becsvágyó módon – mindig új bizonyítékokat és érveket találni? Melyik igazság lenne olyan fontos, mint ez, amely összes emberi reményeinket táplálja, amely az erkölcsiség legbiztosabb alapja, a társadalom legszilárdabb támasza, s az egyetlen olyan alapelv, amelynek soha, egy pillanatra sem szabadna hiányoznia gondolatainkból és elmélkedéseinkből? Azonban amikor tárgyaljuk ezt a nyilvánvaló és fontos igazságot, milyen homályos kérdések merülnek fel, ennek az isteni Lénynek a természetét illetően; tulajdonságaival, rendelkezéseivel, gondviselésének tervével kapcsolatban? Ezek a kérdések mindig az emberek vitatkozásának tárgyai voltak: ezeket illetően az emberi értelem nem jutott el soha semmiféle biztos, határozott álláspontra. Azonban ezek a kérdések annyira érdekesek, hogy nem tartóztathatjuk meg magunkat attól, hogy velük kapcsolatban szüntelenül vizsgálódjunk; még akkor is, ha mindezidáig csak a kétely, a bizonytalanság és az ellentmondások szövevénye volt az eredménye még legalaposabb kutatásainknak is.
Nem túl régen ismét észre kellett ezt vennem, mivel, mint rendesen, a nyár egy részét CLEANTHES-szel töltöttem, és jelen voltam ama beszélgetéseinek PHILO-val és DEMEA-val, amelyekről később egy kis vázlatos beszámolót tartottam neked. Kíváncsiságodat szavaim annyira felszították, hogy most be kell, hogy mutassam neked pontosabban, részletesen is érveiket a természetes vallással kapcsolatban, valamint azokat a különböző filozófiai rendszereket, amelyekkel előálltak ebben a szerfelett bonyolult és kifinomult érvelést igénylő kérdésben. A hármójuk jelleme közötti figyelemreméltó kontraszt tovább fokozta várakozásaidat, mikor szembeállítottad CLEANTHES megfelelő filozófiai beállítottságát a PHILO felelőtlen szkepticizmusával, vagy mindkettejük hozzáállását DEMEA merev, hajlíthatatlan ortodoxiájával. Fiatal koromra való tekintettel vitáikban csak hallgatóként vehettem részt; ámde kíváncsiságom miatt, amely az életnek ebben a korai szakaszában teljesen természetes, érveik egész láncolata és összefüggései olyan mélyen beivódtak emlékezetembe, hogy, remélem, nem fogom sem kihagyni, sem összekeverni egyik fontos részt sem, amikor elmondom neked ezt a beszélgetést.

Szalai Miklós fordítása

--- Hume: Dialógusok...

Nincs hozzászólás to “David Hume: Dialógusok a természetes vallásról (Bevezető)”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)