Kezdőlap » - F I L O Z Ó F I A » -- VALLÁSBÖLCSELET » --- Hume: Dialógusok... » David Hume: Dialógusok a természetes vallásról (Harmadik rész)

David Hume: Dialógusok a természetes vallásról (Harmadik rész)

21 október 2010

Íme – válaszolta Cleanthes – hogyan hangozhat valószínűen a legabszurdabb érvelés is, ha leleményes és találékony ember kezébe kerül! Vajon tudod-e azt, Philo, hogy Kopernikusznak és első tanítványainak azért kellett bizonygatniuk a földi és az égi anyag hasonlóságát, mert bizonyos, a régi tudományhoz vakon ragaszkodó filozófusok, akiket bizonyos érzéki látszatok is megtámogattak elvakultságukban, ezt tagadták? Ámde az semmiképpen sem szükséges, hogy a teisták bizonygassák a természet műveinek hasonlóságát az emberi alkotás műveihez való hasonlóságával; hiszen ez a hasonlóság önevidens és tagadhatatlan! Ugyanaz az anyag és hasonló forma áll előttünk mindkét esetben. Mi többre lenne szükség, hogy megmutassuk a hasonlóságot okaik között, és bizonyítsuk az összes dolgok isteni célok és szándék általi eredetét? Ellenvetéseid, nyíltan meg kell, hogy mondjam neked, nem jobbak, mint ama filozófusoknak a valóságtól távol eső gáncsoskodása, akik tagadták a mozgást, s ugyanolyan módon kell is megcáfolni őket: illusztrációkkal, példákkal és esetekkel, nem pedig komoly érveléssel és filozófiával.
Tegyük fel ezért, hogy a felhőkből egy jól érthető hangot hallunk, sokkal hangosabbat, és dallamosabbat, annál, mint amit az emberi énekművészet valaha is produkálni tudna. Tételezzük fel, hogy ez a hang ugyanabban a pillanatban eljut minden nemzethez, és minden nemzethez a maga nyelvén és dialektusában szól. Tételezzük fel továbbá, hogy a hang által mondott szavak nem csak megfelelő értelemmel és jelentéssel bírnak, hanem valamilyen tanítást tartalmaznak, amely teljesen méltó egy, az emberiség felett álló, jóindulatú Lényhez. Haboznál-e akárcsak egy pillanatig is ennek a hangnak az okát illetően? És nem azonnal valamilyen tervnek, vagy célnak tulajdonítanád ezt a jelenséget? Azonban én nem látom, hogy mindazok az ellenvetések (már ha megérdemlik ezt a megjelölést) amelyek a teizmus rendszere ellen felhozhatóak, ne volnának ugyanígy felhozhatóak ez ellen a nyilvánvaló következtetés ellen is.
Nem azt mondod-e te is, hogy minden, a tényekre vonatkozó következtetésünk a tapasztalaton alapszik? Hogy amikor egy tisztán érthető hangot hallunk a sötétből, és ebből egy ember ottlétére következtetünk, akkor csakis az okozatok hasonlósága az, amely arra a következtetésre vezet bennünket, hogy hasonlóság van az okban is? Azonban ez a rendkívüli hang, a maga hangosságával, hatóerejével és minden nyelvhez való alkalmazkodásával oly kevés hasonlósággal bírna bármilyen emberi hanghoz, hogy nincs szükségünk semmiféle analógiát sem feltételezni okaik között. Következésképpen nem mondhatnád-e te, hogy egy ésszerű és összefüggő égi szózat hangzott el ugyan, de nem tudjuk honnét, talán a szelek valamilyen véletlenszerű sivítása volt, s nem biztos, hogy valamilyen isteni értelemtől eredt? Világosan láthatod ebben a nyilvánvalóan abszurd gáncsoskodásokban a magad korábbi ellenvetéseinek a megfelelőjét, és remélem azt is, hogy ezeknek nem lehet több erejük az egyik esetben, mint a másikban.
De hogy az Univerzumhoz, jelenlegi témánkhoz még közelebbi példával éljek, két újabb feltevéssel fogom szemléltetni a mondanivalómat, amelyekben nincs semmi abszurd, vagy lehetetlen. Tegyük fel, hogy van egy természetes, egyetemes, változatlan emberi nyelv, amely az emberi faj minden tagjának a nyelve, és tegyük fel még azt, hogy a könyvek természetes képződmények, amelyek ugyanolyan módon, nemzés és szaporodás révén tartják fenn saját fajukat, mint az állatok és a növények. Nincs e feltevéseinkben semmi lehetetlen. Indulatszavaink magukban rejtenek egy egyetemes nyelvet. Minden vadállatnak is van egy természetes nyelve, amely, bármilyen kezdetleges is, fajtársainak nagyon is érthető az ő saját fajtársainak. És mivel az emberi ékesszólás legszebb műveiben is végtelenül kevésbé összetettek és kevesebb tudást igényel megalkotásuk, mint akár a legegyszerűbb élő szervezeté, az Iliász vagy az Aeneis szaporodását sokkal könnyebb elgondolni, mint bármilyen növényét vagy állatét.
Tételezzük fel tehát, hogy belépsz könyvtáradba, amelyet benépesítenek eme természetes módon keletkezett kötetek, amelyekben megtalálod a legkifinomultabb bölcsességet és a legmegragadóbb szépséget. Lehetséges lenne-e az, hogy kinyitod az egyiket, és kétségbe vonod, hogy eredeti oka a legszorosabb módon analóg az emberi szellemmel és értelemmel? Amikor a könyv érvel és tárgyal valamit, amikor megvizsgál, érvekkel támogat és elfogadtat bizonyos nézeteket és álláspontokat, amikor néha a tiszta értelemhez, néha az érzelmekhez szól, mikor összegyűjt, elrendez és szépen kidolgoz minden, a tárggyal kapcsolatos megfontolást, akkor kitartanál-e ama állításod mellett, hogy mindennek alapjában nincs jelentése, s hogy ennek a könyvnek az első létrejötte, ősszülőjének lágyékában, nem gondolkodás és terv eredménye volt? Makacsságod, úgy vélem, ennyire mégsem rendíthetetlen. Ez a szembeötlő abszurditás még a te szkeptikus elméd játékosságát és szertelenségét is zavarba ejtené.
De ráadásul Philo, ha van is valami különbség e között az elképzelt eset és az Univerzum valóságos esete között, akkor ez egyértelműen az Univerzum rendjéből levont következtetésem előnyére szolgál. Mert egy állat anatómiája sokkal nyilvánvalóbb példáit mutatja a tervezésnek, mint Livius, vagy Tacitus prózája. És ami az olyan ellenvetéseket illeti, amilyeneket az előbb kezdtél el fejtegetni, elvezetve engem arra a szokatlan és rendkívüli terepre, hogy milyen is lehetett az, amikor a világok először jöttek létre, ugyanez az ellenvetés helyénvaló lesz a magától szaporodó könyvtár feltevésénél is. Kétértelműség és kerülgetés nélkül döntsd hát el Philo, melyik oldalon állsz? Vagy fogadd el, hogy egy értelemmel bíró könyv nem bizonyítéka egy racionális létrehozó oknak, vagy ismerd el egy hasonló ok létezését a természet összes műveit illetően.
Hadd említsem itt meg, folytatta Cleanthes, hogy ez a vallásos érvelés, ahelyett, hogy erejét vesztené az olyan szkepticizmus révén, amelyben te tetszelegsz, inkább erőt nyer abból és még szilárdabbá és vitathatatlanabbá válik általa. Ha mindenfajta érvet vagy okfejtést kizárunk, az vagy öntetszelgés vagy maga a téboly. Minden értelmes szkeptikus azt vallja, hogy csak az elvont, a valóságtól távoli és túlfinomított érveket veti el, ámde engedelmeskedik a hétköznapi józan észnek és a természetből fakadó ösztönös belátásnak, és minden esetben elfogadja azt, amikor valamilyen érvelés olyan egyértelmű erővel hat rá, hogy csak az önmagán tett legnagyobb erőszakkal tudna kitérni előle. Mármost a természetes vallás mellett szóló érvek pontosan ebbe a fajtába tartoznak, és csakis a legelfajultabb, a természetes ész erejének a legelvakultabb makacssággal ellenálló metafizika vetheti el őket. Vizsgáld csak meg, boncold fel a szemet! Tekintsd szerkezetét és megalkotásának módját, és mondd csak meg nekem, csakis a saját érzéseidre támaszkodva, hogy vajon egy alkotó eszméje nem jelenik-e meg ezután ugyanolyan erővel elmédben, mint ahogyan az érzékek tapasztalata hat rád? A legnyilvánvalóbb következtetés bizonyosan a tervezés mellett szól, és bizony időre, gondolkodásra és tanulmányokra van szükség, hogy némelyek összerakják ama frivol, jóllehet elvont ellenvetéseket, amelyek ezután is alátámaszthatják a hitetlenséget. Ki lehetne az, aki – látva minden egyes faj hím és nőstény példányait – nemzőrészeik és ösztöneik egymásnak való megfelelését, szenvedélyeiket és egész életmódjukat a nemzés előtt és után, ép ésszel azt gondolhatná, hogy a fajok szaporodását a természet rendezte így el? Az ilyen példák milliói és milliói állnak előttünk az Univerzum minden részében, és semmilyen nyelv sem nyújthat nekünk világosabb és félreérthetetlenebb értelmet, mint a célok és az eszközök eme bámulatos illeszkedése a Mindenségben. Milyen fokú vak dogmatizmusig kell hát eljutnia valakinek, hogy elvessen ilyen természetes és meggyőző érveket?
(Az irodalom olvasása közben időnként találkozhatunk olyan szépségekkel is, amelyek ellentmondani látszanak a próza szabályainak, de amelyek mégis megnyerik az érzelmeket, és megelevenítik a képzelőerőt, a kritika összes jó tanácsai, és a művészet elismert mestereinek véleménye ellenére is. És ha a teizmus mellett szóló érv, amint te állítod, ellentmondana a logikai elveinek, univerzális, ellenállhatatlan hatása világosan bizonyítja, hogy lehetnek megfelelő érveink egy olyan természeti világból is, amely – a nagy művekhez hasonlóan – tartalmaz némi rendezetlenséget is. Bármilyen gáncsoskodást is hangoztassanak hát az érv ellenfelei, egy rendezett világot, ahogyan az összefüggő, érthető beszédet is, mindig úgy fogunk fogadni, mint a tervezés és a tudatos szándék vitathatatlan bizonyítékát.)
Megengedem, hogy néha a vallás mellett szóló érveknek nincs meg a megfelelő hatásuk egy tudatlan vademberre vagy barbárra, nem azért, mert ezek az érvek homályosak, vagy nehezek volnának, hanem azért, mert ő sohasem tett fel magának semmilyen kérdést velük kapcsolatban? Honnan ered egy állam szervezetének bámulatra méltó elrendezése? Szüleinek párzásából. No és ezeké? Az ő szüleikéből. Néhány lépés visszafelé a tárgyat olyan távolságba viszi elméjétől, hogy az elvész a sötétségben és a zűrzavarban, s nem is ösztönzi őt a kíváncsiság, hogy tovább nyomozzon utána. Ámde ez sem nem dogmatizmus, sem nem szkepticizmus, hanem csak földhözragadt butaság, az emberi szellemnek egy olyan állapota, amely nagyon is különbözik neked, az én okos barátomnak a dolgok mélyére hatoló, s kíváncsian kérdezősködő beállítottságától. Te képes vagy nyomon követni az okokat az okozatokból. Képes vagy összemérni egymással a legtávolibb s számunkra legkülönösebb tárgyakat is. És a te legnagyobb tévedéseid nem a gondolkodás és az invenció legátoltságából, hanem túlságosan is buja termékenységéből erednek, mely – a fölösleges aggályoskodások és ellenvetések árjával – elnyomja benned a természetes józan ész hangját.
A beszélgetésnek erre a pontjára érkezve, kedves Hermippus, én észrevettem, hogy Philo egy kicsit meghökkent és zavarba jött. De miközben habozott, hogy mit is válaszoljon, szerencséjére Demea beleszólt a társalgásba, és megmentette őt a vereségtől.
Hát, ennek a te példádnak, Cleanthes – mondotta – amelyet a könyvekről és a nyelvről mondtál, mivel ismerős dolgokról szól, ezért sokkal nagyobb meggyőző ereje is van, ámde nincs-e ugyanakkor némi veszély is ugyanebben a körülményben, és nem tesz-e bennünket felfuvalkodottakká, azt képzelvén, hogy fel tudjuk fogni az Istenséget, és valamilyen megfelelő elképzelést tudunk kialakítani természetéről és tulajdonságairól? Amikor egy könyvet olvasok, behatolok a szerző szellemébe és szándékaiba: egy pillanatra bizonyos értelemben eggyé válok vele, s közvetlen érzésem és fogalmam van azokról a gondolatokról, melyek képzeletében forogtak mikor a munkát összeállította. Ámde ilyen közel bizonyosan sohasem kerülhetünk az istenséghez. Útjai nem a mi útjaink. Tulajdonságai bizonyosak tökéletesek, ámde felfoghatatlanok. És a természetnek ez a bizonyos könyve nagy és megfejthetetlen rejtélyeket tartalmaz, sokkal inkább, mint bármilyen számunkra érthető tárgyalás vagy érvelés.
A régi platonisták voltak, bizonyosan tudod ezt, a legvallásosabbak és a leginkább istenfélők az összes pogány filozófusok közül. Mégis sokan közülük, s különösen Plotinosz, kifejezetten azt vallották, hogy nem szabad értelmet vagy megértést tulajdonítanunk az istenségnek, és hogy legtökéletesebb imádatunk felé éppenséggel nem a tisztelet, a hódolat, a hála vagy a szeretet aktusaiban, hanem egyfajta misztikus önmegsemmisítésben, vagy képességeink teljes kioltásában áll. Ezek az elgondolásaik talán túlságosan is messzire mennek, azonban ettől még el kell fogadnunk, hogy amikor az Istenséget úgy mutatjuk be, mint ilyen értelemben érthetőt és felfoghatót, s ennyire hasonlót az emberi elméhez, akkor a legnagyobb mértékű és legszűkkeblűbb elfogultságban vagyunk vétkesek, mivel önmagunkat tesszük az egész Univerzum modelljévé.
Az emberi elme összes érzései, a hála, a harag, a szeretet, barátság, elfogadás, a gáncs, sajnálkozás, versengés, irigység egyszerűen az ember állapotára és helyzetére vonatkoznak, és céljuk nem más, mint egy olyan lénynek, amilyen az ember, azon körülmények között, melyek között él, megóvni a létezését, s elősegíteni tevékenységét. Ezért ésszerűtlennek tűnik az ilyen érzelmeket átvinni egy legfőbb lényre, vagy feltételezni róla, hogy eme érzések mozgatnák őt, s az Univerzum jelenségei nem is támasztják alá az ilyen teóriákat. Valamennyi érzékeinkből eredő eszménk elismerten hamis és csalóka, s ezért nem gondolhatjuk, hogy helyük van egy Legfőbb Értelemben. És mivel ha eme külső érzetek által nyújtott ideákhoz még hozzátesszük a belső érzék ideáit, akkor ezzel le is írtuk az emberi értelem egész kelléktárát, ezért levonhatjuk azt a következtetést, hogy az emberi gondolat tartalmait illetően semmiféle hasonlóságot sem találunk az emberi és az isteni értelem között. Ami mármost a gondolkodás módját illeti, hogyan tehetnénk bármilyen összehasonlítást közöttük, vagy feltételezhetnénk bármilyen értelmű hasonlóságot? A mi gondolkodásunk hullámzó, bizonytalan, gyorsan tovaröppenő, egymást szakadatlanul követő s összetett gondolatokból áll; s ha megszüntetnénk ezeket a vonásait, akkor teljesen megsemmisítenénk lényegét, s ebben az esetben a szavakkal való visszaélés lenne ezt még gondolkodásnak, vagy értelemnek nevezni. Legalábbis azt kell belátnunk, hogy ha kegyesebb és tiszteletteljesebb dolognak is látszik (amint hogy az is) ezeket a kifejezéseket mégis megtartani, amikor a Legfőbb Lényt említjük, jelentésük ebben az esetben teljességgel megragadhatatlan, és természetünk fogyatékosságai miatt nem juthatunk el semmiféle olyan fogalomhoz amely – akárcsak a legcsekélyebb mértékben is – megfelelne az isteni attribútumok megragadhatatlan fenségének.

(Fordította: Szalai Miklós)

--- Hume: Dialógusok...

Nincs hozzászólás to “David Hume: Dialógusok a természetes vallásról (Harmadik rész)”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)