Kezdőlap » - F I L O Z Ó F I A » -- VALLÁSBÖLCSELET » --- Hume: Dialógusok... » David Hume: Dialógusok a természetes vallásról (Hatodik rész)

David Hume: Dialógusok a természetes vallásról (Hatodik rész)

Ugyancsak ingatag épület lenne az, – mondta Demea – amelyet ilyen bizonytalan alapra építenénk, mint amit te fejtegettél nekünk Cleanthes. Amíg bizonytalanok vagyunk abban, hogy vajon egy Istenség van-e vagy több, hogy az Istenség vagy az istenségek, akiknek létezésünket köszönhetjük, tökéletesek-e vagy tökéletlenek, alárendeltek-e más lénynek, vagy a legfőbb lényeg, halottak, vagy élők, milyen hitet vagy bizalmat helyezhetnénk beléjük? Milyen áhítatot vagy imádást mutathatnánk feléjük? Milyen tisztelettel vagy engedelmességgel adóznánk nekik? Az élet összes céljait illetően a vallás elmélete teljesen haszontalanná válik. És még skpekulatív következményeit tekintve is bizonytalansága a te felfogásod szerint teljesen bizonytalanná és ki nem elégítővé teszi.
Hogy még kevésbé kielégítővé tegyem azt, amit Cleanthes mond nekünk a vallásról, eszembe ötlik most egy másik hipotézis, amelynek, hogyha az az érvelésmódot alkalmazzuk, amelyhez ő annyira ragaszkodik, kell, hogy adjunk bizonyos valószínűséget. Ez az alapelv az volt, hogy a hasonló okozatok hasonló okokból erednek. Ő feltételezi, hogy ez az alapelv valamennyi vallás alapja. De van egy másik fajta, nem kevésbé bizonyos ugyanilyen alapelv, amely a tapasztalatnak ugyanabból a forrásából származik, hogy tudniillik ahol több ismert körülményről megfigyeljük, hogy hasonlóak, akkor az ismeretlen körülményeket szintén hasonlónak fogjuk találni. Tehát, ha látjuk egy emberi test tagjait, akkor levonjuk ebből azt a következtetést, hogy egy emberi fej is tartozik hozzá, habár ez rejtve van előttünk. Éppen így, ha látjuk egy fal egy nyílásán keresztül a Nap egy kis részét, akkor levonjuk azt a következtetést, hogy ha a fal leomlana, akkor látnánk az egész Napot. Röviden, a gondolkodásnak ez a módszere annyira nyilvánvaló és ismerős, hogy semmiféle aggályunk sem lehet szilárdságát illetően.
Mármost, ha áttekintjük az Univerzum egészét, amennyiben tudásunk hatókörébe esik, akkor nagymértékben hasonlít egy állathoz, vagy egy élő testhez, és úgy tűnik, az élet illetve a mozgás egy hasonló alapelve vezérli működését. Az anyag folyamatos körforgása benne nem idéz elő zűrzavart. Ami bármely részében folyamatosan elpazarlódik, azt a természet szüntelenül pótolja. A részek legszorosabb egymásra hangoltsága figyelhető meg az egész rendszerben. És a nagy mindenség minden egyes része, vagy tagja, a maga megfelelő feladatait végezve úgy működik, hogy szolgálja úgy önmaga, mint az egész fennmaradását. A világ ezért, arra következtetek, egy nagy élőlény, és az Istenség a világ lelke, amely a világot irányítja, s egyszersmind a világ szabja meg az ő működésének módját is.
Túlságosan nagy a tudásod ahhoz, Cleanthes, hogy egyáltalában meglepődjél ezen a nézeten, amelyet, mint azt te is tudod, az antik világ csaknem valamennyi teistája vallott, és az ő fejtegetéseikben és érveléseikben elsősorban ez a nézet érvényesül. Mert bár néha az ókori filozófusok a célokságból indulnak ki, minthogy azt gondolják, hogy a világ Isten alkotása, ámde úgy tűnik, az ő kedvenc elképzelésük az, hogy úgy tekintik, mint az istenség testét, amelynek szervezeti felépítése Neki van alárendelve. És meg kell vallanom, hogy – tekintve, hogy az Univerzum jobban hasonlít egy emberi testre, mint az emberi művészet és mesterségek alkotásaira – ha a mi korlátozott analógiánk, bármilyen megfelelő módon kiterjeszthető lenne a termlészet egészére, a következtetés inkább látszik kedvezni az ókori, mint a modern elméletnek.
Számos más előnye is van az előbbi elméletnek, amelyek miatt az ókor teológusai előnyben részesítették azt. Semmi sem lett volna ellentétesebb elképzeléseikkel, éppen mert semmi sem lenne ellentétesebb a köznapi tapasztalással is, mint a szellem test nélkül, egy pusztán spirituális szubsztancia, amely nem tartozik sem érzékeink, sem felfogóképességünk hatókörébe, és amelynek egyetlen példányát sem figyelték meg az egész természetben. Ismerték a szellemet és a testet, mert mindkettő működését érezték. Ugyanígy ismerték mindkettő rendjét, elrendezését, szervezetét vagy belső működési módját. És elkerülhetetlenül ésszerűnek látszott számukra, hogy ezt a tapasztalatot átvigyék az Univerzum egészére, és feltételezzék, hogy az isteni szellem és test hasonlóképpen együtt léteznek, és hogy mindkettőnek meg van a maga, természettől hozzájuk tartozó és tőlük elválaszthatatlan rendje és elrendezése.
Itt van tehát Cleanthes az antropomorfizmus egy újabb fajtája, amelyet legjobb belátásod szerint mérlegelhetsz, éspedig egy olyan elmélet, amely úgy tűnik nincs kitéve számottevő nehézségeknek. Bizonyosan túl magasan állsz te az emberek szisztematikus előítéletei fölött ahhoz, hogy bármivel több nehézséget találj abban a feltevésben, hogy egy állati test, eredetileg, önmagától, vagy számunkra ismeretlen okokból, belső renddel és szervezettséggel rendelkezzen, mint egy hasonló feltevésben a szellemet illetően. De a köznapi előítélet, hogy a testnek és az elmének mindig egymáshoz kell kapcsolódnia, úgy vélhetjük, nem hagyható teljesen figyelmen kívül, mivel ez a köznapi tapasztalaton nyugszik, amely bevallásod szerint az egyedüli vezetőd e teológiai vizsgálódásokban. És ha elfogadod, hogy a mi korlátozott tapasztalatunk nem megfelelő mérce arra, hogy megítéljük vele a természet egész határtalan kiterjedését, akkor ezzel teljesen elhagyod a magad hipotézisét, és ettől fogva el kell fogadnod azt, amit a mi miszticizmusunknak neveztél, elismerve, hogy az isteni természet teljesen felfoghatatlan.
El kell ismernem, válaszolta Cleanthes, hogy ez az elmélet még sohasem merült fel bennem, jóllehet meglehetősen természetesen hangzik, s ilyen kevés vizsgálódás és gondolkodás után nem tudok kész véleményt alkotni róla. Te csakugyan nagyon aggályos természet vagy – felelte Philo – ha én vizsgálnám meg a te bármelyik rendszeredet, akkor én fele ennyire sem tartanám szem előtt az óvatosságot és mindenféle fenntartásokat, mikor elkezdek kifogásokat és nehézségeket keresni. Ámde ha bármi felmerül benned ezzel kapcsolatban, akkor leköteleznél minket, ha bemutatnád.
Miért tűnik nekem úgy – válaszolt Cleanthes – hogy bár a világ sok vonatkozásban hasonlít egy állati testre, ámde ez az analógia ugyanakkor sok vonatkozásban sántít, amelyek közül a legnyilvánvalóbbak: a világnak nincsenek érzékszervei, nincs benne székhelye a gondolatnak vagy az értelemnek, nincs pontosan meghatározható szerve a mozgásnak és a cselekvésnek. Röviden, úgy tűnik, jobban hasonlít egy növényre, mint egy állatnak, s így a világlélek mellett való érvelésed ennyiben nem konkluzív.
De másodszor is, a te elméleted, úgy tűnik nekem, hogy a világ örökkévalóságát vonja maga után, ez viszont olyan tan, amely úgy hiszem, hogy a legerősebb érvekkel és a legvalószínűbb megfontolásokkal cáfolható. Ennek az igazolására javasolnék egy érvet, amelyet tudomásom szerint eddig egyetlen szerző sem fejtett ki. Azok, akik a művészetek és tudományok viszonylag késői kialakulásából kiindulva okoskodnak, habár következtetésük nem nélkülözi a meggyőző erőt, talán megcáfolhatóak az emberi társadalom természetéből vett megfontolásokkal, mert hiszen az emberiség folyamatosan a tudatlanság és a tudás, a szabadság és a szolgaság, a gazdagság és a szegénység között ingadozik, tehát nekünk, a mi korlátozott tapasztalataink alapján lehetetlen bizonyossággal megmondanunk, hogy milyen események várhatóak, avagy nem várhatók. Az ókori műveltség és történelem úgy tűnik, komolyan abban a veszélyben forgott, hogy a népvándorlás után teljesen elvész az emberiség számára, és ha annak a korszaknak a zűrzavara kicsit tovább tart, vagy kicsit erőszakosabb formát ölt, akkor valószínűleg nem is tudnánk, hogy kevés évszázaddal előttünk mi is történt a világon. Mi több, ha nem lett volna a pápák előítélete, akik megőriztek egy keveset a latin nyelvből, hogy a katolikus egyház ősi és egyetemes egyháznak tűnjék a népek szemében, akkor a latin nyelv is teljesen elveszett volna. Ha pedig ez így történik, akkor a nyugati világ, belesüllyedve a teljes barbárságba, nem lett volna alkalmas arra, hogy befogadja a görög nyelvet és műveltséget, mely Konstantinápoly eleste után jutott el hozzá. Ha eltűnik a tudás és a könyvek, akkor még a mechanikus mesterségek is lehanyatlanak, és könnyen elképzelhető, hogy a népmonda és a hagyomány a valóságosnál sokkal későbbi eredetet tulajdonít nekik. Ez a vulgáris érvelés tehát a világ örökkévalóságával szemben egy kicsit kétesnek tűnik.
Azonban úgy tűnik, ezen a ponton megvannak az alapjai egy jobb érvnek. Lucullus volt az első, aki cseresznyefákat hozott Ázsiából Európába, habár ez a fa annyira jól tenyészik többféle Európában jellemző éghajlaton, hogy az erdőkben minden művelés nélkül is megterem. Mármost lehetséges-e, hogy egy egész örökkévalóságon keresztül egyetlen európai sem kelt át soha Ázsiába, és gondolt arra, hogy egy ilyen ízletes gyümölcsöt áttelepítsen saját hazájába? Ha pedig a fát valaha áttelepítették és elterjedt, akkor hogyan tűnhetett el utána? Birodalmak felemelkednek és eltűnnek, a szabadság és a szolgaság egymást követik a népek történetében, s ugyanígy egymást váltják a tudatlanság és a tudás korszakai is, azonban a cseresznyefa mindig megmarad Görögország, Spanyolország és Olaszország erdőiben és nem érintik az emberi társadalom nagy változásai.
Nincs még kétezer éve sem annak, hogy borokat telepítettek Franciaországba, holott nincs egyetlen klíma sem a világon, amely annyira kedvező lenne nekik. Nincs három évszázada sem annak, hogy a lovak, a tehenek, a birkák, a disznók, és a gabona ismeretesek Amerikában. Lehetséges, hogy egy egész örökkévalóság körforgásai alatt nem akadt egyetlen Kolombusz sem, aki megnyitotta volna az érintkezést Európa és eme új világrész között? Ennyi erővel azt is elképzelhetnénk, hogy minden ember tízezer éve harisnyákat visel, és sohasem volt annyi eszük, hogy harisnyakötővel megkössék őket. Mindezek meggyőző bizonyítékoknak tűnnek arra, hogy a mi világunk egy ifjú, vagy inkább gyermekéveiben járó világ, hiszen a természet állandóbb és szilárdabb alapelvekre épül, mint azok, amelyekkel az emberi társadalmakat kormányozzák és irányítják. Semmi más, csak az elemek egy teljes összekavarodása tudná lerombolni az összes európai állatokat és növényeket, amelyeket most találunk a nyugati világban.
És milyen érvünk van az ilyen kataklizmák feltételezése ellen? – kérdezte Philo. Erős és csaknem vitathatatlan bizonyítékok találhatóak az egész Földön arra nézve, hogy ennek a bolygónak minden részét hosszú időn át teljes egészében víz borította. És habár a rendről feltételeztük, hogy elválaszthatatlan az anyagtól, és lényegéhez tartozik, az anyag mégis lehetséges, hogy sokféle és nagyarányú radikális változásnak volt kitéve örökké tartó korszakok végtelenségén keresztül. A szüntelen változások, amelyeknek az anyag minden része alá van vetve, ilyen átfogó nagy változásokra engednek következtetni, habár ugyanakkor megfigyelhető, hogy az összes változások, amelyeket valaha tapasztaltunk, csak átmenetek az egyik rendezett állapotból a másikba, s az anyag sohasem tud megnyugodni a teljes alaktalanságban és zűrzavarban. Amit látunk a részekben, annak meglétét kikövetkeztethetjük az egész vonatkozásában is; vagy legalábbis erre az érvelésmódra alapoztad egész teóriádat. És ha arra kényszerülnék (amit magamtól sohasem tennék szívesen), hogy a természet rendszerére vonatkozó bármely meghatározott elgondolást védelmezzek, akkor egyiket sem tartanám kézenfekvőbbnek, mint azt a rendszert, amely a rend egy örök és inherensen hozzátartozó elvét tulajdonítja a világmindenségnek, habár ez a rend együtt jár a nagy és folyamatos kataklizmákkal és változásokkal. Ez egyszerre megoldja az összes nehézségeinket, és ha a megoldás, lévén olyan általános jellegű, nem egészen hiánytalan és kielégítő, ez legalábbis egy elmélet, amelyhez – bármelyik rendszert fogadjuk is el – előbb vagy utóbb folyamodnunk kell. Hogyan lehetnének a dolgok úgy, ahogy vannak, ha nem volna egy eredeti, inherens alapelve a rendnek valahol, vagy a gondolatban, vagy az anyagban? És tulajdonképpen teljesen közömbös, hogy ezek közül melyiknek adjuk az elsőbbséget. A véletlennek nincs helye egyik, a Világegyetemre vonatkozó hipotézisben sem, akár szkeptikus akár pedig vallásos hipotézis az. Minden dolgot bizonyosan szilárd, áthághatatlan törvények kormányoznak. És ha feltárulna előttünk a dolgok legmélyebb lényege, akkor bizonyosan olyan képet fedeznénk fel, amelyről jelenleg nincs semmiféle elképzelésünk. Ahelyett, hogy csodálnánk a természeti létezők rendjét, inkább világosan látnunk kellene, hogy teljesen lehetetlen lett volna számukra, akár legkisebb részüket tekintve is, hogy bármilyen más módon viselkedjenek.
Ha bárki hajlamos volna újjáéleszteni a régi pogány teológiát, amely, mint Hésziodoszból tudjuk, azt állította, hogy ezt a planétát 30 000 istenség kormányozta, akik a természet ismeretlen erőiből születtek, akkor te, Cleanthes, természetszerűleg kifogásolnád, hogy semmit sem nyerünk ezzel a hipotézissel, és hogy éppen ugyanígy feltételezhetnénk, hogy minden ember és állat, akik számosabbak, de kevésbé tökéletesek, mint ezek az istenek, közvetlenül állt elő a természetből, valamilyen hasonló módon. Vidd tovább egy lépéssel ezt a következtetést, és azt fogod találni, hogy az istenségek nagyszámú csapata megmagyarázható egyetlen egyetemes Istenség feltételezésével, aki önmagában hordozza az egész panteon valamennyi hatalmát és tökéletességét. El kell, hogy ismerd hát, hogy mindezek a rendszerek, tehát a szkepticizmusé, a politeizmusé és a teizmusé, egyformán megalapozhatóak, és egyiknek sincs semmiféle előnye a többiek fölött. Ebből tehát megtanulhatod saját alapelveit téves voltát.

(Fordította: Szalai Miklós)

--- Hume: Dialógusok...

Nincs hozzászólás to “David Hume: Dialógusok a természetes vallásról (Hatodik rész)”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)