Kezdőlap » - F I L O Z Ó F I A » -- VALLÁSBÖLCSELET » --- Hume: Dialógusok... » David Hume: Dialógusok a természetes vallásról (Kilencedik rész)

David Hume: Dialógusok a természetes vallásról (Kilencedik rész)

6 március 2014

hume-001De ha ilyen sok nehézség rejlik  az a posteriori érvben, szólt most Demea, akkor nem volna-e jobb, ha ama egyszerű és fenséges  a priori érvet tennénk a magunkévá, amely, tévedhetetlen bizonyítást nyújtva nekünk, egyszerre  megszüntet minden kételyt  és nehézséget?  Ezzel az érvvel pedig egyszersmind bizonyíthatjuk az isteni tulajdonságok  végtelenségét is, amely, attól tartok, teljes bizonyossággal sohasem bizonyítható semmilyen más kiindulópontból. Mert  hogyan bizonyíthatna egy olyan okozat, amely  véges, vagy, legalábbis amennyire tudjuk, véges is lehet, egy végtelen okot?  Az isteni természet egységével megint csak az a helyzet, hogy nagyon nehéz, ha nem abszolúte lehetetlen levezetni pusztán a  természet műveinek szemléléséből, és a természet rendjének uniformitása sem fog – még  ha meg is engedjük fennállását – semmiféle  bizonyosságot adni eme tulajdonságot illetően. Eközben pedig az  a priori  érvelés…

Úgy tűnik, Demea, – vetette közbe Cleanthes – hogy a te felfogásod szerint az absztrakt érvelés  előnyei és kényelmes vonásai  teljes értékű bizonyítékai volnának az érvelés szilárdságának. Azonban  a megfelelő eljárás szerintem inkább az lenne hogy először meghatározod, hogy  melyik ilyen a priori  érv az, amelyhez ragaszkodni kívánsz, és csak ezután, magából az érvből, nem pedig annak hasznos következményeiből  fogjuk megpróbálni megítélni, milyen értéket tulajdonítsunk neki.

Az érvelés – válaszolta Demea – melyhez én kitartóan ragaszkodom, a szokásos apriori érv Isten létezése mellett. Mindennek, ami létezik, kell, hogy legyen valamilyen oka, vagy létezésének indoka, abszolúte lehetetlen bármely dolog számára az, hogy létrehozza önmagát, vagy saját létezésének az oka legyen. Amikor tehát az okozatokból az okokhoz lépünk tovább, akkor vagy az okok végtelen során kell végigmennünk, anélkül, hogy bármilyen végső okhoz eljutnánk, vagy végül valamilyen végső okhoz kell folyamodnunk, amely szükségszerűen létezik. Mármost az, hogy az első feltevés abszurd, az bizonyítható a következőképpen. Az okok és okozatok végtelen láncában vagy sorában minden egyes  okozat  a közvetlenül előtte járó  ok  ereje és hatékonysága miatt létezik, ámde  az okok egész örök láncolatát  illetve sorát  nem határozza meg, vagy okozza semmi. Ámde nyilvánvaló, hogy  ez a sor  is megkíván egy  okot, vagy létezése valamilyen indokát, éppen úgy, mint minden más konkrét tárgy, aminek  az időben kezdete van. Még mindig ésszerűen  merül fel a kérdés, miért  létezett az okoknak eme meghatározott sora az örökkévalóságtól, s nem valamilyen más sor, vagy egyáltalán semmiféle sor. Ha nincs semmiféle szükségszerűen létező lény, bármilyen feltevés, amelyet csak kialakíthatunk magunkban, egyformán lehetséges lesz, és   semmivel sincs több abszurditás abban sem, ha azt mondjuk, hogy az örökkévalóság óta semmi sem  léteznék, mint ha azt, hogy az okoknak ez a végtelen sora az, amelyből az Univerzum áll. Mi volt tehát az, ami döntésével meghatározta, hogy inkább létezzék valami, mint a semmi és a létet  az egyik sajátos lehetséges rendszernek adta meg,  kizárva az összes többit?  Ami a külső okokat illeti, feltételeztük hogy itt semmi ilyesmiről nem lehet szó. A véletlen egy jelentés nélküli szó. Talán a semmi volt az?  De a semmi sohasem hozhat létre  semmit. Ezért egy szükségszerűen létező  Lény fogalmához kell folyamodnunk, amely önmagában hordozza saját létének OKÁT, és akiről nyilvánvaló  ellentmondás nélkül nem tételezhetjük fel, hogy nem létezik. Következésképpen van egy ilyen Lény, tehát van egy Istenség.

Hát – felelte Cleanthes – jóllehet tudom hogy Philonak a legfőbb öröme, ha kifogásokat zúdíthat ellenfelére, de mégsem fogom most őrá hagyni, hogy kimutassa ennek a metafizikai okoskodásnak a gyengeségét. Számomra ugyanis olyan nyilvánvalóan rosszul megalapozottnak tűnik, és ugyanakkor oly kevés következménye van az igaz jámborság és a vallás ügyére nézve, hogy nekilátok én magam kimutatni hibás voltát.

Azzal  a megfigyeléssel kezdeném, hogy van valami  nyilvánvaló abszurditás abban, ha azt állítjuk, hogy  egy tényállást demonstrálhatunk, vagy  bármilyen a priori érvekkel bizonyítani tudunk. Semmi sem bizonyítható ilyen értelemben, hacsak az ellenkezője nem von maga után ellentmondást. Semmi, ami körülhatároltan elgondolható, nem von maga után ellentmondást. Bármit, amit létezőként el tudunk gondolni, el tudunk gondolni  nemlétezőként is. Ezért nincs olyan  lény, amelynek a létezése bizonyítható. Én ezt az érvet abszolúte döntőnek tekintem, és kész vagyok az egész további vitát erre alapozni.

Az érvelés azt mondja,  hogy az  Istenség szükségszerűen létező Lény, s létezésének ezt a szükségszerűségét megkíséreli azzal az állítással érthetővé tenni, hogy ha mi ismernénk az Ő egész lényegét, vagy természetét, akkor  éppoly lehetetlennek gondolnánk Őróla, hogy ne létezzen, mint a kétszer kettőről azt, hogy ne négy legyen. De nyilvánvaló, hogy ez sohasem történhet meg, mivel összes képességeink  – bármennyire is előrehaladunk Isten megismerésében – ugyanazok  maradnak, mint jelenleg. Bármikor lehetséges lesz számunkra, hogy elgondoljuk annak a nemlétezését, amit korábban létezőnek gondoltunk, és az elmének sohasem kell szükségképpen feltételeznie bármely tárgyról hogy mindig létező marad, úgy, ahogy a kétszer kettőről  szükségképpen mindig azt  kell gondolnunk, hogy négy. A szükségszerű létezés szónak ezért nincs jelentése, vagy – ami  ugyanazt jelenti – nincs  konzisztens jelentése.

De továbbmenve: miért ne lehetne maga  az anyagi Univerzum a szükségszerűen létező Lény, abban az értelemben, ahogyan a szükségszerűség fogalmát az érvelés értelmezi?   Nem lehetünk oly merészek, hogy azt állítsuk:  ismerjük az anyag összes minőségeit;  így, amennyire ezt meg tudjuk ítélni, az anyag  tartalmazhat valamilyen olyan minőségeket, melyek, ha ismertek volnának, nemlétezését éppen olyan hatalmas  ellentmondássá tennék, mint amilyen az, hogy „kétszer kettő egyenlő öttel”: Én csak egyetlen érvet látok, amelyet annak a bizonyítására szoktak alkalmazni, hogy az anyagi világ nem a szükségszerűen létező lény, és ez az érvelés a kontingenciából, úgy a világ anyagának, mint formájának kontingenciájából ered. „Az anyag bármely részecskéjét illetően” – mondják – „elgondolható, hogy megsemmisül, és bármely formájáról elgondolható , hogy megváltozik. Az ilyen mkegsemmisülés vagy megváltozás ezért nem lehetetlen.”  De nagyfokú elfogultságra vall nem észrevenni, hogy ugyanez az érv ugyanígy vonatkozik az Istenségre is – amennyiben bármilyen fogalmunk van róla – és hogy  az elme legalábbis el tudja képzelni róla hogy nem létezik, vagy tulajdonságai megváltozzanak. Csakis valaminő ismeretlen, elgondolhatatlan tulajdonságok lehetnek azok, amelyek következtében nemlétezése lehetetlennek vagy tulajdonságai   változhatatlanoknak tűnhetnek. És semmiféle indokot sem tudunk felhozni, hogy miért ne tartozhatnának ezek a tulajdonságok  az anyaghoz. Amennyiben ezek a minőségek teljesen ismeretlenek és elgondolhatatlanok, akkor sohasem bizonyíthatjuk róluk, hogy az anyag lényegével összeegyeztethetetlenek volnának.

Vedd még ehhez hozzá, hogy amikor nyomon követjük a tárgyak örök egymásrakövetkezését, akkor abszurdnak tűnik e mögött egy  általános okot, vagy első Alkotót keresni. Hogyan lehetne oka valamilyen az örökkévalóságtól fogva létező dolognak, hiszen az oksági viszony implikálja az ok időben való elsődlegességét   és azt, hogy az okozat létezni kezd?

Egy ilyen láncban vagy egymást követő tárgyak sorában is minden egyes részt az okoz, ami megelőzte, és azt okozza, ami őt követi. Hol van akkor a nehézség? De az egész, mondod te, mégiscsak valamilyen okot kíván. Erre én azt felelem,  hogy ezeknek a részeknek az egységes egészbe való egyesítése, akárcsak több különböző országé  egy királyságban, vagy több különböző tagé egyetlen testben,  csakis az elme egy önkényes aktusának műve, és nincs befolyása a dolgok objektív természetére. Ha egyszer megmutattam neked minden egyes egyed konkrét okait  egy húsz anyagrészecskéből álló sorozatban,  akkor azt gondolom, nagyon is ésszerűtlen lenne, ha te ezek után azt kérdeznéd  tőlem, hogy mi volt az oka az egész húsztagú sornak. Ezt ugyanis megfelelően megmagyaráztam, amikor megmagyaráztam a részek okait.

Habár – szólt Philo – azok a megfontolások, amelyeket hangoztattál, Cleanthes – nagyon könnyen felmenthetnének engem attól, hogy további nehézségeket vessek fel Demea érvével szemben, nem tudom megállni, hogy ne álljak meg még egy fontos kérdésnél. Az aritmetikusok megfigyelték, hogy 9 szorzatai, ha összeadjuk számjegyeiket,  mindig kilencet, vagy kilenc valamelyik kisebb szorzatát teszik ki. Így tehát  18-ból, 27-ből, 36-ból, amelyek mind 9 szorzatai, 9-et kapunk, ha 1-et hozzáadjuk 8-hoz, 2-t 7-hez, 3at 6-hoz. Így tehát 369 szintén 9 egy szorzata, és ha összeadjuk a 3-ot, 6-ot és a 9-et, akkor 18-at kapunk, amely 9-nek egy kisebb szorzata. A  felületes szemlélő az ilyen csodálatos szabályszerűséget vagy a véletlen, vagy a tervezés következményének tartaná, azonban egy képzett matematikus  azonnal megállapítaná, hogy ez a matematikai  szükségszerűség eredménye, és bebizonyítaná, hogy  a számok természetéből mindig ennek kell következnie.  Nem valószínű-e, kérdem én, hogy az Univerzum egész ökonómiáját valamilyen hasonló szükségszerűség irányítja, jóllehet semmiféle emberi algebra nem tudott még kulcsot adni hozzá?  S így ahelyett, hogy csodálnánk a természet rendjét, nem történhetne-e meg az, hogy behatolunk a tárgyak belső természetébe, s világosan meglátjuk: miért  teljesen  lehetetlen, hogy valaha is másképpen rendeződjenek el a mindenségben, mint ahogyan. Ilyen veszélyes tehát  a szükségszerűség eme gondolatát  behozni annak a kérdésnek a vizsgálatába, amelyről most vitatkozunk.  És ilyen természetszerűen tesz  lehetővé ez egy olyan végkövetkeztetést, amely közvetlenül ellentétes a vallás feltevéseivel.

Azonban félretolva most mindezeket az absztrakciókat, folytatta Philo, s beszélgetésünket ismerősebb témákra korlátozva, most még  hozzátennék az elmondottakhoz egy megfigyelést ]. Azt  tudnillik, hogy az apriori érv ritkán bizonyult meggyőzőnek, kivéve a metafizikus beállítottságú embereket, akik hozzászoktak az absztrakt érveléshez, és  a matematikában úgy találták, hogy az értelem gyakran a homályosságon át, s az első látszatokkal ellentétes utakon vezet el az igazságig,  azután pedig átvitték ugyanezt a gondolkodási habitust  olyan tárgyakra is, ahol ennek nincs helye. A többi emberek, még a józan eszű, és a hitre hajlamos emberek is, mindig valami hiányt éreznek az ilyen érvekben, habár talán nem képesek világos magyarázatot adni arra, hol is rejlik az. Ez pedig egyértelmű bizonyítéka annak, hogy az emberek mindig máshonnét merítették, és fogják is meríteni hitüket, mint ebből a fajta érvelésből.

(Fordította: Szalai Miklós filozófus)

--- Hume: Dialógusok...

Nincs hozzászólás to “David Hume: Dialógusok a természetes vallásról (Kilencedik rész)”

Leave a Reply

(kötelező)

(kötelező)