Kezdőlap » - F I L O Z Ó F I A » -- VALLÁSBÖLCSELET » --- Hume: Dialógusok... » David Hume: Dialógusok a természetes vallásról (Első rész)

David Hume: Dialógusok a természetes vallásról (Első rész)

17 október 2010

MIUTÁN csatlakoztam a társasághoz, amelyet ülve találtam CLEANTHES könyvtárszobájában, DEMEA udvariasan méltatta CLEANTHES ama nagy gondosságát, amelyet ő az én nevelésemre fordított, s amiért minden barátságában olyannyira kitartó és állhatatos volt. PAMPHILUS édesapja, mondotta Demea, a te bizalmas barátod volt: a fiú tehát a te tanítványod, és bízvást fogadott fiadnak is tekinthető, ha abból ítélünk: mennyi fáradsággal törekedtél őt bevezetni az irodalom és a tudomány minden ágába. Meg vagyok győződve arról, hogy semmivel sem inkább szűkölködsz bölcsességben, mint szorgalomban. Éppen ezért szeretnék elmondani neked egy olyan aranyszabályt, amelyet én magam követtem saját gyermekeim nevelésénél, mert szeretném tudni: mennyire egyezik ez meg azzal, ahogyan te jártál el ennek a fiúnak az oktatásában. A módszer, amelyet követtem gyermekeim oktatásában, a régiek egyikének a következő mondásán alapszik:  A filozófia tanulmányozóinak először logikát, azután etikát, azután fizikát, és mindegyik közül utoljára az istenek természetét kell megtanulniuk.  A természeti teológia tudománya tehát e régi bölcs szerint a legmélyebb és a legnehezebb az összes tudományok közül, a legérettebb ítéletet kívánja meg a tanulótól és csakis az összes tudományokban már felvértezett elmére szabad rábízni.
PHILO erre így szólt: te csak ilyen későn tanítottad meg gyermekeidet a vallás alapelveire? Nincs-e meg ebben annak a veszélye, hogy elhanyagolják, vagy egészében elvetik őket, mint olyan nézeteket, amelyekről korai nevelésük során alig hallottak? Ámde DEMEA azt felelte: én a teológiát csak mint tudományt, mint az emberi érvelés és viták tárgyát hagytam náluk neveltetésük végére. Egyébként legfőbb gondom volt, hogy legkorábbi éveiktől jámborsággal tápláljam szellemüket; és szakadatlan tanítással és neveléssel, valamint   remélem   a jó példa erejével is fogékony lelkükbe mélyen elültettem azt a tiszteletet a vallás minden tanítása iránt, amely második természetévé válik az embernek, ha ilyen nevelést kap. Ahogyan gyermekeim tanulmányaikban keresztülhaladtak az összes többi tudományokon, én mindig figyelmeztettem őket arra, hogy a tudomány valamennyi része mennyire bizonytalan, hogy az emberek között a tudomány kérdéseiben milyen örök viták folytak, hogy milyen homályos is minden filozófia és még a legnagyobb elmék is sokszor milyen különös és nevetséges következtetéseket vontak le a puszta emberi értelem alapelveiből kiindulva. Miután így elméjüket a megfelelő alázatosságra és szerénységre neveltem, többé nem volt semmiféle skrupulusom azzal szemben, hogy feltárjam előttük a vallás legnagyobb misztériumait, és nem is tartottam semmiféle olyan veszélytől, hogy kialakulna bennük a filozófiának ama dölyfös arroganciája, amely oda vezethetné őket, hogy elvessék akár a legjobban megalapozott tanításokat és nézeteket is.
Bizonyosan nagyon ésszerű volt a te elővigyázatosságod, mondta erre PHILO, hogy korán hozzászoktattad gyermekeid elméjét a kegyes érzülethez, és ebben a mi világias és vallástalan korunkban mi sem lehet kívánatosabb ennél. De amit én főképpen csodálok a te nevelési elgondolásodban, az az, hogy a vallás előnyére használtad fel magának a filozófiának és a tudománynak az alapelveit, amelyek pedig – mivel büszkeséget és önhittséget táplálnak az emberekben   általában minden korban oly rombolóan hatottak a vallásra. Megfigyelhetjük, hogy a közönséges emberek, akik nem ismerik a tudományt és a mélyreható vizsgálódást, amikor látják a tanult emberek véget érhetetlen vitáit, rendszerint le fogják nézni a filozófiát a maga egészében; és hamarosan ezt az elutasítást kiterjesztik a teológiának ama nagy igazságaira is, amelyeket gyermekkorukban megtanultak. Azok viszont, akik egy kicsit tanultak és vizsgálódtak már, a legújabb és legkülönösebb véleményekben is sok látszólag meggyőzőt találnak, semmit sem gondolnak túl nehéznek az emberi értelem számára; és elbizakodottan áttörve minden határt, profanizálják a hit templomának legbensőbb szentélyeit is. De remélem, CLEANTHES egyet fog érteni velem abban, hogy miután elhagytuk a teljes tudatlanságot, amely a legbiztosabb ellenszere a hitetlenségnek, még marad egy eszközünk arra, hogy megelőzzük a világias szabadság elhatalmasodását az emberek elméje felett. Fejlesszük tovább, és alkalmazzuk ama alapelveket, amelyeket DEMEA fejtett ki nekünk az imént: váljunk mélyen érzékennyé az emberi értelem gyengeségével, vakságával és szűkre szabott korlátaival szemben. Vizsgáljuk meg megfelelően az értelem bizonytalanságát és szükségtelen ellentmondásait, amelyek megmutatkoznak még a köznapi élet és gyakorlat területein is. Álljon előttünk mindig, hogy saját érzékeink milyen sokszor tévednek és csapnak be minket, hogy minden gondolatrendszer első alapelvei milyen meghaladhatatlan nehézségeket rejtenek magukban; az ellentmondások, amelyek magának az anyagnak, az okságnak és hatásnak, a kiterjedésnek, a térnek, az időnek és mozgásnak, egyszóval valamennyi fajta mennyiségnek a fogalmaiban rejlenek, holott éppen a mennyiség a tárgya az egyedüli olyan tudománynak, amely megalapozottan tarthat számot valamelyes mértékű bizonyosságra illetve bizonyítékra. Mikor mindez a maga teljes fényében áll előttünk, ahogyan ezt látjuk egyes filozófusok, és csaknem az összes teológusok munkáiban, akkor ki őrizhetne meg annyi bizalmat az értelemnek eme törékeny képességében, hogy bármennyire is tekintetbe venné: mit mond az ész az olyan magasztos, olyan homályos és a köznapi élettől és tapasztalástól oly távolálló kérdésről, mint a vallás? Amikor az például, hogy mi tartja össze egy kő részeit, vagy akár összetételében mi is az, ami miatt kiterjedéssel bír, amikor tapasztalatunknak ezek az olyannyira ismerős tárgyai annyira megmagyarázhatatlanok, és annyira ellentétes és ellentmondásos vonásokat tartalmaznak, akkor milyen bizonyossággal dönthetnénk el bármit is a világok eredetét illetően, vagy követhetnénk nyomon történetüket az örökkévalóságtól az örökkévalóságig?
Amikor PHILO kiejtette e szavakat, akkor úgy DEMEA, mint CLEANTHES arcán mosolyt láttam. DEMEA mosolya úgy tűnt, feltétlen elégedettségét fejezi ki a hallottakkal szemben. Ámde CLEANTHES arcvonásain észrevettem egyfajta bölcs iróniát, mintha valamiféle gúnyt és mesterkélt kajánságot észlelt volna PHILO fejtegetéseiben.
Azt javaslod tehát PHILO, mondotta CLEANTHES, hogy a vallásos hitet a filozófiai szkepticizmusra alapozzuk; és azt gondolod, hogy ha a tudományos kutatás minden más területéről kiűzzük a bizonyosság illetve a bizonyíték fogalmait, akkor ezek majd mind eme teológiai tanítások szférájába húzódnak vissza, ahol azután rendkívüli erőre és tekintélyre tesznek szert? Azt, hogy vajon a te szkepticizmusod valóban annyira teljes és őszinte-e, amint te állítod, hamarosan meg fogjuk látni, ha társaságunk feloszlik: meg fogjuk látni, vajon az ajtón, vagy az ablakon mész-e ki, és hogy valóban kételkedsz-e abban, hogy testednek van-e nehézkedése, vagy megsebezheti-e az, ha leesik, amint ezt mi csalóka érzékeinkből és még csalókább tapasztalatainkból következtetjük. És ez a megfontolás, kedves DEMEA, úgy gondolom, megfelelően tompíthatja rosszakaratunkat a szkeptikusok eme humoros szektájával szemben. Ha ők teljesen komolyan gondolják azt, amit mondanak, akkor nem sokáig fogják zavarni a világ folyását kételyeikkel, gáncsoskodásukkal és vitatkozásukkal. Ha pedig csak tréfát űznek velünk, akkor talán rossz tréfák ezek, azonban sohasem lehetnek nagyon veszélyesek, sem az államra, sem a filozófiára, sem a vallásra.
Valójában PHILO   folytatta CLEANTHES   bizonyosnak látszik, hogy jóllehet egy ember, ha egy bizonyos hangulat úrrá lesz rajta, miután mélyrehatóan végiggondolta, mennyi féle ellentmondás és tökéletlenség van az emberi értelemben, teljesen elvethet minden meggyőződést és véleményt, az már lehetetlen, hogy ki is tartson teljes szkepticizmusában, vagy viselkedésével megjelenítse azt akár csak néhány óráig. A külső tárgyak nyomást gyakorolnak rá, a szenvedélyek elcsábítják, filozofikus melankóliája eloszlik, és még ha a végletekig erőszakot is próbál tenni saját kedélyén, akkor sem lesz képes akárcsak valamennyi ideig is megőrizni a szkepticizmus szegényes látszatát. És miért is tenne magán ilyen erőszakot? Ez olyan kérdés, amelyben mindig is lehetetlen lesz számára, hogy elégedett legyen önmagával, hogy eleget tegyen saját szkeptikus elveinek. Tehát egészében semmi sem lehetne nevetségesebb, mint a régi pürrhonisták elvei, már feltéve, hogy a való életben is   ahogyan állítólag meg is próbálták   megpróbálták volna minden tárgyra kiterjeszteni azt a szkepticizmust, amelyet iskolájuk frázisaiból tanultak s amelyet meg kellett volna hagyniuk frázisnak.
Ilyenformán szemlélve a dolgokat, nagyfokú hasonlóság mutatkozik a sztoikusok és a pürrhonisták szektái között, habár egymás örökös ellenfelei voltak: és mindkettő úgy tűnik, hogy azon a téves alapelven alapult, hogy azt, amit egy ember néha és bizonyos hangulatban megvalósíthat, megvalósíthatja mindig és minden hangulatban. Amikor az elme, a sztoikus elmélkedés által, az erény fenséges lelkesültségéig emelkedik, és erősen magával ragadja a becsületérzés vagy a közjó előmozdításának a vágya, akkor az ilyen erős kötelességérzésen a legnagyobb testi fájdalom és szenvedés sem fog diadalmaskodni, és talán az is lehetséges, hogy ennek segítségével az ember mosolyogjon és ujjongjon a legszörnyűbb kínzások közepette is. Ha néha ez lehet a helyzet a valóságban, akkor még inkább lehetséges, hogy egy filozófus, iskolájában, vagy akár dolgozószobájában eljuttathatja magát az effajta lelkesültségig, és képzeletben elviselje a legélesebb fájdalmat, vagy a legszörnyűbb eseményt, amelyet el tud gondolni. Ámde hogyan fogja fenntartani magát ezt a lelkesedést sokáig? Elméjének tartószíjai ellazulnak, és nem erősítheti meg őket újra tetszése szerint, a szenvedélyek félrevezetik, a balszerencse észrevétlenül támadja meg. És a filozófus fokozatosan visszasüllyed a közönséges emberek közé.
Megengedem az általad tett összehasonlítást a sztoikusok és a szkeptikusok között, válaszolta PHILO. De ugyanakkor megfigyelheted, hogy bár az elme a sztoicizmusban nem tudja segíteni a filozófiát abban, hogy a legmagasabb csúcsokon maradjon, azonban még amikor lejjebb süllyed, akkor is megtart valamit korábbi beállítottságából, és a sztoikus gondolatmenetének hatásai meg fognak jelenni abban is, ahogy a köznapi életben viseli magát, s cselekvéseinek egész jellegében. A régi filozófiai iskolák, különösen Zenoé, az erény és állhatatosság olyan példáit produkálták, amelyek a mi korunk számára megdöbbentőek.

Vain Wisdom all and false Philosophy
Yet wit a pleasin sorcery could charm
Pain, for a while, or anguish and excite
Fallacious Hope or arm the obdurate breast
With stubborn Patience, as with triple steel

Hasonlóképpen, ha egy ember hozzászoktatta magát az emberi értelem bizonytalanságáról és szűk korlátairól való szkeptikus elmélkedéshez, akkor nem fogja teljesen elfelejteni őket akkor sem, amikor más tárgyakról gondolkodik, hanem minden filozófiai elvét és megfontolását illetően   azt már nem merném mondani, hogy mindennapi viselkedésében is   másnak fogjuk találni őt, mint azokat, akik vagy soha nem alakítottak ki semmiféle véleményt a kérdésben, vagy pedig az emberi értelemre kedvezőbb felfogást ápolgatnak magukban.
Elismerem, hogy bármilyen messzire is megy valaki a maga spekulatív szkeptikus alapelveit illetően, úgy kell cselekednie, élnie és beszélnie, mint más embereknek, és eme viselkedését nem köteles semmilyen más módon megindokolnia, mint annak az abszolút kényszerűségével. Ha valaha mégis spekulációiban túlmegy ama határokon, amelyek közé e kényszerűség szorítja őt, s természeti vagy morális tárgyakról filozofálna, akkor erre egyfajta öröm, vagy kielégülés csábítja őt, amit abból nyer, hogy ezzel lefoglalja magát. Ezenfelül úgy fogja látni, hogy mindenkit, még a mindennapi életben is többé-kevésbé eme filozófiai alapelvek szorítanak korlátok közé, hogy legkorábbi gyermekkorunktól fogva folyamatosan előrehaladunk abban, hogy a viselkedés és gondolkodás egyre általánosabb alapelveit alakítjuk ki, hogy minél több tapasztalatot szerzünk s minél erősebb értelemmel vagyunk felruházva, annál általánosabbá és átfogóbbá fogjuk tenni alapelveinket, és hogy amit filozófiának nevezünk, az semmi más, mint ugyanezen képességünk rendszeresebb és módszeresebb gyakorlása. Ilyen tárgyakról bölcselkedni lényegében semmi mást nem jelent, mint a mindennapi életről gondolkodni; és ebben a vonatkozásban a filozófiától csakis azt várhatjuk, hogy   eljárásának pontosabb és elővigyázatosabb módja miatt   ha nem is több, de szilárdabb igazságokkal ajándékoz meg bennünket.
De gondoljunk bele abba, amikor túltekintünk az emberi dolgokon, és a bennünket körülvevő testek tulajdonságain, mikor spekulációnkat a jelen pillanattól tovább visszük a két örökkévalóságig, előre és hátra a jelen pillanattól, el a Mindenség kezdetéig és kialakulásáig, a szellemek létezéséig és tulajdonságaiig, amikor az egyetlen egyetemes szellem tulajdonságain elmélkedünk, aki kezdetek és vég nélkül létezik, mindenható, mindentudó, változatlan, végtelen és felfoghatatlan! Ahhoz, hogy itt se vegyük észre, hogy messze túlmegyünk azon, ami elménk képességei számára hozzáférhető, messzire kell hogy űzzük a szkepticizmusra való legcsekélyebb hajlamot is! Mindaddig, amíg spekulációinkkal a kereskedelemre, a morálra, a politikára vagy a kritikára szorítkozunk, addig minden pillanatban a köznapi józan észre és a tapasztalatra hivatkozunk, melyek megerősítik filozófiai következtetéseinket és (legalább részben) eltávolítják a gyanút, mely oly érthetően merül fel bennünk minden nagyon szubtilis és kifinomult érveléssel szemben. Azonban a teológiai megfontolásokat illetően nem rendelkezünk ezzel az előnnyel: miközben olyan tárgyakkal foglalkozunk, amelyek, ezt éreznünk kell, túl hatalmasak a mi, vagy bárki más felfogóképességéhez mérten, ezeknek a tárgyaknak a legnagyobb mértékben ismerőseknek kellene lenniük szemléletünk számára. Olyanok vagyunk, mikor ezzel próbálunk foglalkozni, mint amikor idegenek vetődnek el egy távoli országba, akiknek ott minden gyanúsnak tűnik, és állandóan abban a veszélyben vannak, hogy megsértik annak a népnek a szokásait és törvényeit, akikkel együtt élnek és társalognak. Nem tudjuk, milyen mértékben bízhatunk meg közönséges gondolkodási módszereinkben, amikor erről a tárgyról van szó, hiszen még a köznapi életben is, és azon a területen, amely sajátosan hozzájuk tartozik, sem tudunk igazán számot adni működésükről és amikor alkalmazzuk őket, akkor csakis egyfajta ösztön, vagy külső szükségszerűség vezet minket.
Minden szkeptikus azt állítja, hogy ha az értelmet elvont módon vizsgáljuk, akkor legyőzhetetlen érveket szolgáltat önmaga ellen, és hogy semmiféle tárgyról nem nyerhetnénk semmiféle meggyőződést vagy bizonyosságot   ha a szkeptikus érvek nem volnának annyira körmönfontak és szubtilisak, hogy képtelenek ellensúlyozni azokat a szilárdabb és természetesebb érveket, amelyeket az érzékek és a tapasztalat nyújtanak nekünk. Azonban nyilvánvaló, hogy valahányszor, amikor köznapi érveink elvesztik ezt az előnyt, és eltávolodnak a köznapi élettől, akkor a legkörmönfontabb szkepticizmus is talajra találhat velük szemben, s képes cáfolni és ellensúlyozni őket. Az egyiknek nincs nagyobb súlya a másikkal szemben. Az elme felfüggeszti az ítéletet velük kapcsolatban, s éppen e felfüggesztésben, illetve az egymással szembenálló megfontolások egyenértékűségében áll a szkepticizmus diadala.
Ámde   mondta Cleanthes   én úgy vettem észre, kedves Philo, nálad is, de az összes többi elméleti szkeptikusnál is, hogy elvi meggyőződésetek és tényleges magatartásotok között éppen akkora a szakadék az elmélet legelvontabb kérdéseiben, mint a köznapi életben. Valahányszor bizonyítékok vannak valami mellett, állítólagos szkepticizmusotok ellenére is elfogadjátok ezeket, és én megfigyelhettem azt is, hogy szektátok némely tagjai éppen olyan határozottak ezekben a dolgokban mint azok, akik velük szemben egyértelműen kiállnak az emberi megismerés eredményeinek bizonyos és szilárd volta mellett. Hát ha jól megnézzük a dolgot, nem lenne-e nevetséges az az ember, aki azt állítaná: ő elveti Newton magyarázatát a szivárvány csodálatos jelenségére, mert ez a magyarázat aprólékos elemzést ad a fénysugarak természetéről; ami pedig csakugyan túl bonyolult az emberi felfogóképesség számára? És te mit mondanál annak, aki, miközben semmi konkrét ellenvetése nincs Kopernikusznak és Galileinek a Föld forgására vonatkozó érveivel szemben, mégsem fogadná el őket, egy olyan általános elvre hivatkozva, hogy ezek a dolgok túlságosan is magasztosak és távoliak ahhoz, hogy az emberi nem a maga korlátozott és esendő értelmével magyarázni próbálja őket?
Valóban, amint azt jól megfigyelted, van a szkepticizmusnak egy durva és tudatlan formája, amely az egyszerű emberekben egy általános előítéletet táplál mindennel szemben, amit nem könnyen értenek meg, és amely miatt elvetnek minden olyan elvet, melynek bizonyítása vagy megalapozása alapos és kidolgozott érvelést követelne meg. Ez a fajta szkepticizmus a tudományra végzetes, nem pedig a vallásra, mivel azt találjuk, hogy akik a leghatározottabban vallják, azok sokszor készségesen elfogadják nem csak a teizmus és a természeti teológia nagy igazságait, de még a legabszurdabb tanításokat is, amelyeket a hagyomány által átörökített babona kínál nekik. Az ilyen emberek szilárdan hisznek a boszorkányokban, közben pedig Euklidész legegyszerűbb tételeiben sem hisznek, vagy fordítanak rájuk figyelmet. Ámde a kifinomult gondolkodású és filozófiai hajlamú szkeptikusok egy teljesen más természetű következetlenségbe és önellentmondásba esnek. Kutatásaikat elviszik a tudomány legelvontabb pontjaiig; és minden lépésnél olyan mértékben fogadják el őket, amilyen fokú bizonyossággal találkoznak. És kénytelenek még azt is tudomásul venni, hogy pontosan a legelvontabb és legtávolibb tárgyak azok, amelyeket a filozófia a leginkább meg tud magyarázni. Mert hiszen a fény jelenségeit a tudomány csakugyan kielemezte, feltártuk és bizonyítottuk, milyen rendszer szerint mozognak valójában az égitestek. Ámde még mindig rejtély, miként táplálja a táplálék a testet. Az anyag részeinek kohéziója egy testben még mindig felfoghatatlan számunkra. Ezek a szkeptikusok tehát minden kérdésben kénytelenek külön-külön megvizsgálni minden bizonyítékot, s olyan mértékben fogadni el az egyes tételeket, amennyire azokat a bizonyítékok alátámasztják. Ezt a gyakorlatot követik ők minden természeti, matematikai erkölcsi és politikai tudományban. Ámde akkor, kérdem én, miért ne járjunk el hasonlóképpen a teológia és a vallás kérdéseiben is? Miért kellene egyedül az ilyen természetű következtetéseinket elvetni az emberi értelem elégtelenségének általános feltevése alapján, anélkül, hogy konkrétan és pontról-pontra megvitatnánk a bizonyítékokat? Az ilyen eljárás   mely nem mér egyenlő mértékkel a teológiának és a többi tudományoknak   vajon nem nyilvánvalóan a szkeptikusok előítéleteit és szenvedélytől vezérelt elfogultságát bizonyítja szerinted?
Érzékeink, mondod, csalókák, értelmünk tévedésekre hajlamos, még a legismertebb tárgyakról, a kiterjedésről, a tartamról, mozgásról alkotott fogalmaink is tele vannak abszurditásokkal és ellentmondásokkal. Kihívóan arra szólítottál fel engem, hogy oldjam meg azokat a nehézségeket, vagy egyeztessem össze az ellentmondásokat, amelyeket felfedeztél bennük. Nincs nekem lehetőségem ilyen nagy vállalkozásra, időm sincs rá; egyszerűen feleslegesnek tartom. Saját viselkedésed minden körülmények között megcáfolja elveidet, és azt mutatja, hogy te is a legszilárdabban bízol a tudomány az erkölcs, az életbölcsesség és a viselkedés összes elfogadott szabályaiban.
Sohasem fogadnék el olyan nyers vélekedést, amelyet egy hírneves szerző fogalmazott meg, aki azt mondta, hogy a szkeptikusok voltaképpen nem a filozófusok egy szektáját alkotják. Szerinte ők valójában csak a hazugok egyik szektája. Azonban azt állítanám (és remélem, ezzel nem sértelek meg téged), hogy a tréfamesterek, vagy a bohócok egyik szektája ők. De a magam részéről, ha mulatságra, vagy szórakozásra támad kedvem, akkor bizonyosan kevésbé zavaró és elvont szórakozást fogok magamnak választani, mint a szkeptikusok okoskodása. Egy vígjáték, egy novella, vagy végső esetben egy történelmi munka sokkal természetesebb módja a kikapcsolódásnak, mint az ilyen metafizikai szubtilitások és absztrakciók.
Hiábavalóan akarna a szkeptikus distinkciót tenni a tudomány és a köznapi élet, vagy az egyik és a másik tudomány között. Azok az alapelvek, amelyeket valamennyiben alkalmazunk, ha helyesek, akkor, mint hasonló természetűek, és ugyanazzal az erővel és bizonyossággal bírnak. Vagy ha bármilyen különbség van közöttük, akkor az előny teljes mértékben a teológia és a természetes vallás oldalán van. A mechanika sok alapelve nagyon elvont megfontolásokon nyugszik, mégis egyetlen ember sem, aki bármilyen tudományos igénnyel lép fel   még a spekulatív szkeptikus sem   állítja, hogy ezekkel kapcsolatban akár a legcsekélyebb kételyt is táplálná. A kopernikuszi rendszer a legmeglepőbb paradoxont tartalmazza, amely a legnagyobb mértékben ellentmond természetes felfogásunknak, a látszatoknak, és maguknak az érzékeknek. Mégis még a katolikus szerzetesek és inkvizitorok is arra kényszerültek a mi korunkban, hogy feladják a vele szembeni ellenállásukat. És akkor te Philo, az az ember, akinek oly szabad szelleme és széleskörű tudása van, táplálhatsz-e magadban bármiféle általános, megkülönböztetés nélküli skrupulusokat a vallás alapfeltevésével szemben, amely olyan egyszerű és teljesen nyilvánvaló érveken nyugszik, és   hacsak nem találkozik mesterséges ellenállással   oly könnyen jut el az emberi elméhez és talál ott elfogadásra?
Ezen a ponton továbbá, folytatta Cleanthes, de most már Demeához fordulva, megfigyelhetünk egy meglehetősen különös dolgot a tudományok történetében. Miután a filozófia egyesült az egyszerű nép vallásával, s a kereszténység először vetette meg lábát civilizációnkban, mi sem volt általánosabb a vallás tanítói között, mint a kirohanások az ész, az érzékek, minden pusztán az emberi kutatásból és vizsgálódásból származó tanítás ellen. Az egyházatyák magukévá tették a régi akadémiai szkeptikusok valamennyi, az emberi ész esendőségéről szóló közhelyét, s attól kezdve ezeket az egész kereszténységben jó néhány korszakon át hirdették minden iskolában s minden szószékről. A reformátorok magukévá tették ugyanezeket az alapelveket, vagyis inkább frázisokat, s valamennyi, a hit nagyszerűségét magasztaló szónoklatot bizonyosan tarkított a természetesen ész ellen irányuló szatíra jó néhány súlyosan sebző nyila is. Egy, a római egyházhoz tartozó híres főpap is, egy, a legtanultabbak közé tartozó férfiú, aki írt egy, a kereszténységet igazoló művet, írt emellett egy olyan értekezést is, amely a legszilárdabb és leghatározottabb pürrhónizmus összes szőrszálhasogatásait tartalmazza. Úgy tűnik, Locke volt az első olyan keresztény, aki nyíltan ki merte jelenteni, hogy a hit semmi egyéb, mint az ész egyik fajtája, hogy a vallás csak a filozófia egyik ága, és hogy a teológia igazságainak feltárásánál, akár kinyilatkoztatott, akár természetes teológiáról van szó, mindig az érvek egy láncolatát alkalmazzuk, hasonlóan ahhoz, ahogyan az erkölcstanban, a politikában vagy a fizikában alapozunk meg bármely igazságot. Az a helytelen mód, ahogyan Bayle és más libertinusok felhasználták az egyházatyák és az első reformátorok filozófiai szkepticizmusát, a mértékadó körökben csak tovább erősítette és terjesztette Mr. Locke-nak ezt a józan szemléletét a kérdésről. S ma már bizonyos értelemben mindenki, aki igényt tart arra, hogy az ésszerű gondolkodás és a filozófiai kérdéseiben véleményt nyilvánítson, elismeri, hogy az  ateista  és a  szkeptikus  csaknem ugyanazt jelentik. És mivel bizonyos, hogy senki sem gondolja teljesen komolyan, mikor az utóbbinak vallja magát, ezért szeretném remélni, hogy azok is kevesen vannak, akik komolyan gondolnák az előbbit.
Nem emlékszel-e   szólt most Philo   Lord Baconnak az erről szóló nagyszerű mondására? Arra a mondásra, hogy  egy kevés filozófia ateistát csinál az emberből, azonban elég sok belőle megtéríti a valláshoz  – kérdezett vissza Cleanthes. Ez is egy nagyon helytálló megjegyzés, mondta Philo. De amire én gondolok, az egy másik szakasz, ahol ez a nagy filozófus, miután megemlítette Dávid balgatagját, aki azt mondja az ő szívében, hogy nincs Isten, megállapítja, hogy a mai ateisták kétszeresen balgatagok. Ugyanis nem elégszenek meg azzal, hogy szívükben azt mondják, nincs Isten, hanem eme szentségtörő állítást hangoztatják ajkaikkal is, és ezáltal többszörösen is vétkesek az oktalanságban és a tapintatlanságban. Az efféle emberek, bármennyire is komolyan gondolják nézetüket, nem lehetnek szerintem nagyon kiválóak.
De bár te engem a bolondoknak ebbe az osztályába sorolnál, nem tudom megállni, hogy el ne mondjak valamit, ami a vallásos és a vallástalan szkepticizmus történetéből szűrődött le bennem, mellyel az imént szórakoztattál bennünket. Nekem úgy tűnik, hogy ennek a dolognak az egész fejlődésmenetében komoly jelét láthatjuk a papi ravaszságnak. Az emberi történelem sötét és tudatlan korszakaiban, mint amelyek azok az idők voltak, melyek az ókori filozófiai iskolák felbomlását követték, a papok észrevették, hogy az ateizmus, a deizmus, vagy bármiféle eretnekség csakis abból indulhat ki, ha az emberek magabiztosan megkérdőjelezik az elfogadott vélekedéseket, és abból a hitből, hogy az emberi ész ereje felér bármivel. A nevelésnek akkor hatalmas befolyása volt az emberek gondolkodására, s a nevelés által beléjük sulykolt nézetek csaknem ugyanolyan erősen éltek az emberekben, mint azok az érzékeink és a köznapi gondolkodás által tanított igazságok, melyeket a legelszántabb szkeptikus is el kell, hogy fogadjon élete irányítójának. Korunkban azonban, amikor a nevelés befolyása sokat csökkent, és az emberek, a szabadabbá vált világméretű kereskedés és közlekedés miatt megtanulták a különböző népek között és különböző korokban uralkodó elveket egymással összehasonlítani, a mi bölcs hittudósaink megváltoztatták egész filozófiai rendszerüket, s a sztoikusok, a platonisták és a peripatetikusok nyelvét beszélik immár, nem pedig a pürrhonistákét és az akadémikusokét. Ha nem bízunk meg az emberi értelemben   mondják most   akkor nem lesz többé semmiféle más elv, amely a vallás dolgában eligazíthatna bennünket. Tehát ezek a tisztelendő urak akik szkeptikusak az egyik korban, dogmatikusak a másikban, mindig biztosan azt a rendszert fogják a maguk kedvenc elvévé, és elfogadott tanításává tenni, amely a legjobban szolgálja céljaikat, ad nekik befolyást az emberiség fölött.
Az nagyon is természetes, felelte Cleanthes, hogy az emberek azokat az elveket teszik magukévá, amelyekkel a legjobban védelmezhetik saját tanaikat; s nem is kell mindjárt a papi ravaszságra gondolnunk, ha meg akarunk magyarázni egy ennyire ésszerű eljárást. És bizonyosan semmi sem adhatna nyomósabb indokot arra, hogy valamilyen alapelveket igaznak fogadjuk el, és magunkévá tegyünk, mint ha azt látjuk, hogy ezek az alapelvek alkalmasak az igaz vallás alátámasztására, és jól szolgálják azt a célt, hogy megzavarják a bármely hitvallású ateisták, libertinusok és szabadgondolkodók gáncsoskodását.

(Fordította Szalai Miklós)

--- Hume: Dialógusok...

Nincs hozzászólás to “David Hume: Dialógusok a természetes vallásról (Első rész)”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)